hetilap

Jean Pierre Kelche francia vezérkari főnök az Idegenlégió díszszázada előtt Macedóniában. Legenda és brutalitás Fotó: Reuters

– Péter, mégis hogy jutott eszedbe elmenni légiósnak?

– Nem volt semmilyen rendes munkám. Sokan Nyugatra mennek pénzt keresni, én pedig, mivel mindig is vonzott a katonaság romantikája, úgy döntöttem, kipróbálom. Az interneten utánanéztem a feltételeknek: először nyolcszáz dollár havonta, tizenkét évnyi szolgálat után pedig garantált francia állampolgárság és nyugdíj, ráadásul nem feltétlenül kell katonáskodni, lehet civil szakértőként is szolgálni. Ez utóbbi lehetőség különösen vonzó volt.

– Beszélsz franciául?

– Most már egy keveset, addig csak néhány mondatot, igaz, azzal is bőven el lehetett lenni.

– Milyen nemzetiségből vannak ott a legtöbben?

– Oroszok – igaz, nem sok vezetőt választanak közülük. A magyarok harmadik helyen szerepelnek.

– Hogy viselkednek az oroszok a légióban?

– Szeretnek csoportosulni, ezért rájuk ragadt az "orosz maffia" elnevezés.

– Téged hogy fogadtak?

– Ugyanúgy, ahogy a többieket. Mikor odajöttem a kapuhoz, és közöltem a szándékomat, kinevettek és elküldtek. A toborzók általában "öregek", akik már tizenkét-tizenöt éve szolgálnak. Nos, mikor megfordultam, hogy elmenjek, ezek az öregek elkaptak, és behoztak a körletre. Először is megnézték az ereket a kezemen, majd elvették minden személyes holmimat, papírjaimat, ezután kaptam egy gyakorlóruhát, és mehettem aludni. Persze csak miután három órát vigyázzban álltam arccal a falhoz, hátratett kezekkel…

– Ez a kezdés szokatlan volt számodra?

– Nem, már meséltek nekem ilyesmit az ismerőseim, akik már voltak a légióban. Másnap már kezdődött a szolgálat: fél 6-kor ébresztő, 7-kor reggeli, 12-kor ebéd, 17 órakor vacsora, este 11-kor pedig takarodó. Az étkezések között dolgoztunk, vagy ültünk valamelyik helyiségben, legalábbis az első héten. Aztán egyik éjszaka vonatra tettek minket, és irány Oran. Még kora tavasz volt, és igen hideg; ennek ellenére elvették a kabátjainkat, és csak a gyakorló volt rajtunk. Egész nap esőben és szélben kellett lennünk. Este pedig elkezdték kérdezgetni, ki az, aki meggondolta magát a légióval kapcsolatosan. Természetesen jó páran voltak – és akkor még el is lehetett menni. Az oroszok azonban feltalálták magukat: összeverődtek, mint a juhok, így melegítették egymást. Érdekes volt megfigyelni, hogy az egyre mostohább körülményekhez a kelet-európaiak tudtak a legjobban alkalmazkodni. A többiek úgy járkáltak, mint akit nyakon öntöttek citromlével. A válogatást tesztek is szolgálták. Az egész felvételi procedúra néhány naptól néhány hétig tarthat: körülbelül minden huszonötödik jelentkező jut be. A vizsgálatok meglehetősen személyre szabottak: volt, akit szinte mindennap őrségbe küldtek, másokat az éjszaka közepén hangosbemondóval ébresztettek. Az egyik tizedes pedig a következő módszert alkalmazta: az esti ellenőrzés után kiadta a "Zuhanyozni!" parancsot, majd mikor az újoncok már levetkőztek, kiküldte őket sorakozni, miközben szólt a sziréna. Az emberek csontig fagytak, hisz némelyikük már vizes volt. Az ilyen napok után különösen sok volt azoknak a száma, akik mégis inkább a civil életbe való visszatérést választották.

– A volt Szovjetunióból jött emberek már katonaviseltek voltak?

– Igen. Legtöbbjük 23-24 éves fiú, akik nemcsak leszolgálták a magukét, hanem több háborúban és fegyveres konfliktusban is részt vettek. Az egyik grúz négy kaukázusi háborúban ott volt, de akadtak csecsenek is közöttünk. Ők végül is nem maradtak velünk.

– Miért, hiszen biztos volt némi háborús tapasztalatuk?

