Összeütköző, sofőr nélküli autók, eltűnt csecsemője után sikoltozó anya, szeretteik után kutató kétségbeesett emberek, drámai hangú, rendkívüli hírek a CNN-en. Ismerős valahonnan? Igen, ilyen jelenetekkel indult a kilencvenes évek apokaliptikus regénysorozatának első kötete. A végül 16 részesre duzzadt maratoni Left Behind-sorozat (Az otthagyottak) 650 millió dolláros bevételt hozott, és ennek még nincs vége: októberben mutatják be Nicolas Cage főszereplésével a Left Behind című filmet, nyilván a jövőbeli folytatások reményében. Sokan és joggal bírálták Tim LaHaye és Jerry B. Jenkins regényeit, mondván, csekély irodalmi értéket képviselő, didaktikus könyveikkel üzletet csináltak a Jelenések könyve iránti érdeklődésből, ám azt nem lehet a szerzők szemére vetni, hogy le akarták volna járatni a kereszténységet – lévén ők maguk is hisznek abban, hogy a történetük középpontjában álló események a Biblia leírása alapján történnek majd meg.
Ez a siker indította be a közepesen sikertelen regény-író, Tom Perrotta képzeletét. Ha ekkora pénz van abban, amikor valaki bibliai témát választ vezérfonalként, miért ne tegye ezt ő is? És ha már ezt eldöntötte, nem sokat vesződött azzal, hogy mit válasszon kiindulópontnak: Perrotta egyszerűen lemásolta a Left Behind témáját, és erre az „elschmittelt” vázra öntötte rá a saját sztoriját. A plágiumperek elkerülése érdekében a lehető legminimálisabb változtatást tette: egy szót kicserélt egy másik, rokonértelmű szóra, így lett a Left Behindból a megtévesztően hasonló hangzású The Leftovers.
Valamikor a nem távoli jövőben egy szempillantás alatt emberek milliói tűnnek el a földről. Parkolókban gazdátlanul guruló bevásárlókocsik, sikoltozó emberek, és így tovább – az arcátlan másolás azonban nem akadályozza a szerzőt, hogy már az első oldalon belerúgjon a keresztényekbe, beleértve az ötletadó Left Behind szerzőit is.
„Laurie Garvey nem úgy nőtt fel, hogy higgyen az Elragadtatásban. Nem is úgy nevelték, hogy nagyon higgyen bármiben is, kivéve magában a hit ostobaságában. (…) Először az egyetemen, az első évfolyamon hallott az Elragadtatásról, amikor felvette a Bevezetés a világvallásokba című tantárgyat. A professzor által leírt jelenség viccnek tűnt előtte: keresztények tömegesen lebegnek ki a ruhájukból, keresztülszállnak a háztetőkön és a zárt autók utasterén, hogy a levegőben Jézussal találkozzanak, miközben mindenki szájtátva áll, azon tanakodva, hová is tűnt el minden jó ember. A teológia zavaros maradt a számára, még azután is, hogy elolvasta a Premillenniumi Diszpenzacionalizmus című fejezetet a szöveggyűjteményben, az összes blablát Armageddonról, az Anti-krisztusról és az Apokalipszis Négy Lovasáról. Keresztény giccsnek tűnt az egész, olyan ízléstelennek, mint egy fekete selyemfestmény, olyan fantasy történet, ami azoknak a primitív embereknek szól, akik túl sok gyorséttermi kaját zabálnak, elfenekelik a gyerekeiket, és semmi problémát nem látnak abban, ha a szerető Istenük AIDS-szel bünteti meg a melegeket. A következő években itt-ott látott embereket, akik a repülőtéren vagy a vonaton a Left Behind-sorozat egyik kötetét olvasták. Még meg is sajnálta őket, hogy ezeknek a szegény balekoknak nincs jobb olvasnivalójuk, sem más időtöltésük, mint hogy üldögéljenek és a világvégét várják” – így kezdődik Perrotta könyve.
Persze ebből még lehetne drámai fordulat, hiszen a cinikus Laurie hamarosan szembesül azzal, hogy mégis megtörtént, amit kinevetett: „emberek milliói tűntek el, egy időben, a világ minden pontján. Nem valami ókori pletyka volt, hogy egy halott ember feltámadt a Római Birodalomban… Ez maga volt a valóság”.
Hamarosan kiderül azonban, hogy az „Elragadtatás” Perrotta víziójában nem egészen az, aminek a keresztények várták: „az október 14-én eltűnt emberek között hinduk, buddhisták, marxisták, zsidók, animisták, homoszexuálisok, eszkimók, mormonok és zoroasztriánusok voltak – egy rakás olyan ember, akik nem fogadták el megváltójuknak Jézus Krisztust. Ez egy véletlenszerű aratás volt”. Az emberek két százaléka tűnt el, egyenlő arányban a föld minden országából. Isten felállította névsorolvasásra az emberiséget, és minden ötvenedik embert kilökött a sorból. Miért? Nem tudjuk meg. Jobb vagy rosszabb lett azoknak, akik eltűntek? Erre sincs válasz, de a szerzőt saját bevallása szerint ez nem is érdekli, mondván, ő a „hátramaradottakkal” foglalkozik.
