Miután Franciaország 1940-ben vereséget szenvedett a németektől, és megalakult a kollaboráns Vichy-kormány, Algéria, Marokkó és Tunézia többnyire mizrahi és szefárd zsidó lakosságának is egzisztenciális fenyegetéssel kellett szembenéznie. Hasonlóan nehéz helyzetbe kerültek az olasz fasiszták fennhatósága alatt élő líbiai zsidók is. Bár a helyzet országonként különbözött, Robert Satloff amerikai történész (lásd kis képünkön), a Washington Intézet vezetője, Közel-Kelet-szakértő szerint az üldöztetés „minden egyes észak-afrikai zsidót érintett”. Állítása szerint a holokauszt során meggyilkoltak száma 4-5 ezerre tehető – közülük sokan az afrikai táborokban pusztultak el. A Franciaországban rekedt észak-afrikai zsidókat pedig többnyire a keletebbre fekvő náci megsemmisítő táborokba deportálták.
A történész azt állítja: „Ha a szövetséges csapatok nem űzték volna ki a németeket Afrikából 1943-ban, két évvel Berlin eleste előtt, a marokkói, algériai, tunéziai és talán az egyiptomi és palesztinai zsidók is szinte bizonyosan osztoztak volna európai társaik sorsában.”
Amikor Satloff elhatározta, hogy felkutatja, mennyiben érintette a holokauszt a térség zsidóságát, még maga sem gondolta, hogy végül tizenegy országra és négy kontinensre kiterjedő kutatómunkát fog végezni. Nyolc esztendőt töltött Észak-Afrikában, hogy mélyre ásson a témában. A túlélők, a szemtanúk és korabeli dokumentumok beszámolói alapján árulások, kegyetlen üldöztetések és az emberiesség megrázó történetei tárultak fel. Eközben kirajzolódott a helyszín is: a több mint száz lágert magában foglaló, Marokkótól Líbiáig húzódó munkatábor-hálózat.
Arról, hogy e térségben is léteztek koncentrációs táborok, egy mindannyiunk számára ismert forrás is említést tesz. A Marokkóban játszódó, 1942-ben, tehát még a háború idején forgatott Casablanca című filmben kétszer történik ezekre utalás. Marokkóban és Algériában a francia kollaboráns Vichy-kormány, Líbiában a fasiszta olasz rezsim, Tunéziában pedig a németek hoztak létre ilyen táborokat. Sir Martin Gilbert brit történész és holokauszt-kutató szerint „a második világháború néhány legszörnyűbb tábora a Szaharában működött. Totális kegyetlenség és brutalitás uralkodott itt”.
Bár a zsidó közösségek történetét már korábban is beárnyékolták erőszakos epizódok, a legkirívóbb megpróbáltatások 1940 után kezdődtek nemcsak az észak-afrikai, hanem azon közép-európai zsidók számára is, akik Franciaországban kerestek menedéket fasizálódó hazájukból menekülve. Sokukat éppen a szaharai táborokba deportálták.
Ilyen hely volt a marokkói Tendrara is, ahol ma is állnak a barakkok épületei, és láthatók még a vasúti vágányok, amelyek a nagy francia terv, a transzszaharai vasútvonal kényszermunka-építkezéseinek nyomairól árulkodnak. Az építkezésről készült propagandafilm ma is hozzáférhető. A láger lakói közül sokan Kelet-Európából érkeztek.
Az, hogy a Magreb többi országába is deportáltak európaiakat, kiderül a túlélők beszámolóiból. Egy cseh üzletember például az algériai Djelfánál működő tábor lakója volt, ahol nyolc hónapot töltött, és az ott látott kegyetlenségekről részletesen beszámolt a brit titkosszolgálatnak. A djelfai internáltak között nemcsak zsidók, hanem spanyolok és arabok is voltak. Egy Harry Alexander nevű lipcsei zsidó szintén brutális bánásmódról számolt be.
A brit külügyminisztérium 1943-as, „A zsidók és külföldiek iránt tanúsított barbár bánásmód Marokkóban” című tanulmánya pedig öt lengyel zsidót idéz, akik a Vichy-rezsim táboraiból szabadulva Londonban tárták fel viszontagságaikat. Köztük volt egy Morice Tondowski nevű lengyel szabósegéd, aki még 1937-ben menekült Franciaországba. Később besorozták a hadseregbe, és szerencsétlenségére épp Marokkóba küldték az idegenlégióval. A Vichy- kormány hatalomra kerülését követően egyik napról a másikra megfosztották fegyverétől, majd különösebb magyarázat nélkül a berguenti táborba küldték, amelyet nem véletlenül neveztek a szaharai Buchenwaldnak. A parancsnok így fogadta őket: „Mindannyian azért jöttek ide, hogy meghaljanak. Maguk Európa szemetei. Az én feladatom, hogy gondoskodjam a halálukról, és higgyék el, jól végzem a dolgomat.” Ez a tábor volt egyébként az egyetlen Észak-Afrikában, ahol csak zsidókat tartottak fogva. „A halál sokféle formában jött: vérhas, malária, éhség, kiszáradás, és volt, akikkel skorpiók vagy viperák végeztek…”
A Vichy-kormány rohamléptekkel vezette be az európai mintát a francia gyarmatokon. Egyik napról a másikra 105 ezer algériai zsidót fosztottak meg francia állampolgárságától. Algéria után Marokkóban és Tunéziában is életbe léptek a zsidótörvények (statut des juifs).
