hetilap

"Már azt is elfelejtettem, milyen a csillagos ég" Fotó: Somorjai L.

– Vannak még ilyen stabil pontok az életedben?

– A Vígszínház. Harmincegy évvel ezelőtt felhívott egy ember, azt mondta, Marton László vagyok, a Vígszínház rendezője, találkozhatunk-e? Akkor már túl voltam az Omegán, az LGT-s korszakomat éltem. Marton a találkozón átadta – illetve majdnem fel is olvasta – a Képzelt riport szövegkönyvét. Egy csomó dolog ellenemre volt, de olyan emberrel ültem szemben, akivel érdemes volt beszélgetni. Ezt ő is így láthatta, mert attól a beszélgetéstől fogva együtt vagyunk jóban-rosszban, immáron több mint harminc éve. Idén jubileumi évem volt: harminc éves a Képzelt riport, huszonöt éves a Jó estét nyár, jó estét szerelem, tizenöt éves a Padlás, és nemrég nézte meg a félmilliomodik néző. Ez utóbbi hihetetlen sikere miatti lustaságom sajnos még most is kitart.

– A siker lustává tett?

– Nem, csak mindig találok valami indokot, ami miatt nem vágok bele a következőbe.

– Félsz, hogy a következő dobásod nem lesz olyan jó, nem szól akkorát, mint az előző?

– Naná, hogy félek. Van, aki bevallja, van, aki nem. 

– Már a próbák alatt is érezhető volt a sikerszag?

– Egyáltalán nem. Vannak olyan m?fajok, ahol tudod, hogy tutira mész. Ez nem az. Egyébként a tuti sikert nem is szeretem, mert nincs benne kihívás, rizikó, izgalom. Nem kártyázom, nem iszom, nem szívok cigarettát, nem rulettezem, azokat az izgalmakat és feszültségeket, amiket ezek nyújtanának, én a munkámban élem meg és élem ki. Volt például egy gyönyör? előadás: Füst Milán Sanda bohóca. Ez nekünk bukás volt, olyan bukás, amit más sikernek élne át. Ötven előadást élt meg a nyolcvanas évek elején. Valló Péter rendezte, szókimondó, és politikailag is jól értelmezhető előadás volt, emiatt bele is tört a bicskánk. Nekem gyanús is, ha valaki évtizedeken át egyszer sem bukik meg. Sőt, a saját sikereim is gyanúsak néha a szememben.

– Ezt hogy érted?

– Elkezdek azon gondolkodni, hogy nem a könnyebbik végén fogtam-e meg a munkát. Addig tartasz jó irányba, ameddig nem gondolod azt, hogy meg tudsz csinálni mindent csípőből, hogy neked úgy megy minden, mint a karikacsapás. Tehát arról beszélek, hogy ha nem vagy mindig kreatív és invenciózus, s ha nem gondolkozol, csak csinálod rutinból – ami egyébként lehet sikeres is –, akkor biztos, hogy rosszfelé mész.

– Mondd, neked voltak olyan éveid, amikor megunván a városi hajtást, vidékre költöztél kicsit megnyugodni, gazdálkodni vagy csak nézni, a f? hogyan nő? 

– Régebben tervezgettem, hogy másfél-két évre kiveszem az alkotói szabadságomat, és eltűnök egy kicsit, de idáig képtelen voltam rá, nem tudtam elbújni a munkák elől, pedig nagyon jól esne. Egyszerűen önzésből, ésszerűségből, kíváncsiságból.

– Mire vagy kíváncsi?

– Már azt is elfelejtettem, milyen a csillagos ég, nem ismerem a Kis-Balatont sem. Nemrégiben, amikor Velencébe repültem, a kapitány behívott a pilótafülkébe. Kristálytiszta idő volt, alacsonyan szálltunk, és mutatott egy gyönyör? területet, ami fölött éppen elrepültünk. A Kis-Balaton volt. Nem tudom már megkülönböztetni a búzaföldet az árpaföldtől. De van egy kicsi falusi házam, ahová hetekre el tudok tűnni, és szeretnék már évekig csak úgy jönni, menni, nézgelődni.

– Vannak kedvenc helyeid?

– Szeretem a Zalai dombokat, a Balaton-felvidéket, a Mátrát. A 811-es útról is bárhol letérsz, gyönyörű. Igaz, van arrafelé egy borzalmasra divatosított falu is, ami egy német utánzat, egy falanszter. Katasztrófa. Akkor inkább a Kozma utcai gyűjtő.

