hetilap

A társadalmi reformok megvalósítása helyett a rendszer dogmatizmusba, irracionalizmusba és hamis politikai formulák gyártásába menekült. Ilyen volt a „zsidókérdés”, amely minden eddigi problémát vakító világossággal megmagyarázott, minden irritáló tapasztalatot értelmezhetővé tett és mindenre megoldást jelentett – vélekedett Bibó.
A parasztság sorsáért aggódó antiszemita Szabó Dezső a reformok elmaradására gondolt, amikor „görény kurzusnak” nevezte a rendszert, s az elitet a görényhez hasonlította, amely sunyi, büdös és lop.
A horthysta elit felmondta az előző korszak társadalmi szerződését, s a faji alapon meghatározott nemzetfogalomból kizárta a magát magyarnak valló zsidóságot. A rendszer kirekesztő (s nem befogadó) nacionalizmusa a keresztény értékeket hangsúlyozta, a gyakorlatban azonban beérte a fellendülő nemzeti kegytárgykultusszal (Szent Korona, Szent Jobb stb. mitikus tisztelete) és a vallásoskodó „szájkereszténységgel”.

Káosz és pogromok

A keresztény kurzus fő vádpontja szerint a zsidók csinálták a forradalmakat, a valóságban azonban sokkal inkább elszenvedői voltak ezeknek az eseményeknek. Az 1918. október 31-én megalakuló Károlyi-kormányban két zsidó származású (kitért) miniszter foglalt helyet: a polgári radikális Jászi Oszkár nemzetiségi miniszter és a szociáldemokrata Kunfi Zsigmond munkaügyi, népjóléti, majd közoktatásügyi miniszter. Később, a köztársasági elnökké választott Károlyit követő Berinkey-kormányban (1919. január 11. – március 21.) a zsidó vallású Szende Pál pénzügyminiszter vett részt.
Már az őszirózsás forradalom kezdetén, 1918 novemberében pogromok törtek ki országszerte az elvesztett háborút követő nyomor és éhínség miatt. Az antiszemita incidensek, fosztogatások, bántalmazások 6206 főt érintettek, s egymilliárd korona kárt okoztak. A bántalmazottak védelmére zsidó önkéntes karhatalmi századok alakultak. Súlyos problémát jelentett az idegen – cseh, román, szerb – megszállás alá került elcsatolt területeken élő zsidóság helyzete, de a hazai zsidóságon belüli ellentétek is. A pesti Vigadóban november 6-án tartott országos nagygyűlésen utoljára jelentek meg a történelmi Magyarország hitközségeinek küldöttei, ahol kifejezték ragaszkodásukat a magyar nemzethez. A hűségnyilatkozatot éjszaka a rádión keresztül tették közhírré, s felhívták a győztes országok zsidóságának figyelmét, hogy támogassák Magyarország területi integritásának megőrzését.
A gyűlésen a neológia vezetőiből megalakították a Magyar Zsidók Központi Szövetségét. A következő hónapokban kiéleződött az ellentét a magukat magyarként (vallásfelekezetként) meghatározó neo-lóg vezetők, és a Jászi támogatását élvező, a zsidóságot külön nemzetiségnek tekintő cionisták között. A belső harc a cionisták vereségével végződött, akiket sikerült a pesti hitközségből kiszorítani.  1919. március 11-én Székely Ferencet elnökké, Léderer Sándort pedig alelnökké választották. Az Egyenlőség szerkesztője, Szabolcsi Lajos szerint a Károlyi-kormány nyitotta meg az „antiszemita forradalmak” korszakát. Az ellenforradalmi érzelmű zsidóság félt a pogromok melegágyát jelentő káosztól, a felizgatott tömegektől és a társadalmi rend labilissá válásától.

A front két oldalán

Tovább olvasná?

Ez egy cikk a hetilapból, amit online előfizetést követően belépéssel elér.

Vagy vásárolja meg a lapot az újságárusoknál.

Előfizetek

Belépek