A zsidókat kitiltották minden állami hivatalból, a sajtóból, a pénzügyi szférából (banki és biztosítási, tőzsdei és ingatlanügyletekből, műkereskedelemből), sok fontos szakmában pedig súlyosan korlátozták a számukat. Ettől kezdve zsidók az ügyvédi, orvosi, szülésznői, közjegyzői állásoknak csupán 2 százalékát tölthették be. Ez sokszor abszurd helyzeteket eredményezett. Satloff szerint a háború kezdetekor Algériában mindössze 938 orvos jutott a 7-8 millió főnyi lakosságra. Ebből száz orvos volt zsidó, de a rendeletek hatására számuk tizenhatra fogyatkozott, ami tovább csökkentette az algériaiak túlélési esélyeit, tekintve, hogy a háború idején számos betegség és járvány is felütötte a fejét. Még abszurdabb volt, hogy a zsidó orvosok nem nyújthattak ellátást saját közösségükben sem.
Marokkóban és Tunéziában némileg enyhébbek voltak az intézkedések, de a helyzet itt is rosszabbra fordult. Ezekben az országokban a zsidók megtarthatták állásaikat a saját közösségi iskoláikban és intézményeikben. A szakmákból való kitiltás mértéke kisebb volt Tunéziában, ahol az orvosi ellátás olyan mértékben függött a zsidóktól, hogy mind a francia, mind a muszlim közösség egyhangúlag követelte, hogy a kvótát emeljék meg legalább 5 százalékra.
Bár megsemmisítő táborok nem voltak ebben a térségben – a halálraítélteket európai táborokba deportálták –, a nácik szándékai között bizonyára ezek is szerepeltek, mivel Tunéziába azt a Walter Rauff nevű parancsnokot delegálták, aki az úgynevezett mozgó gázkamrák „feltalálója” volt.
A szaharai táborok körülményeit már az időjárási viszonyok is kritikussá tették, de Satloff azt is vizsgálta, hogyan viszonyult az arab lakosság a zsidókhoz. Az eredmény többnyire ugyanaz volt, mint európai viszonylatban: az emberek nagy része közömbös és passzív szemlélője volt az eseményeknek. Mivel a háború idején a viszontagságok őket is sújtották, legtöbbjük a túlélésre koncentrált. Kisebb létszámban akadtak olyanok is, akik tetszésüket fejezték ki, amikor a zsidókat valamilyen atrocitás érte. Gad Shahar, a tunéziai safsafi és sedjananei táborok túlélője így emlékezett vissza: „A muszlimok megtapsolták a nácikat, amikor azok letartóztatták a zsidókat, és végigmasíroztatták őket Tunisz utcáin.”
A helyiek egy kisebb része tevékenyen is részt vett a gaztettekben. Jehuda Chachmon szerint, aki az olasz fennhatóság alatt lévő líbiai Bengáziban élt, az arab bandák annyira elszemtelenedtek, hogy a zsidók sötétedés után már nem merték elhagyni az otthonaikat, sokszor pedig a bombázások után történtek fosztogatások a zsidónegyedben. Tuniszban is hasonló esetek történtek: a helyi hordák itt a holtakról is levagdosták az ékszereket.
Sok nyerészkedő azzal próbált hasznot húzni az ínséges helyzetből, hogy a zsidóktól magasabb árat kért az élelmiszerekért vagy a lakhatásért. Mások ennél sokkal tovább mentek: fizetség fejében vállalták a munkatáborok őrzését, vagy jelentkeztek a náci hadseregbe. A táborok túlélői az arab őrök különös kegyetlenkedéseiről számoltak be. Arra a kérdésre, hogy mindezt vajon parancsra tették-e, a lipcsei Harry Alexander így válaszolt: „Nem. Senki nem mondta nekik, hogy kötözzenek ki bennünket a tűző afrikai napon mezítelenül egy oszlophoz, vagy hogy a karunknál fogva lógassanak fel, vagy hogy nyakig a homokba temessenek, és a fejünkre vizeljenek.” Tunéziában a német megszállást követően arab tolmácsok és informátorok a Gestapo embereivel házról házra járva vadásztak a zsidókra.
2013. 04. 19. (XVII/16)