A világ pedig a történet szerint megy tovább, az első megdöbbenés után mindenki igyekszik alkalmazkodni az új helyzethez, kivéve persze azokat, akik mégis valamiféle választ keresnek arra, hogy mi is történt. Ám szemben a Left Behind túlélőivel, akik közül többen őszintén megtérnek, Perrotta könyvében az ittmaradottak közül azok lesznek a legszörnyűbb alakok, akik még a történtek után is a vallásban keresnek válaszokat. Egy volt baptista pásztor elborult elmével az utcán szórólapokkal zaklatja a járókelőket, ami azt állítja, hogy az „Elragadtatás” nem is volt „igazi Elragadtatás”, mert közismerten homoszexuális életet élők is tűntek el.
De a „homofób” Jamison tiszteletes még a jámborabb őrültek közé tartozik – az „Elragadtatás-tagadók” Perrotta szemében ugyanolyan gyanús alakok, mint azok, akik ma a globális felmelegedést és a klímaváltozást tagadják.
Mások – köztük Laurie is – a „Bűnös Maradék” elnevezésű szektához csatlakoznak. Ennek a flúgos társaságnak tagjai fehér ruhában járnak, nem szólnak egy szót sem, csak némán odaállnak kettesével az emberek elé. Ja, és még egy ismertetőjelük van: folyamatosan dohányoznak. Miért? Nos, nem élvezetből láncbagósok, hanem azért, mert úgymond „ezzel teszik láthatóvá a hitüket”.
Ilyen alakok között élik életüket a „normális hátrahagyottak”: narkós tinédzserek, felesége elvesztését alkohollal kompenzáló kisvárosi seriff, városi anyák és így tovább. A történet – a könyvben és a filmben is – átvált a sablonos, lelkizős tucatforgatókönyvbe. Az HBO-változat azért még rápakol egy lapáttal a könyvre: A hátrahagyottak epizódjai trágárságban és nyílt szexjelenetekben hozzák a csatorna közismerten magas nézőszámú átlagát.
Perrottának volt honnan merítenie ihletet ahhoz, hogy a vallást és a szexet keverje. Már 2001-ben hosszú cikket írt a GQ magazinban Britney Spears és Madonna spiritualitásáról. Bámulattal idézi példaképeinek mondásait: „Szerintem a vallás és az eroticizmus abszolút mértékben kapcsolódnak egymáshoz. A szexualitással és eroticizmussal összefüggő eredeti érzéseim a templomba járásból fakadnak (Madonna). Nem is tudom elképzelni azt, hogy ilyen szerencsés vagyok, és ebben ne lenne benne Isten keze (Britney Spears).”
Az író a cikkben elmondja, annyira rajong Madonnáért, hogy egyik regényében saját magát bújtatta egy leszbikus tinédzser lány szerepébe, aki bejut az énekesnő környezetébe. Perrotta számára Britney Spears színpadi szexualitása teljesen összeegyeztethető a gyakran hangoztatott vallásos neveltetésével, mondván, természetellenes lenne a kettőt szétválasztani egymástól.
Eddig is nyilvánvaló volt, hogy Hollywood a nagyobb bevétel érdekében időnként oda-odadob valamit az átlagnál ritkábban moziba járó, ám sok tíz milliós keresztény közönségnek. Ezért a Da Vinci-kódtól és a Mátrixtól kezdve A Gyűrűk Ura trilógián át az Armageddonig és az Éli könyvéig szokássá vált, hogy keresztény utalásokat keverjenek a legkülönbözőbb történetekbe, amelyek világa amúgy távol esik a bibliai világképtől.
Más stratégia, de ugyanez a cél jelenik meg az úgynevezett hollywoodi keresztény filmekben, amelyekből idén különösen sok készül. Korábban a Hetek is írt a Noé és az Isten Fia című filmek marketingkampányáról, ami erőteljesen épített arra a cinikus felismerésre, miszerint a keresztény közönség már azért hálás, ha Hollywood bármit is elég fontosnak tart az általuk kedvelt civilizációs világból ahhoz, hogy filmet készítsen belőle. A filmes világ urai felismerték, hogy a mozijegy megvásárlásához elég felcsillantani az elfogadást („Bennünket is érdekelnek azok a dolgok, amik nektek fontosak – látjátok, nem csak a romlás magvait szórjuk az emberek elé” – sugallták az üzeneteik), utána úgy alakíthatják a filmet, ahogy akarják. A modell működik: a keresztény nézőközönség számos filmet tett már nyereségessé pusztán ezzel az ígérettel.
Ennél A hátrahagyottak továbbmegy, amikor egy bibliai témát úgy használ fel, hogy közben teljesen megfosztja azt eredeti tartalmától. A film olyan Istent mutat be, aki a maláj gép pilótájához hasonlóan egyszer csak eltünteti a rábízott emberek egy véletlenszerűen kiválasztott csoportját.
A sorozatnak – Istenen kívül – nincs más igazán gonosz szereplője: vallási őrültek vannak és hétköznapi gondokkal küszködő átlagemberek. Tom Perrotta és az HBO azt a fajta kirekesztő liberalizmust képviseli, ami mindent megenged magának a kereszténységgel, a hittel és a Bibliával szemben, ugyanakkor hisztérikusan kiabál, amikor számára szent eszméket, például a radikális melegmozgalmat éri tényszerű kritika.
Itthon is látjuk ennek a világnak a hajmeresztő torzítását: ugyanaz a publicista, aki elvitatja a jogot zsidóktól és keresztényektől, hogy saját értékeik alapján maguk mondjanak véleményt korunk fontos kérdéseiről, szenvedélyesen kiáll a pedofilok önkifejezési és szólásszabadsága mellett. Megteheti, persze, de tisztában kell lennie neki – és Hollywoodnak is – azzal, hogy nem űzhetnek örökké vásárt mások hitéből.
2014. 07. 04. (XVIII/27)
