hetilap

Gelencsér József. Egyszer? vállalkozóként kezdte Fotó: S. L.

– Vettem három, EU-val foglalkozó szakkönyvet – gondoltam, legalább próbáljunk meg közelíteni az uniós szabályok felé. Azonban semmi választ nem találtam azokra a kérdésekre, amelyek az uniós csatlakozás miatt foglalkoztatnak. Több hivatalos szervet is felkerestem, de ők se tudtak mit mondani. Az embereknek fogalmuk sincs, mit hoz számukra ez a politikai-gazdasági váltás.

– Mi újat hozhatna Önnek, aki jelenleg a fuvarozásban érdekelt? 

– Ki tudja? Lehet, hogy az utolsó pillanatban közlik: vegyünk egy ilyen és ilyen taxiórát, ami képes műholdról is leszedni az éppen aktuális euróárfolyamokat, és aszerint számlál – vagy valami hasonló ötlettel állnak elő. Olyannal, ami a nyugatinak nem probléma, de nekünk még igen.

– Miért, mitől más a külföldinek, mint nekünk?

– Ne is kérdezze, éppen ma gondoltam arra, hogy bezárom a "boltot", és szélnek eresztek több tucat taxisofőrt, akiknek családjuk, gyerekeik vannak. Egy másik országból jött cég elvitt előlem egy nagy megrendelést. Itthon egy külföldi vállalkozó sokkal több előnyt élvez, mint egy hazai: behozhatja a másodosztályú vagy éppen leselejtezés előtt álló autóit, olyanokat, amilyeneket a magyaroknak be sem engednek. Ezután jobb feltételekkel adózik, és egyéb kedvezményeket is élvez. Így – noha több a pénze –, olcsóbban szállít, és versenyhelyzetben ő kapja a munkát, nem én, akinek egy csomó plusz előírásnak meg kell felelnem. De ne menjünk messzire: verseny nélkül is ő kapja a megbízást, hogyha a megrendelő személyében földijére lel, hiszen egyformán gondolkoznak, egy nyelven beszélnek. Ráadásul a külföldi jobban informált, mint a hazai vállalkozó, itthon pedig mindent megtesznek azért, hogy akik nem tartoznak az elitbe, tudatlanságban maradjanak. Miért csak a külföldi tudja megcsinálni nálunk a maga boltját, mi, akik itt élünk, miért nem?

– A magyar vállalkozó nem vehetné meg azt a céget, amelyikre most pikkel?

– Volt itt egy országos hálózattal rendelkező szerviz, amelyet elsősorban azért vertek szét, mert nem felelt volna meg az uniós előírásoknak. Ilyen üzemet egy külföldi cég
könnyebben megvesz, mert behozza a másodosztályúvá amortizálódott régi szerszámait, amelyek nálunk még újnak számítanak, amúgy az uniós követelményeknek is megfelelnek. A munkabér pedig nevetségesen olcsó a nyugati bérekhez képest. Ahhoz egyébként, hogy Németországban eltüntessenek egy leselejtezett személygépkocsit, rá kell költeni száz-százötven eurót: pénzbe kerül a leadás, a zúzda, a veszélyes anyagok megsemmisítése… Ha áthozza, mindezektől megmenekül. Akár egy fuvarozócéget is csinálhat. Itt megkeresi saját nemzetiség? cégpartnerét, egy sör mellett megbeszélik, hogy egymásnak adják a munkát. Így leszünk mi rabszolgák a saját hazánkban. 

– Önből hogyan lett vállalkozó, cégalapító ebben a hazában?

– Egyrészt kemény, sokszor napi tizenhat órát meghaladó munkával, másrészt úgy, hogy évekig dolgozhattam Németországban. Egyszer? lakatosként kerültem oda. Úgy kezdődött, hogy egy eldugott kis hátsó műhelybe visz a főnök, rámutat egy autóra, amely elrozsdásodott sárvédővel, rozsdás ajtósarkakkal árválkodik egymagában. Nevetségesen semmi munka, éhgyomorra szoktunk megcsinálni ilyesmit, reggeli előtt. Mi ugyanis azon nőttünk fel, hogy Zsiguli-sárvédőt sehol sem lehetett kapni, tehát ha kellett, kettévágtunk egy-egy ajtót, sárvédőt, és abból megcsináltuk az "újat". Szóval a főnököm adott egy raktárjegyet, a cserealkatrészek vételezésére. Azt hittem, ebédjegy – akkor még köszönni sem tudtam németül –, és zsebre vágtam. Percek alatt megcsináltam a járgányt, pótalkatrész nélkül. Csak néztek: ilyet még soha életükben nem láttak. Így kaptam ideiglenes munkavállalásit, erre a produkcióra, onnantól fogva pedig mindig volt munka, rengeteg. Hozták a törött autót is a roncstelepre, én meg mind följavítottam. Csodaszámba mentek akkor még a 123-as Mercedesek itthon, úgyhogy megcsináltuk, levámoltuk, eladtuk. 