– Magyarországon kívül hol érzed jól magad, hová vágysz vissza?

– Viszonylag sokat dolgoztam New Yorkban, elég közel van a szívemhez. Legjobban a Village-ben, a művésznegyedben szeretek lenni, ott volt a stúdió is. De az idén eladták, és egy hatalmas
masszázsszalon lett a helyén.

Imádom a hasamat, és nagyon megbecsülöm azt, aki jól tud főzni. Indiában – a néhai portugál India tengerpartjánál – egy Goa nev? városban néztem a naplementét. Találtam a tengerparton egy egzotikus, kunyhószerű, nádfonatos helyet, ahol még a konyhában is döngölt padló volt. A szakáccsal kimentünk a halászhoz, és kiválasztottuk a halakat. A konyhában végigülhettem, ahogy ezt a fantasztikus haltálat elkészítik. Látod, oda szívesen visszamennék.

– A következő évadban mire készülsz a Vígben?

– Nagy vonalakban elkészültem egy szólóest anyagával. Egy zongora lesz, én, s a közönség, aki körülül. Ezek nem új dalok, hanem a harmincéves színházi munkám dalaiból válogatom őket. Megmutatom, milyen egy musical, egy színházi zene, amikor csak a zeneszerző van és egy zongora. Se színész, se zenekar, se díszlet, még a duetteket is egymagam éneklem. Egy szerzői est, amit vidéki színházakba is elviszek majd.

– Merre tart ma a könnyűzene, mi felé megy a dal?

– Ma már rengeteg felé, de egy biztos, a mai zenék nagy része kifejezetten zenei szándék nélkül születik. Leginkább zenén kívüli érdekek vezérlik a zeneszerzők vagy zenét író emberek tollát. Ez párosul egyfajta gyors tömegkiszolgálással. Kicsit olyan lett a mai könnyűzene, mint a gyorséttermek: edd meg, és tűnj el. A dalok kilencven százaléka a média kiszolgálására és elvárásai szerint készül. Lassan azt is a média fogja eldönteni, hogy ki mit énekeljen, és ki mit ne. Közben meg rengeteg tehetséges fiatal zenész és zeneszerző van, de kedvüket, hitüket vesztik, és továbbállnak. Ezt látva egy alapítványt szeretnék létrehozni, ami a magyar dalról szólna. Arról, hogy ne hagyjuk elveszni a tehetségeket. Nem kell vezetni a kezüket, nem kell megmondani, milyen dalokat írjanak, csak a lehetőséget kell megteremtenünk, hogy ezek a dalok meg is szólalhassanak.

– Miért szeretjük a dalt? Miért énekelünk és dúdolgatunk egy-egy dallamot akár éveken keresztül is?

– Mert ez egy ellenőrizhető, tetten érhető m?faj. Ha nincsen formája, nincsen keze, lába, ha nincsen meg mindene, ha nem értem miről szól, akkor annyi neki. Ha egy dalban nem érzel meg valami karaktereset és túlcsordulót, ha nem mond sokkal többet dallammal a szöveg, akkor szintén nem működik. Egy jó dalt viszel magaddal évtizedekig, a dalok életünk részeivé lesznek. A régi világban az emberek többsége egy-egy operaáriát vitt magával. Egy Verdi vagy Puccini ária ugyanolyan slágernek számított, mint ma egy Elton John-szám. Egyre kevesebb a muníció ahhoz, hogy az emberek valóban értékes dolgokat vigyenek magukkal.

– Tebenned hogyan születik meg egy dallam?

– Nem tudom megmondani. Például megyek az utcán, vásárolok a közértben, vagy ülök egy taxiban, és egyszer csak két-három hang elkezd fuvolázni bennem. Sokszor néhány szavas szöveg is jön vele. Ilyenkor csak annyi dolgom van, hogy igyekezzek nem elfelejteni, amíg el nem jutok egy zongoráig. Akkor lejegyzem, és elkezdem csiszolni, elkezdek dolgozni rajta. Lehet dalt írni fogadásból is, egy óra alatt mondjuk tízet, és még az is előfordulhat, hogy lesz benne igen jó is. Hogy honnan jön a dallam? Mindenkinek máshonnan, de nem is ez a fontos.

– Hanem mi?

– Az, hogy kihez jut el. Hogy eljut-e egyáltalán valakihez.

Tovább olvasná?

Ez egy cikk a hetilapból, amit online előfizetést követően belépéssel elér.

Vagy vásárolja meg a lapot az újságárusoknál.

Előfizetek

Belépek