hetilap

Konstantin már a milánói rendelet évében, 313 tavaszán döntőbíróként igyekezett fellépni a kereszténység belső vitáiban. A milánói edictum a kereszténységet egy erősen megosztott helyzetben találta. A híres egyháztanító, Tertullianus már egy évszázaddal korábban megállapította, hogy a keresztények két nagy táborra oszlanak: a formális, névleges keresztények tömegei alkotják az egyik részt és a valódi, hiteles keresztények a másikat.
A Diocletianus-féle üldözések során a névleges keresztények közül sok pap és számos püspök is hajótörést szenvedett hitében. Készek voltak megtagadni hitüket, elárulni társaikat és kiszolgáltatni a hatóságok számára a gyülekezetük tulajdonában lévő iratokat, köztük a Bibliákat is, valamint az istentiszteletekhez, illetve úrvacsorához szükséges tárgyakat, felszereléseket. És bár az üldözések során méltatlanná váltak a keresztény közösségek vezető tisztségeinek betöltésére, a szabad vallásgyakorlat visszaállása után sokan közülük igényt formáltak arra, hogy az irányító pozíciókat továbbra is ők töltsék be az egyházban.

Győztek a megalkuvók

Azok a keresztények azonban, akik az üldözések során megőrizték hitüket, egyértelműen azt az álláspontot  képviselték, hogy csak olyanok tölthetnek be vezető tisztségeket a keresztény gyülekezetekben, akik mind hitbeli vonatkozásban, mind pedig erkölcsi tekintetben megfelelnek a bibliai követelményeknek. Különösen erős volt ez az irányzat Észak-Afrikában, ahol egy konkrét eset kapcsán élesen megfogalmazódott a két szembenálló tábor eltérő véleménye. 312-ben az észak-afrikai egyház legtekintélyesebb tisztségébe, a karthágói püspöki székre egy Caecilianus nevű személyt választottak. Az őt felszentelő püspökök egyike azonban az üldözések idején áruló lett, kész volt beszolgáltatni az egyházi iratokat. Ezért sokan Caecilianus felszentelését nem tartották érvényesnek. Mintegy hetven észak-afrikai püspök egy másik személyt, a minden szempontból feddhetetlen Maiorinust választotta meg Karthágó püspökévé. 313-ban, a szabad vallásgyakorlat visszaállításának évében már mind a két irányzat határozottan képviselte saját álláspontját.
Konstantin több szempontból is fontosnak tartotta, hogy beavatkozzon az éles vitába. Egyrészt, mint Julius Caesartól kezdődően valamennyi római császár, ő is viselte a pontifex maximus tisztséget, azaz a római birodalom valamennyi pogány vallásának főpapja volt. Ezért illetékesnek érezte magát a keresztények belső ügyeibe történő beavatkozásra. Másrészt mivel a keresztényeket saját támogató bázisának meghatározó részévé kívánta tenni és fokozatosan a kereszténységet igyekezett a birodalom eszmei egységét biztosító vallássá emelni, ezért elsőrangú cél volt számára, hogy minden körülmények között biztosítsa a kereszténység egységét.
Kezdettől egyértelmű volt, hogy ezt az egységet a formális keresztények vezetésével kívánja megvalósítani, amit több szempont is indokolt. A Konstantin által már 313-ban „törvényes és legszentebb katolikus vallás”-nak nevezett észak-afrikai irányzat képviselői eleve készek voltak összefogni az államhatalommal. Önmagukkal szemben sem állítottak túl magas hitbeli és erkölcsi követelményeket, még kevésbé az alapvetően pogány hitfelfogáson és erkölcsi értékrenden álló császárral szemben. Sőt, készek voltak Konstantint a császári propaganda elvárásainak megfelelően keresztény uralkodóként magasztalni és elfogadni őt döntőbírónak hitbeli kérdésekben is. Nem lehet csodálkozni azon, hogy Konstantin kárhozatos zavarkeltőknek, veszedelmes szakadárnak tekintett minden olyan keresztényt, aki nem rendelte alá magát a hivatalosnak szánt katolikus egyháznak.
A császár 313 tavaszán egyértelműen Caecilianus támogatása mellett döntött. Levélben utasította Anullinust, Africa provincia helytartóját, hogy minden rendelkezésre álló eszközzel támogassa a sokak által megkérdőjelezett püspököt. A közvetlenül Caecilianusnak írt levélben arról tájékoztatta a főpapot, hogy jelentős összegű segélyt kíván juttatni kiadásaik fedezésére. Közölte továbbá, hogy Ursus, a provincia pénzügyeinek vezetője már megkapta a császári utasítást, hogy adjon át Caecilianusnak háromezer follist (ezüstözött pénzérmét), amelyet a püspöknek saját papjai között kellett szétosztania. Konstantin arra is felhatalmazta Caecilianust, hogy ha a pénz kevésnek bizonyulna, további összegeket kérhet Ursustól. A császár biztosította a püspököt, hogy nemcsak pénzügyi segítséget kíván nyújtani a katolikus vallással szembenálló irányzat felszámolásához, hanem e cél érdekében kész az államhatalom adminisztratív erejét is rendelkezésre bocsátani.
