– Gyönyörű, erős, egészséges szívhangja volt. Az ultrahangtól kezdve minden
vizsgálaton stramm, egészséges babának tűnt. Duplán odafigyeltek rá, mert a
negyedik fiam, Olivér, súlyos szívrendellenességgel született, aztán meg is
műtötték, ezért ezzel a kisbabámmal szinte minden vizsgálatot többször
megismételtek.
Milyen műtétet hajtottak végre Olivéren?
– A két főér, ahol is az egyikben friss vér folyik, a másikban elhasznált,
fel volt cserélve. A szülés utáni ötödik napon megcsinálták ezt a motoros
szívműtétet, és visszacserélték Olivér szívén a két főeret.
Hány éve történt?
– Öt éve. Azóta óvodás és minden rendben van nála.
Hány gyermeke van?
– Hat. A legnagyobb tizenkét éves, a legkisebb öt hónapos.
Hívő emberek?
– Nem. Sem a szüleim, se a tágabb értelemben vett családom nem hívő, sőt a
papokról se vagyunk túl jó véleménnyel, és a vallásról sem. Huszonhárom évesen
kivették az egyik vesémet, akkor ismertem meg a férjem, műtős volt a kórházban,
ő tolt be a műtőbe, így egy vesével szültem meg a hat gyereket. Kamaszkorom óta
vonzódtam a gyerekekhez. A környezetemben szinte én neveltem a nálam kisebbeket,
én vittem őket moziba, én játszottam velük, és rövid időn belül a szomszédoktól
kezdve mindenki rám bízta őket. Mondtam is apunak, nekem biztos sok gyerekem
lesz. Nélkülük ma is üres lenne minden, ők nekem a biztonság, a jövő. Szóval
csak születtek a gyerekek.
Hány évesek Önök?
– A férjem harmincnyolc, én harmincöt.
Térjünk vissza a legutolsó kisbaba születésére.
– Spontán, gyors szülés volt, négy kilóval jött a világra. Az orvoshoz az
első kérdésem volt, rendben van-e a szíve. Minden rendben van. Kis időre a
mellemre tették, aztán elvitték. Hajnal kettőkor szültem, és másnap kora reggel
odajön az ágyamhoz a doktornő – olyan volt az arca és a beszéde, mint amikor
valaki nyugodtságot akar mutatni, de nem sikerül neki –, és mondja: „Furcsa
zörejeket hallok a kisbabája szívén. – Annyira megijedtem, hogy elhagyott minden
erőm. – Nem tudjuk, mi történt, lehet, hogy csak valami apróságra, de az is
lehet, hogy komoly rendellenességre utalnak a hangok. Rohamkocsival elvisszük
egy speciális osztályra.” Három óra múlva hozták vissza. Odarohantam a
főorvoshoz, aki azt mondta, hogy a jobb szívkamrában a pitvarban nem záródnak a
billentyűk; két nap múlva fogadja a babát egy speciális gyerekkardiológia a
Haller utcában, ott tudnak csak többet mondani.
Mit csinált ez alatt a két nap alatt?
– Mivel az előző kisfiam szívét is a szülés után pár nappal műtötték, teljes
volt bennem a káosz és a félelem. Szerettem volna a csecsemők szívproblémáiról
többet tudni, ezért lementem a kórház orvosi szakkönyvtárába. Ott ismertem meg
Terikét, a könyvtárost. Ő volt az első olyan ember, akiből nyugalom áradt, és
biztonság, és valamilyen magától értetődő egyszerűség. És mint egy kisgyereknek,
a szeme mindig mosolygott. Azt mondta, foglaljak helyet. Elmondtam neki mindent
a babáról, és szakkönyveket kértem ebben a témában. Két könyvet is hozott, amit
azonnal olvasni kezdtem, de nem tudtam figyelni a könyvre, mert beszélt hozzám,
halkan és kedvesen, de folyamatosan.
Miről beszélt?
– Arról, hogy sokszor megtapasztalta már, hogy amikor természetes szinten
nincs már semmi remény, Isten, ha hozzá fordulnak, segít; hogy Jézus él, és ma
is gyógyít; és van ereje, és hatalma arra, hogy helyreállítsa azt, amit az ördög
megrontott, ez a kisbaba élni fog; és nagyon sokan szeretni fogják. Elmondta,
hogy ő és a lányai átadták az életüket Istennek, és azóta ez a legbiztonságosabb
sziget az életükben; hogy az édesanyja érproblémája is meggyógyult, miután
imádkoztak érte, pedig olyan stádiumban volt, hogy orvosilag már lehetetlennek
látszott a gyógyulás. Telefonszámot cseréltünk, és megkérdezte, imádkozhat-e a
kisbabáért, mert ha az ima kimegy, az hatni fog. Persze, mondtam, minden
segítségre szükségem van.
Mit gondolt a hallottakról, vagy mit lépett ezután?
– Akartam én hinni, de nagyon mély volt bennem a hitetlenség. Meghallgattam
ugyan Terikét, sőt, mikor beszélt, meg is nyugodtam, de annál zaklatottabb
voltam, hogy belegondoljak abba, amiről beszélt. Már a családi örökségemből
adódóan is nagyon földhözragadt voltam, aki nem hitt semmiben, főleg nem a
láthatatlan, megfoghatatlan, természetfeletti dolgokban.
A szakkönyvekből megtudott valamit?