– Van egy ilyen szabály: nem veszik be azokat, akik valamilyen radikális iszlám csoporthoz tartoznak. A mi századunkban volt egy izraeli srác. Először zsidónak hitték, azonban amikor megtudták, hogy palesztin, elbocsátották.

– Az idegenlégióba egyáltalán nem vesznek be arabokat?

– De igen, csak nem palesztinokat.

– Neked nem volt probléma a bejutás?

– Azt azért nem mondanám. Amikor a titkosszolgálat vizsgált ki engem, a kérdezőbiztos magyar volt, mert a papírjaim szerint magyar vagyok. Beszélgetésünk közben belépett egy orosz őrmester, és rám nézve csak ennyit mondott: "na ez a hülye is ide jött". Nem bírtam ki, és oroszul viszszaválaszoltam neki: "Bagoly mondja verébnek." Persze leesett az álla, és elkezdtek kérdezgetni: hogyhogy két nyelven beszélek, és különben is kicsoda, micsoda vagyok igazából. Négy és fél óráig tartó faggatás után, úgy tűnt, elhitték, hogy egy magyar–orosz családból származom, és akkor az orosz őrmester azt mondta: "Úgy látom, nem vagy buta, és tanultál is. Miért jössz ide, az ilyeneknek, mint te, semmi keresnivalójuk itt. Nem fogod jól érezni magad. Gondold meg!" Ennek ellenére beléptem.

– Miután ez megtörtént, volt-e változás a dolgok menetében?

– Igen, nemcsak nekem, hanem minden újoncnak. Elmagyarázták nekünk, hogy minden eddigi megpróbáltatásunk még csak a kezdet volt, most jön a java. Mindenki új nevet kapott. Géza Zénó lettem, ezt a nevet találta ki számomra az argentin tizedes. Az igazi nevünket tilos volt használni. Ennek ellenére az oroszok tudták egymásnak, ha nem is a család-, de a keresztnevét. Beszélni pedig csak franciául lehetett. Az anyanyelv használata szigorúan tilos volt. Természetesen mindenki továbbra is a maga nyelvén beszélt, és elkezdődött a terror. A légiósoknál a mellkas tájékán van a rangjelzés, úgyhogy az egész vezetőség a tizedestől a tisztekig jól tudta, hova kell ütni. Ha valaki azt mondja, hogy szolgált az idegenlégióban, és egyszer sem verték meg, ne higgye el, mert ilyen nincs: mindenkit vernek – szándékosan és rendszeresen, főleg az első hónapban. A parancsnokok úgy tesznek, mintha franciául tanulnánk, noha senki se tanít, és senki se tanul. Ellenőrzéskor kiderül, hogy a katona semmit sem tud, és akkor jöhet a büntetés: futás hegynek föl és hegyről le.

– Ugyanígy bánnak a háborúkból jött oroszokkal is?

– Őket hamarabb békén hagyják, mint a többieket. Tudja, érdekes, hogy az első verés után a szláv nemzetiség? társaink, akik addig kerülték az oroszokat, rögtön jönnek barátkozni, és az orosz csoportok helyett szláv csoportok alakulnak, ide csatlakoznak a szerbek, lengyelek, szlovének is.

– Egy ilyen csoportosulás megvédi a tagokat a fizikai bántalmazásoktól?

– Sajnos nem mindig. Én mindjárt az elején figyelmeztettem a tizedesemet, hogy bármilyen büntetésre készen állok, kivéve a verést, és ha megpróbálja alkalmazni irányomban, viszonzom. Megpróbálta, én meg viszonoztam. Ez után az következett, hogy a tizedesek csapatostól rám támadtak, és alaposan helybenhagytak. Igaz, eleinte nem mint oroszt, hanem mint magyart piszkáltak. A fent említett tizedesem ugyanis a román "Vasgárda" tagja volt.

Az idegenlégió már 1996 óta nem vesz részt ilyen fegyveres konfliktusokban. Így hát az egész harci hév az "egrecíroztatásban" kap kifejezést. De még milyet! Voltak köztünk olyan srácok, akik túl voltak már egy oroszországi fegyelmi századon. Szerintük az idegenlégióhoz képest ott emberséges légkör uralkodott. Háborús veteránokat azért sem vesznek föl a légióba, mert ők már rég átlépték azt a határt, melyen az ember még ingadozik – öljön, vagy ne öljön. A légió parancsnokai attól tartanak, hogy ezek a fiúk egy sértésre válaszképpen simán elteszik láb alól a tizedesüket.

– Miért, már volt ilyesmire példa?

