hetilap

Este 9-10 óra van, egy ködös kis német városban az ilyenkor általában teljesen kihalt utcákon párok kézen fogva sétálgatnak, néhány fiatal pedig beszélget. De nem hallunk német szót. Törököt sem. Eichstätt, a mindössze 13 ezer fős lakosságú város körülbelül 300 menekültet fogadott be. Többségük Szíriából érkezett, de vannak itt Eritreából és Afganisztánból is. A város egyik iskolájában, a Maria Ward Real­-schule régi épületében vannak elszállásolva. Az iskola tanárai közül többen a munkaidejükön kívül számtalan dologban segítenek nekik. Az egyik fiatal matematika- és vallástanár a napokban épp telefont intéz nekik, egy másik tanárnő pedig már megérkezésük óta részt vállal logisztikai feladatokban. Most épp azt szervezte meg, hogy pár befogadott menekült bejöjjön az iskolába, hogy a diákok találkozhassanak velük.
Egy nagyobb osztályterembe gyűlik össze 60-70 diák, és izgatottan várakoznak. Megérkezik a tanárnő és vele Jamal, aki Afganisztánból menekült, ketten jönnek vele, akik pedig Eritreából. A gyerekeknek levetítenek pár alapinformációt az országokról, majd feláll Jamal, és belekezd a történetébe angolul. Megható számára újra gyerekek előtt állnia, otthon ugyanis ő is tanár volt. Hosszú utat tett meg idáig. Nemcsak távolságban, de időben is. Már évek teltek el azóta, hogy elhatározta, elmenekül országából. Miközben mesél, balkezét mindig vagy a zsebébe, vagy a kabátujjába teszi: egy robbanás során elvesztette a kézfejét. Testében több helyen repeszdarabok vannak, amelyek még mostanában is fájdalmat okoznak neki. Más honfitársainak a mudzsahedek vágták le kezüket és lábukat – ehhez esetenként már az is elegendő volt, hogy lopással vádolták meg őket. Ilyenfajta erőszakot és nyilvános akasztást többször látott otthon. Amikor először elhagyta Afganisztánt, éveket töltött Pakisztánban és Iránban, de aztán visszatért. Majd nekivágott feleségével és két kisgyerekével a nagy útnak: Európába. Törökországig viszonylag nagyobb nehézségek nélkül eljutottak. Bár egész útjuk során minden új országban hónapokig kellett várakozniuk, dolgozniuk, hogy tovább tudjanak menni. Az utazás költségeit részben a saját tartalékaik, részben az ideiglenes munkák fedezték. A menekülés nagyon megviselte Jamalt anyagilag, minden otthoni értékét pénzzé tette, így összesen 11 ezer dollárt (2,6 millió forintot) sikerült összegyűjtenie. Az összeg el is fogyott Nyugat-Európáig.
A török határnál kezdődtek a gondok. A határmenti erdős hegyek között embercsempészek kezeire bízták magukat. Velük egyik éjszaka begyalogoltak az erdő sűrűjébe egy kisebb csoporttal, majd várakoztak a következő „vezetőre”. Addig a több nyelven is jól beszélő Jamal tartotta kordában az embereket. Olyan nagy hideg volt, hogy még a felnőttek is úgy érezték, megfagynak. De leginkább a gyerekek voltak veszélyben. Kislánya mindössze 11 hónapos volt, kisfia már tudott járni. Próbálta őket melegen és mozgásban tartani. Egyszer csak két fiatal pásztorgyerek tűnt fel. „Ti vagytok Arkan emberei? Akkor indulás!” – adták ki az utasítást, és a csapat megindult fel a hegyre. Szakadékok mellett, sötétben, fagyos időben igen veszélyes volt a gyaloglás. Jamalnak nagyon kellett vigyáznia hátán a kisbabájával. „Többen a szakadékba zuhantak, idős hölgyek vagy akik elfáradtak” – mondja, és néha megakadt a történet mesélése közben.
