A fohász során az anglikán vallású keresztény elnök hosszú listát nevezett meg az országot terhelő legsúlyosabb bűnökről, amelyek – szavai szerint – „nagyban megnehezítették a nemzeti összetartást, és késleltették Uganda politikai, társadalmi és gazdasági átalakítását”. A bűnök sorában – európai fülnek szokatlanul – elsőként a bálványimádást és a boszorkányságot említette, majd így folytatta a vétkek sorát: ártatlanok vérének kiontása, politikai képmutatás, korrupció, vesztegetések, törzsi ellenségeskedések, lustaság, szexuális kicsapongások és a kiszolgáltatottak elnyomása. Museveni végül a 33. zsoltár szavaival ajánlotta fel az országot Istennek: „Boldog (áldott) az a nép, akinek Istene az Úr, az a nép, amelyet örökségül választott magának.”
Uganda múltja valóban súlyos bűnökkel terhelt. Az 1962-ben bekövetkezett felszabadulás után kilenc évvel a gyarmati hadsereg egy volt tisztje, a muzulmán Idi Amin Dada ragadta magához a hatalmat. Diktatúrája kezdetén a nyugati világ szívélyes politikai partnereként, Izrael által is támogatott szövetségesként ismerhette meg. De Amin az 1972-es müncheni olimpián meggyilkolt izraeli sportolók kapcsán már olyan levelet küldött Kurt Waldheim ENSZ-főtitkárnak, amelyben Hitlert méltatta a zsidók kiirtására tett erőfeszítései miatt, a palesztin terroristákat pedig méltó utódként üdvözölte.
Néhány évvel később, az Air France járatának eltérítésekor Amin szívélyesen üdvözölte az „igazságos ügyért harcoló” palesztin géprablókat, akik a repülőgépet Ugandába irányították. Az entebbei túszdráma végül pozitív véget ért – a legendássá vált izraeli mentőakció szinte az összes túszt kiszabadította. A krónikus személyiségzavarban szenvedő Amin – akit kannibalizmussal is meggyanúsítottak – tömegesen irtotta politikai ellenfeleit, ahogy az őket támogató törzseket is. A gazdaságot működtető ázsiaiakat kitoloncolta, és a keresztény felekezeteket betiltotta. Közel egy évtizedig tartó rémuralmának végül a tanzániai hadsereg véget vetett, de az országban ezután sem következett békés időszak. A fordulatot az egykori marxistából lett Nyugat-barát elnök, Yoweri Museveni hozta el. Az 1986 óta hatalmon lévő államfő több sikeres reformprogramot indított, egyebek mellett az AIDS megfékezésére és az ingyenes alapfokú oktatás bevezetésére. Miközben a szomszédos Ruandában népirtás folyt, Museveninek sikerült visszaszorítania az országot megtizedelő polgárháborút, így az elnököt a kilencvenes években széles körű nemzetközi elismerés övezte. Nevét sokan Nelson Mandela mellett emlegették: Madeleine Albright amerikai külügyminiszter szerint Museveni a „remény fáklyája”, míg a New York Times egyenesen „Afrika Bismarckjának” nevezte. Az ezredforduló után alábbhagyott a lelkesedés: bár Museveni a sorozatos választási győzelmeket viszonylag nyílt versenyben érte el, a homoszexualitás visszaszorítására tett radikális intézkedéseit „fundamentalista szélsőségnek” bélyegezték Nyugaton.
Uganda válaszúton
Uganda vallási vezetőinek nagy része üdvözölte az elnök nyilvános bűnbánatát, sőt voltak, akik egyenesen isteni eredetűnek tekintették az imát. Mások szerint viszont az imanapon elhangzottak nem őszinteséget, hanem sokkal inkább felülről elrendelt vallási egyesítési kísérletet takarnak, ami által az elnök a hatalomból való távozását követően is jelentős hatalmat tarthat majd kezében. Az elnöki posztot négy cikluson keresztül megtartó Musevenivel szemben ugyanis mind többen fogalmaztak meg kritikát Ugandában is. Az elnök egyre kevésbé tolerálja a bírálatokat, az egyik rivális jelöltnek például azt üzente, hogy ha nem vonja vissza vádjait, „hat láb mélyen találhatja magát”. Ennek fényében az ellenzék a nemzeti bűnbánatot is bírálta, mondván, Museveni olyan fundamentalista rendszert akar megvalósítani, amelyben a hitelvek megválasztása összefüggésben van a társadalmi ranglétrán való előrejutással, és attól tartanak, hogy a vallási intolerancia árthatna az ország nemzetközi megítélésének.
Ugyanakkor az elnök eredményei figyelemre méltóak: több mint negyedszázada tartó regnálása alatt társadalmi és gazdasági stabilitást – sőt a szomszédos országokkal szemben kiemelkedő befolyást – tudott létrehozni. A korábban általános, fegyveres konfliktus az ország északi területére korlátozódott, ahol az elnök megbuktatására törekvő Lord’s Resistance Army (LRA – az Úr Ellenállási Hadserege) bázisa van. A magát messiásnak tartó Joseph Kony hírhedt gyerekkatonái és terroristái rémuralmat valósítottak meg a térségben, ahol a farmerek félnek visszatérni otthonaikba és tovább művelni a földjüket – inkább a több tízezer fős menekülttáborokban, ENSZ-segélyen tengődve várják, hogy a konfliktus véget érjen. Mindez árnyalja az elnök nyugalomba vonulását sürgető véleményeket, különösen, hogy nincs olyan hasonló katonai felkészültséggel rendelkező vezető, aki kezelni tudná a fegyveres konfliktust.
Ellentmondásos a gazdasági helyzet is. Az ország kiaknázatlan kőolajmezői, természeti kincsei, vonzó turisztikai adottságai gyors növekedést tesznek lehetővé. A gazdaság az utóbbi években is kimagasló eredményeket produkált. Az évi 7-8 százalékos növekedés ellenére a lakosság életminősége alig javult, és Uganda továbbra is a világ egyik legszegényebb nemzete maradt. A fellendülés a legtöbb ember számára nem teremtett kihasználható munkalehetőséget, mert zömmel a befektetői szférában volt érezhető, ahol a döntéseket gyakran befolyásolja a korrupció.
A túlnépesedés miatt Ugandában óriási probléma az iskolázatlanság is – a népesség 30 százaléka írástudatlan. Az emberek nagy része a legutóbbi időkig a törzsi életforma szerint, nagy családokban élt, ahol több feleségtől sokszor húsz-harminc gyerekük született – akik nem jutottak semmilyen örökséghez. Számukra csak a tradíciók, boszorkánydoktorok, törzsi varázslás, halottak tisztelete maradt – amiket az elnök szintén megnevezett bűnbánatában.
A parlament, felismerve ezt a szükséget, széles körű programot hirdetett meg, aminek keretében a következő években tízezer tanítót képeznek ki és állítanak hivatalba. Az oktatásban keresztény szervezetek is jelentős munkát végeznek, sokszor jóval megelőzve a kormányzat célkitűzéseit. A neoprotestáns Victory Church alapítója, Joseph Serwadda az Amin-rendszer bukását követően tért vissza hazájába, és a semmiből építette fel a ma már több száz helyi közösséget, árvaházat, iskolákat működtető gyülekezetét. Más felekezetekkel együttműködve, országszerte 4-5000 csoporttal látja el a kormányzat által megvalósítani kívánt feladatot.
2013. 02. 15. (XVII/7)