Mint írta: „Jelentették nekem, hogy egyes nyugtalan elméjű személyek valamilyen hamis tanítás segítségével be akarják csapni a legszentebb és katolikus egyház népét. Tudd meg tehát, hogy személyesen megparancsoltam Anullinus helytartónak, valamint Patricius vicariusnak (a helytartó helyettesének), hogy egyéb ügyek mellett erre is a kellő módon ügyeljenek, nem engedve meg maguknak ez igen fontos kérdés elhanyagolását. Ezért is, ha megállapítanád, hogy az afféle emberek őrülete tovább tart, késedelem nélkül fordulj az említett hivatalnokokhoz és terjeszd eléjük az ügyet, hogy ők eltérítsék azokat tévelygésüktől, ahogy azt személyesen rájuk bíztam.”
Konstantin ezen túlmenően minden olyan észak-afrikai papot fölmentett valamennyi állami teher alól, akik hajlandók voltak Caecilianust támogatni.
A katolikusokkal szembenálló irányzat vezetését Maiorinus halálával egy Donatus nevű keresztény vette át, aki az egyházban már addig is meghatározó szerepet játszott. Kiváló szervezőnek bizonyult és irányítása alatt a mozgalom jelentősen megerősödött. Az ő nevéről nevezték az irányzatot donatizmusnak. Ők elsősorban a Bibliából származó spirituális erőre kívánták alapozni a keresztény hitéletet és ennek szolgálatába kívánták állítani a különböző emberi képességeket, illetve az erkölcsi tisztaságot. Elutasították az államhatalommal történő összefonódást. Szolgálatuk hatékonyságának és eredményességének kulcsát a természetfelettire való irányultságuk biztosította.
Ezzel szemben a katolikus irányzatban mind jobban elsikkadt a Bibliából származó spirituális erő és tevékenységüket főként természetes dolgokra, az emberi akaratra, érzelmekre, értelemre kívánták építeni. Ezért bizonyultak olyan gyengének a donatistákkal szemben.
A hiányzó spirituális erő pótlására kulcsfontosságú volt számukra az államhatalmi támogatás, amely kész volt megerősíteni őket anyagilag és befolyás tekintetében egyaránt, és hajlandó volt akár államhatalmi eszközökkel is elnémítani ellenfeleiket.
A Konstantin által nyújtott pénzügyi és adminisztratív segítség azonban egyelőre nem bizonyult elégségesnek ahhoz, hogy Észak-Afrikában a katolikus irányzat győzedelmeskedjen. Ezért a császár ismét beavatkozott. A két szembenálló irányzat vezetőjét, Caecilianust és Donatust, valamint tíz-tíz püspöküket Rómába rendelte, ahol a Caecilianust támogató Miltiades pápát bízta meg azzal, hogy állítson fel egy döntőbírói testületet, amely hozzon ítéletet a két irányvonal ügyében.
Megbízólevelében teljes támogatásáról biztosította a katolikusokat. A császár a következőket írta a pápának: „Bizonyára nem kerülte el gondosságod figyelmét, hogy milyen tisztelettel viseltetem a törvényes katolikus egyház iránt, ezért tehát nem akarom, hogy valahol is bármilyen schizmát, vagyis egyházszakadást eltűrjenek.” Az ülések a császár feleségének, Faustának lateráni palotájában folytak és rövid időn belül megszületett a döntés, amely határozottan elítélte Donatust zavarkeltés és egyházszakadás előidézése miatt.
Donatus hívei azonban nem fogadták el a római határozatot, ezért Konstantin 314-ben zsinatot hívatott össze az ekkor fennhatósága alatt álló valamennyi nyugat-római területről a dél-galliai Arelate városába (a helység a mai Arles Dél-Franciaországban). Itt ismét elítélték a donatista irányzatot. A vita kapcsán fogalmazódott meg a későbbiekben katolikus részről az a vélemény, amely mindmáig meghatározó jelentőségű a katolikus egyházban, miszerint a szentségek, azaz a természetfeletti jelentőséggel bíró egyházi cselekmények (például vízkeresztség, pappá szentelés stb.) érvényessége nem függ a cselekményt végző egyházi személy erkölcsi és hitbeli állapotától, hanem automatikusan érvényes.
Az arelatei zsinat sem tudta azonban biztosítani a katolikus egyház győzelmét Észak-Afrikában. Ezért 316 elején Konstantin már azt tervezte, hogy személyesen utazik Afrikába, hogy császári tekintélyével biztosítsa a vallási egységet. A provincia vicariusához küldött levelében a következőket írta: „Ha megérkezem, világos ítéletem a legnyilvánvalóbban megmutatja majd mind Caecilianusnak, mind pedig az ő ellenfeleinek, hogy miként kell tisztelni a legfőbb istenséget és milyen kultusz felel meg neki leginkább.”
E levél egyértelműen mutatja, hogy Konstantin súlyos szereptévesztésbe került, amikor ő kívánta meghatározni a keresztény istentisztelet legmegfelelőbb módját, miközben saját maga a kereszténység legalapvetőbb feltételeit sem töltötte be, hiszen egyáltalán nem szakított pogány hitfelfogásával, a napisten tiszteletével és nem is volt megkeresztelkedve. Végül látva az addigi próbálkozások sikertelenségét, a legdurvább adminisztratív eszközökkel igyekezett bekényszeríteni a donatista híveket a katolikus egyházba. 317 tavaszán utasításba adta, hogy számolják fel a „szakadár” mozgalmát, kobozzák el valamennyi templomukat és űzzék el papjaikat. A donatisták fizikai üldözésének csak 321-ben vetett véget a császár.

Tovább olvasná?

Ez egy cikk a hetilapból, amit online előfizetést követően belépéssel elér.

Vagy vásárolja meg a lapot az újságárusoknál.

Előfizetek

Belépek