A Nemzetközi Élet Menete elsődleges célja, hogy a holokauszt eseményeit látva, résztvevőit a közöny, a rasszizmus és az igazságtalanság elleni harcra buzdítsa. Az alapítók célja továbbá, hogy megerősítsék a zsidó identitást, a nemzetek Izraellel való kapcsolatát javítsák, és annak vezetőivel való együttműködésre ösztönözzenek. Idén a menetet Reuven Rivlin izraeli államelnök vezette a lengyel államfővel együtt. De nemcsak hivatalos vendégek járták végig az Élet Menetét: ott volt például a Chelsea korábbi vezető edzője, Avram Grant – aki maga is egy holokauszttúlélő fia – és a csapat több játékosa.
Bennünket, magyarokat egy 200 fős delegáció képviselt, velük utaztunk mi is. Az első nap a múltról és a gyászról szólt: a hivatalos esemény előtti napon végignéztük Auschwitz és Birkenau táborát, a mélyen megrendítő élmény utáni nap azonban már az élet győzelméről szólt. A meneten minden évben számos túlélő is részt vesz, akik visszaemlékezésükkel, a múlt borzalmainak felelevenítésével hívják fel figyelmünket arra, hogy harcoljunk a ma jelenlevő antiszemitizmus ellen. Felszólítanak arra, soha ne engedjük, hogy a jövőben ehhez hasonló tragédia megtörténjen. Csoportunkkal együtt Birkenauban, egy barakkban hallgattuk meg az idén 90 éves Forgács János bácsi auschwitzi túlélő visszaemlékezését, aki később izgatottan mesélte nekünk, hogy itt tudta meg: születésnapi ajándékként az Élet Menete magyarországi alapítványa megajándékozta egy jeruzsálemi úttal, így lányával részt vehet majd az ott folytatódó Élet Menetén is.
Bár minden egyes visszaemlékezés a számok mögött levő életeket elevenítette meg, felmerülhet a kérdés, miért fontos bevállalni ezt a lelkileg és fizikailag is megterhelő utat, és miért nem elég, ha könyvekből, filmekből tájékozódunk a témáról. A választ az auschwitzi tábor barakkján olvasható George Santayana-idézet adja meg, miszerint „Akik nem emlékeznek a múlt hibájára, arra ítéltetnek, hogy megismételjék azt”. Azzal, hogy ott jártunk, ahol az áldozatok szenvedtek, és azt láttuk, amit ők láthattak, könnyebben együtt tudtunk érezni. A holokauszt így többé már nem csupán fogalom, hanem valóság a számunkra. Ugyanakkor megértettük, hogy minél többet hallunk róla, annál kevésbé tudjuk felfogni, miként volt képes az emberiség olyan mélyre süllyedni, hogy – költőnk szavait idézve, ki maga is áldozattá vált – „önként, kéjjel ölt, nemcsak parancsra”. Megérteni talán teljesen sohasem fogjuk, de kötelességünk tenni azért, hogy a múlt borzalmai ne merüljenek feledésbe, hiszen köztudott, hogy a második világháború idején a passzív tömegek tétlensége nagyban előremozdította a nácik tervének megvalósítását. 
2018. 04.20. (XXII/16)
