Az addig zavarbaejtő részleteknek hirtelen megdöbbentően aktuális fontosságot kezdtek tulajdonítani. Úgy gondolták: az Európában korábban soha nem látott és széles körben eluralkodott istenkáromlás vajon nem arra mutat, hogy betelt a dánieli prófécia ideje? Vajon nem a tízszarvú szörnyetegen felnövekedett „kis szarv” tombolását hallani ott, aki „sokat szól a Felséges ellen, és a magasságos egek szenteit megrontja, és véli, hogy megváltoztatja az időket és törvényt”? A francia forradalom előrehaladtával a bibliatudósok egyre inkább bizonyosak lettek abban, hogy mindez – a Jelenések 13-beli hasonló leírással együtt – a szemük láttára teljesedik be. Úgy tűnt, az új, „forradalmi” naptár bevezetése és a Notre Dame katedrálisban az „Ész istennőként” tisztelt prostituált megkoronázása is aláhúzza az 1798-ban történt apokaliptikus eseményt, amikor a francia csapatok Bertier tábornok vezetésével bevonultak Rómába, kikiáltották a köztársaságot, és a pápát száműzetésbe küldték. (Az Ész terrorja. Hetek, 2011. július 8. és 15.) Ezt úgy értelmezték, mint ama „halálos sebet”, amely a pápai hegemónia végét jelzi.
A londoni Edward King és a bibliai próféciák más tanulmányozói számára mindez azt jelentette, hogy a végidőkben élnek: Krisztus az ajtó előtt áll, és a millennium hamarosan kezdetét veszi. A várakozás hosszú éjszakája majdnem teljesen véget ért.
E szédítő felfedezések hatásaként Britanniában újjáéledt a millenizmus. Felpezsdült az érdeklődés a zsidók ősi földjükre történő visszatérése felé, és megújult buzgalommal várták Krisztus második eljövetelét. A szigetországban újkori „prófétaiskolák” alakultak azzal a céllal, hogy a bibliai próféciák mélyreható tanulmányozása révén megítélhessék a végidők jeleit.
Ezek a keresztények felismerték, hogy Jézus a jelen üdvtörténeti kor lezárását ahhoz a feltételhez kötötte, miszerint minden etnikumnak hallania kell az evangéliumot. Ez a felismerés pedig arra sarkallta őket, hogy eleget tegyenek Jézus mennybemenetele előtti utolsó parancsának, a Nagy Megbízatásnak: „Elmenvén azért, tegyetek tanítványokká minden népeket, megkeresztelvén őket az Atyának, a Fiúnak és a Szent Léleknek nevében, tanítván őket, hogy megtartsák mindazt, amit én parancsoltam néktek.”
„Fiatalember, üljön le!”
Egyre többen Joel próféta könyvében a Szent Szellem ajándékainak kitöltetéséről szóló ígéretet is Jézus Krisztus visszajövetelének előjeleként értelmezték, és várták ennek a kitöltetésnek a megtapasztalását. Ez is hozzájárult ahhoz, hogy a 19. század folyamán az isteni csodák megszűnte mellett érvelő ágostoni teológia (miszerint az apostoli kort követően Isten visszavonta a földről a csodákat) mind tarthatatlanabb lett. A század közepén Európában és Amerikában is megkezdődött a Szent Szellem gyógyító kenetének első nagy kiáradása, bár a gyógyító ébredést tollal és nyelvvel Amerikában is erősen támadták, még a karizmatikus hagyományokkal rendelkező metodisták körében is.
Az angolszász világban a keresztény hit ortodox formájának a kálvinizmus számított. Ennek az eleve elrendelést mereven értelmező ága (az ún. hiperkálvinizmus) a Szent Szellem ajándékainak megszűntéről szóló ágostoni elméletet a missziós tevékenységre is kiterjesztette. A hiperkálvinizmus képviselői az evangélium hirdetésére szóló megbízást – különösen a föld véghatáráig terjedő hatókörében – az apostoli korba száműzték. Ezt illusztrálja az az eset, amikor az angliai Northamptonshire-ben William Carey (angolszász szerzők őt nevezik a modern missziós mozgalom atyjának) a Nagy Megbízatás betöltésére vonatkozó tervét a baptisták kálvini ágát képviselő egyházhatóság elé terjesztette. A testület egyik tagja így reagált: „Fiatalember, üljön le! Ha Istennek úgy tetszik, hogy megtérítse a pogányokat, akkor az ön segítsége vagy az enyém nélkül is megteszi!”
Igaz, korábbi ébredések tüzében puritán evangélisták is színre léptek, ilyen volt John Eliot, David Brainerd és Jonathan Edwards, hogy csak néhány ismert nevet említsünk. Ám a missziójuk jobbára az észak-amerikai indiánok elérésére irányult, akikkel az ottani telepesek amúgy sem kerülhették el a találkozást. George Whitefield már más kultúrák népeinél is megfordult, de – evangélista lévén – nem töltött hosszabb időt közöttük.
Azonban egyes nem kálvini hátterű csoportok már a 19. század előtt szívükön viselték a távoli tájakon történő lélekmentést is. Közülük is kitűnnek a pietista úttörők, akik már több missziós alapelvet alkalmaztak. Ilyen volt a bennszülött gyülekezetek alapításának elve vagy a lélekmentést támogató ima szerepe. A herrnhuti morva közösségben minden család missziós terhet viselt: vagy egy családtagot adott a munkára, vagy egy misszionárius anyagi ellátását biztosította. Volt, aki az evangélium szolgálatában egyenesen rabszolgának állt, hogy a sorsközösség lerombolja a társadalmi szakadékot ő maga és azok között, akikhez küldetett. A pietisták tisztában voltak azzal, hogy elkötelezett missziós munka nehezen végezhető az otthoniak elkötelezett támogatása nélkül. Mint később William Carey mondta, mielőtt elhajózott, hogy haláláig szolgálja az evangéliumot Indiában: „India egy aranybánya. Én fogok oda alászállni és ásni, de a kötelet nektek kell tartanotok.”
2011. 07. 29. (XV/30)