– Előttünk voltak orosz önkéntesek, akik az egyik, őket rendszeresen megalázó francia tizedest jól megverték, aztán teljesen komolyan figyelmeztették: "ha legközelebb jövünk, megölünk". A vezetőség teljesen komolyan vette a fenyegetést. Ez a tizedes mindig velünk volt, de egyszer csak eltűnt két napra. Kiderült, megérkeztek azok az orosz fiúk. Odajöttek hozzánk, és megkérdezték, hol van a tizedes. Megtudva, hogy nincs itt, azt mondták: "adjátok át neki, hogy jövünk még, és akkor már egész biztos, hogy kinyírjuk ezt a szemetet". Egyébként nem csodálkozom rajtuk – ez a tizedes valóban párját ritkító egy személy volt.

– Volt-e mégis valami pozitív élményed?

– Megvoltak a magunk kis örömei is azért. Hiszen az élet mindig tele van humorral. Egyszer rohan felénk a tizedes, és kérdezi: "Ki ismeri a Katyusa cím? orosz dal harmadik versszakát pontosan?" Mi oroszok összeraktuk, ahogy tudtuk, és fölírtuk neki. Az első kettőt, úgy tűnik, már beszerezte valahol. Ott nézelődünk, egyszer csak halljuk ám, egy másik hadtest masírozik felénk, és teli torokból énekli a Katyusát. Akcentussal ugyan, de azért lehetett érteni. Mikor pedig kifordultak a sarok mögül, és megláttuk őket, szinte gurultunk a nevetéstől. Az éneklő katonák ugyanis többnyire arabok és feketék voltak… A tizedesek direkt orosz dalt adtak nekik. Viszont egy másik hadtestet, melyben sok orosz volt, arra kényszerítettek, hogy tanuljon be egy második világháborús fasiszta indulót.

– Ennek ellenére azért csak nem vártad ki az öt évet, és elmentél. Mi volt az utolsó csepp?

– Azért mentem a légióba, hogy pénzt keressek, gondoltam, majd hazaküldöm a családnak. Azonban kiderült, hogy a számláról csak háromezer frankot lehet felvenni, és ahogy felvetted, máris odajöttek hozzád a kisebb parancsnokok, és mindenféle ürüggyel elszedték tőled. Azt mondták nekünk, hogy ki kell fizetnünk az egyenruhánkat, annak ellenére, hogy az egész világon bárhol máshol ez ingyen jár. Egy másik hadtestnek pedig a maga háromezer frankját személyenként a fegyverére kellett költenie. Mikor pedig már nincs több ürügy, a pénzt egyszerűen ellopják. Eleinte azt hittük, ezt a tevékenységet újoncok folytatják. A pénzt mindenki a szekrényében tartja. De még, ha magánál hordja is az ember, bármikor megparancsolhatják, hogy vetkőzz le és hagyd ott a ruhádat, és mire visszajössz, a pénznek hűlt helye. Az egyik francia sorkatona azt állította, hogy a parancsnokaink a fő tettesek. Ő egyébként "téglaként" működött közöttünk, és én mentettem meg őt a többiek haragjától, mikor ez kiderült. Hálából ő sok minden disznóságról tudósított minket, ami a hátunk mögött történt. A pénz egy részét már a bankban eltüntetik, ahol számlát nyitnak a részünkre. Kiderült egy érdekes tény is – maga a bank is az idegenlégió tulajdonát képezi. Szóval megértettem, semmi értelme továbbra is itt maradni. 

– Sikerült felbontani a velük kötött szerződést?

– A szerződés alapján erről szó sem lehet, ezért kénytelen voltam megszökni. Mivel megsérült a vesém, a központi kórházba kerültem Marseilles-be. Onnan lógtam meg. Két napig a szemétdombon bujkáltam, mivel tudtam, hogy keresnek. Aztán kiutazott hozzám a húgom, adott pénzt és ruhát. Vonattal eljutottam Párizsig, ott bementem a magyar követségre és azt mondtam, hogy turista vagyok, és elvesztettem az útlevelemet. Kiállítottak számomra egy okmányt, és azt tanácsolták, minél előbb hagyjam el Franciaországot. Megfogadtam tanácsukat. Így végződött szolgálatom az idegenlégióban; remélem, sokak számára jó tanulság, bár másvalakinek a beszámolója mindig túlzásnak tűnik…

Tovább olvasná?

Ez egy cikk a hetilapból, amit online előfizetést követően belépéssel elér.

Vagy vásárolja meg a lapot az újságárusoknál.

Előfizetek

Belépek