A hivatalos munka reggel nyolctól délután négyig tartott, utána jött a pluszmeló a műhelyben, majd elvállaltunk minden egyebet: fűnyírást, porszívózást, festést-mázolást stb. Meg hát "lomiztunk" is, ha úgy adódott – ami értéket kitettek lomtalanításkor, azt elhoztuk. Mert ott nem úgy van, mint itthon, hogy ha valaki kitesz az utcára egy működőképes tévékészüléket, akkor belérúg egy nagyot… ehelyett egy távirányítót is rátesz a használati utasításra, hogy el ne fújja a szél. Ha pedig észre veszi, hogy viszik, az autóba is besegíti. Azért mi sem voltunk hálátlanok, "magyar valutával" – fütyülős barackkal, pirospaprikával, sajttal, téliszalámival – fizettünk.

– Mennyit sikerült "megcsinálni" egy hónap alatt?

– Hatezerötszáz márka volt a fizetésem, ezt a pluszmunkákkal megkétszereztük, megsokszoroztuk. Ebből tudtam itthon elindítani a vállalkozásom, több mint tíz év németországi meló után.

– Nem gondolt arra, hogy kinn maradjon? Hiszen – mint hallottam – még Kohl kancellár Mercedesének a szervizét is Önre bízták…

– A cég maga is jó nevű, a restaurátori részben végeztünk egy teljes nagyjavítást a kancellár úrnak. Kohl úr meg volt vele elégedve, és mindenkivel kezet fogott a műhelyben. Mégis, a megbecsülés ellenére sem akartam kinn maradni. Azért nem, mert feleségemmel együtt úgy éreztük, ott mindig csak "auslandernek" számítanánk. Itthon azonban minden sokkal kockázatosabb. Régebben voltak például benzinkútjaim, olyan kis falusi töltőállomások. Tisztességesen csináltuk, így elcsesztük. Mert jött a törvény decemberben, hogy januártól csak olyan benzinkút üzemelhet, amelyik a következő előírásoknak megfelel: dupla falú tartályok, számítógép által vezérelt kiadás, ilyen és ilyen szabványok… Kész. El kellett bontani, megszűntek. Aki az aktuális információ birtokában van, tudja, mibe fektessen, és azt is tudja, mire és hol lehet pályázni. Mire ez az információ eljut "Karakószörcsögre", addigra a pályázatból már rég semmi sincsen – pénzről meg ne is beszéljünk. De bármibe fektet be a magyar, mindenben nagy a bizonytalanság. Egy dolog van, ami nagyon biztos: az adókat be kell fizetni.

– Azért egy nálunk fejlettebb ország polgárának is megvannak a maga gondjai.

– Igen, de ezek nem olyan szintűek, mint itthon. Az egyik biztosító például már fél éve nem fizeti meg 

a káromat, pedig teljesen vétlen volt a sofőröm, piros lámpánál állt, amikor belementek. Azóta Canossát járok a biztosítóhoz, időmet, energiámat viszi el, és még két taxisofőr – egy nappalos, egy éjszakás – is ott áll kocsi nélkül. Hogyha mindez Németországban történik, "sicher", hogy egy órán belül a német polgár ott ül egy másikban, egy bérautóban. Az ottani autóklub elrendez mindent. Vagy nézzünk egy olyan példát, ami minden autótulajdonost érint: ha vásárol egy autógumit vagy egy akkumulátort, meg kell fizetnie a megsemmisítési díjat: ott áll az összeg a számlán. Igen ám, de az már nincs ráírva, hogy hova vigye. Frankfurtban ez a cím is rajta van a számlán, a kiskannás motorolaját, ételolaját, gumiját, akármijét leadhatja a polgár, ingyen és bérmentve. És nem állnak az akkumulátorhegyek az út szélén. 

– Reméljük, valami változást hoz az unió ezen a területen.

– Reméljük, de "alapos a gyanúm", hogy csak rabszolgának kellünk, meg piacnak, vásárlónak. Már most elindult valami eddig szokatlan: mindenütt hirdetik, hogy nulla forint befizetéssel elviheted az autót, mobilt, tévét, akármit. Az egyik barátom is így sétált be a csapdába karácsonykor – családjával karon fogva – a szupermarketbe. Megtetszett nekik egy nagyképernyős készülék. "Ingyen" volt, hazavitték. Karácsonytól márciusig tartott az idill, most meg sírnak, mert elkezdődött a részletek törlesztése. Kiszámoltuk: mire minden részletet befizet, 700 ezer forintjába kerül az eredetileg 330 ezer forintos tévékészülék. Karácsonykor, ünnepi hangulatban, erre még nem gondolt. Ezek a trükkök nálunk bejönnek, fejlettebb országokban meg a "kártyás trükkök" terjedtek el: amikor lehúzza hitelkártyáját a polgár, csak egy pittyenést hall. Nem érzi, nem fogja fel, hogy mindig "túlhúzza". Aztán fizeti a kamatot, mint a katonatiszt. De ha nekem van a tárcámban háromszáz euró, s abból kiveszek százat, akkor látom, hogy kétszáz maradt. Ilyen egyszer? ez. 

– Ön szerint mit tehetnénk?

– Szerintem csak olyan dologgal érdemes foglalkozni, amit más még nem csinál. Vagy pedig olyan extrém feladatokkal, amelyekért meg lehet kérni az árat. Nekem, mint mondtam, "hatmillió" kérdésem lenne a cégemmel és a vállalkozásokkal kapcsolatban. Lehetőségeimhez képest mindent megtennék az előírások teljesítéséért.

Tovább olvasná?

Ez egy cikk a hetilapból, amit online előfizetést követően belépéssel elér.

Vagy vásárolja meg a lapot az újságárusoknál.

Előfizetek

Belépek