– Csak az ijedtségem lett még nagyobb. Alig vártam, hogy jöjjön a péntek, és
vigyék kivizsgálni a kisbabát, engem is pénteken engedtek ki a kórházból,
úgyhogy mikor betették a kislányt a mentőbe, a férjem és én kocsival utánuk
mentünk. A Haller utcai Kardiológiai Intézetbe vitték, a főorvos asszony kezébe,
ő egy fantasztikus orvos, szerencsénkre hozzá kerültünk, ő mentette meg Olivér
fiam életét is, jól ismert minket, így a vizsgálat után egyenesen beszélt: „A
gyereknek nagyon súlyos betegsége van, bármi történhet vele, akár meg is halhat,
tízévenként, ha egyszer születik valaki ilyen betegséggel. Olivért meg lehetett
műteni, mert lyukas szívet meg lehet stoppolni, ereket lehet ide-oda varrni, de
ezt a kisbabát nem lehet megműteni, új szívbillentyűkre lenne szüksége, de ilyen
pici szívbillentyűt nem lehet beépíteni, csak tizennyolc éves kor után. Addig
viszont ezek a gyerekek nem szoktak életben maradni, bármikor szívritmuszavar
léphet fel náluk.”
Összeroppantam. Sírva kérdeztem: „Akkor most mi lesz, mit csinálnak vele?”
„Semmit nem tudunk tenni vele, vigye haza, nagyon szeresse, mert nem tudni
meddig ölelheti még.” Elmondta és megmutatta, mit hogyan kell figyelni és mérni.
Abban állapodtunk meg, hogy ha nincs komplikáció, két hét múlva visszük vissza
kontrollra. A könnyeimtől szinte már a fülem is bedugult, alig hallottam, mit
mond, megkérdeztem, hogy csak nálunk nem lehet megműteni, és Bécsben vagy
Párizsban már igen? Tehát pénzkérdés, elitkórház kérdés, betegbiztosítási
kérdés? Arra gondoltam ugyanis, hogy ha netán erről lenne szó, megtenném azt,
amit még soha, elmennék a nagybátyámhoz segítséget kérni. (Horn Gyula volt
miniszterelnök. – a szerk.) Ezt a műtétet a világ legjobban felszerelt
kórházában sem tudják megcsinálni, mert nem lehet, válaszolta.
Hazamentünk. A következő hétvégén a férjemmel is összevesztünk, mert a kezemből
se mertem letenni a babát. Most tényleg azért adták haza a kislányt, hogy itthon
haljon meg? Hogyan figyeljük minden másodpercét, hiszen a pulzusát sem tudom
kitapintani. A férjem csak azt tudta mondogatni, amit a Terikétől hallott, hogy
ha kimegy az ima, az hatni fog. Csak ebbe a bizonytalan valamibe tudtunk
kapaszkodni.
Stressz és sírás, így telt el az a két hét. A tizedik nap körül nem bírtam már,
és felhívtam Terikét. Ő elmondta, hogy a találkozásunk óta minden nap többen is
imádkoznak a kislányunk gyógyulásáért, de ha akarom, beteszi az imakérést a
Vidám vasárnap című műsorba is, ahol még több hívő kéri Istentől Andrea
gyógyulását. Hogyne akarnám. Ez a telefon szombaton volt. Jött a vasárnap. A
férjem végig azzal nyugtatott, hogy ha kimegy az ima, az hatni fog.
Hétfő reggel kellett visszavinnünk a babát kontrollra. A főorvos asszony
leküldött ultrahangra, ahol már vártak minket. Ott volt négy-öt medika is, hogy
a doktor úr bemutathassa nekik ezt a ritka szívbetegséget. Már vagy húsz perce
vizsgálta, ide-oda, amoda tette az ultrahangot, de egyre zavartabb lett, a
medikák meg se mertek szólalni, de mi se. Újra kezdte a vizsgálatot, aztán
abbahagyta, és odafordult a medikákhoz: „Ne haragudjanak, nem tudom megmutatni
maguknak azt, amiért idejöttek, mert már nem látható a betegség a baba szívén. –
Majd hozzánk fordult: – Ez egy tökéletesen egészséges gyerek, semmi baja sincs.”
Szinte nem hittem a fülemnek, mintha elkábultam volna az örömtől. Negyed óráig
tartott, míg visszamentünk a főorvos asszony szobájához, ahová hirtelenjében sok
orvos összegyűlt. Legalább egy óráig bent lehettek, mire a főorvos asszony a
babával a kezében kijött, és behívott minket: „Nem tudom mitől, hogyan, de ez a
baba meggyógyult, teljesen egészséges. Hazavihetik. Ebből a szívbetegségből
ilyen gyógyulást harmincöt éves praxisom alatt nem láttam.”
Ennek már fél éve. Azóta többször voltunk kontrollon, és minden negatív. A
férjemmel együtt kivirultunk, újra élvezzük, hogy süt a nap, hogy a hat gyerek
rohangál, hogy élünk. Mióta a családunkban híre ment a kisbabánk különös
gyógyulásának, mindenki csak így hívja: a csodababa.
Ön mit gondol, Klára, mi történhetett?
– Nézze
, nem tudom
, illetve, hogy is mondjam,
egyet tudok, a kislányom
halálos beteg volt, az orvosok lemondtak róla, de hittel imádkoztak érte, és
most egészséges.
2007. 10. 18. (XI/42)