Törökországban szintén több hónap eltöltése után tudtak csak fizetni egy következő embercsempésznek, hogy csónakkal átmehessenek Görögországba. A nem kevés befizetett pénzért egy párfős motoros gumicsónakot kaptak. Ezzel mintegy húszan vágtak neki a négyórás éjszakai vízi útnak a viharos tengeren. Barátja vezette a hajót, a túlterheltség és a folyamatosan becsapódó víz miatt azonban úgy tűnt, hogy mindannyian odavesznek. Ekkor már kezdtek ugyan belátható távolságba kerülni a görög partoktól, ám a benzin kifogyott. Ott vesztegeltek a több méteres vízben a gyerekekkel, miközben látták, hogy a strandolók rémülten távoznak. Akik tudtak közülük úszni, elkezdték partra vinni a gyerekeket és a nőket. Közben egy helybéli azt tanácsolta nekik, hogy süllyesszék el minél előbb a csónakjukat, mert ha megjön a rendőrség, és még megvan a csónak, és ők is a vízben vannak, akkor azon nyomban visszaküldik őket. Ha viszont már kiérnek a partra, és nincs csónak, akkor nem lesz gond. Szerencséjükre sikerült mindenkinek partot érnie. Nem úgy, mint az előttük lévő turnusnak előző éjjel: közülük rengetegen – köztük Jamal egyik legjobb barátja is – megfulladtak. Azon a tengerszakaszon a húsevő halak is nagy veszélyt jelentenek az emberekre. Jamal is érezte, amikor az út során vízbe tette a kezét, hogy elkezdték harapdálni a halak. Barátja valószínűleg elvesztette eszméletét, és be­esett a vízbe, a halak pedig, mint sok más tragikus esetben, felismerhetetlenségig roncsolták az arcát, ott ugyanis puha az ember bőre és a halak azt eszik meg először. A haláleset őt is és barátja édesanyját is nagyon megviselte. A tinédzser hallgatóság soraiban volt, aki könnyeit törölgette a megrázó beszámoló hallatán.  
A Görögországban eltöltött idő után Macedóniába szöktek egy erdős határszakaszon keresztül, majd Szerbián keresztül eljutottak Magyarországra, ahol a debreceni menekülttáborban töltöttek néhány hónapot. „Nagyon kedves emberek segítettek ott nekünk, sokat mosolyogtak, hoztak ételt és forintot. Pár pénzérmét el is tettem emlékbe” – mondja Jamal.
A Közel-Kelettől Nyugat-Európáig terjeszkedő embercsempész-hálózat Magyarországon is működött. Kapcsolatba léptek egy személlyel a menekülttáboron belül, aki ellenszolgáltatás ellenében vállalta, hogy társával eljuttatják Jamalt és családját Németországba. A pakisztáni származású csempész a kisbabáért is kikövetelte a felnőtt után járó árat. Jamal kénytelen volt beleegyezni az üzletbe. Aztán amikor egy este beállított hozzájuk a sofőr, és mondta, hogy most azonnal indulás, azzal kellett szembesülnie, hogy az ötszemélyes autóban az ő négyfős családján kívül még négyen fognak utazni. Reklamációjának nem volt eredménye, indulni kellett. Betuszkolódtak az autóba, majd sofőrjük hét óra megállás nélküli vezetés után egyszer csak kitette őket az autóút mellett. Nem tudták hol vannak, autók száguldottak mellettük, és esett az eső. Elkezdtek gyalogolni. Egy vadidegen erdős részen sétáltak. Egyszer csak egy BMW állt meg mellettük. „Ez itt a német rendőrség!” – mondta egy férfi az autóból. „Németország! Ez már az?! Hála Istennek!” – sóhajtott fel Jamal, aki rendkívül boldog volt, hogy a hosszú és veszélyes út végén célba ért.
Családjával Münchenbe kerültek: Németországon belül jelenleg itt a legnagyobb a menekültáradat. Onnan pedig egy másik állomásra küldték őket, Eichstättbe. Már három hónapja vannak itt, az osztály­termekből szobákká alakított szálláson. Többen alszanak egy teremben emeletes ágyakon, és a szállás mellett meleg ételt is kapnak. Nem sok mindent tudnak csinálni, de örülnek, hogy itt lehetnek. Néha elmennek sétálni, erről mutatott nekünk képeket is. Gyerekei jól vannak. Nevetve mondja, hogy kislányának annyi foga nőtt ki az út során, ahány országot maguk mögött hagytak. Kisfiáról pedig nagy lelkesedéssel annyit mond: „Rendkívül tehetségesen rajzol, a legjobb lehetne majd Németországban. Insallah (ha Isten is akarja), sikeres lesz.”
Jamal története mindenkit megérintett, szinte hihetetlennek hatott az európai fül számára. Ahogy a többi menekült is beszámolt saját történetéről, kiderült, hogy ezek a megpróbáltatások korántsem egyediek. Akik igazán menekülésre szorulnak, azoknak hasonló utat kell megjárniuk ahhoz, hogy a biztonságot jelentő Európába érkezhessenek.

Tovább olvasná?

Ez egy cikk a hetilapból, amit online előfizetést követően belépéssel elér.

Vagy vásárolja meg a lapot az újságárusoknál.

Előfizetek

Belépek