A leviatán nyomában

A leviatán legyőzése. Gustave Doré, 1865

Kriptozoológia: rejtőzködő állatok tana. Így nevezik a ma már sokak által
tudománynak elfogadott irányzatot, amely olyan rejtélyes állatokkal foglalkozik,
amelyek létezése feltételezhető, de nem bizonyított, vagy amelyeket általánosan
kihaltnak tartanak, de időnként valaki jelenti, hogy észlelt egyet közülük. A
kriptozoológusok szerint őskori pleiszioszauruszok a mai napig élhetnek a
tengerekben. Miért ne – érvelnek –, végül is bolygónk kétharmadát víz borítja,
és ennek nagy része 1000 méternél mélyebb. Állítólag a Marsról többet tudunk,
mint az óceánok mélyéről. Mivel az óceánok nagy része még teljesen
felfedezetlen, így elképzelhető, hogy nem teljesen alaptalanok a tengeri
szörnyekről szóló beszámolók, hiszen sokféle ismeretlen és osztályozatlan
teremtmény élhet e sötét és rejtett mélységekben. A kriptozoológusok éppen ezért
az óceán mélyén legalább hétfajta óriás tengeri kígyót feltételeznek, melyek a
30 méter hoszszúságot is elérhetik.

Már az emberiség történetének hajnalán keletkezett közel-keleti mítoszokban is
olvashatunk ilyen ősi tengeri lényekről. Az ősi mezopotámiai vízi istennőt,
Tiamatot is tengeri kígyóként ábrázolja egy babilóniai pecsét, asszír ábrázolása
pedig ugyanez a kígyó, csak lófejjel és sasszárnyakkal, ami a tengeri sárkányok
közkeletű képe. A kánaáni térségből származó istenpár, Baál és Astoret esetében
is előfordul egy tengeri szörny. A történet szerint az időjárás- és
termékenységisten, Baál úgy szerezte meg a tengerek felett az uralmat, hogy
legyőzte Lotant, a hétfejű tengeri szörnyet. A görögöktől kezdve a vikingekig
számtalan nép monda- és hiedelemvilágában megtalálhatók még ezek a tengeri
szörnyek, és mindenhol jelentős szerepet kapnak.

Az első nem mondabeli leírások éppen az új leletek közeléből, Norvégia és
Svédország környékéről, a 16. században élt Olaus Magnustól származnak. Az
uppsalai svéd érsek, az északi népek vallásának történetéről szóló Historia de
Gentibus Septentrionalibus című mű szerzője egy 60 méter hosszú és 6 méter
széles tengeri kígyóról számol be, amely egy Bergen melletti barlangban lakott.
A kígyó hajókat borított fel, vagy a fedélzetről embereket és állatokat ragadott
el. Éjszakánként pedig teheneket, bárányokat és disznókat evett. A beszámoló
szerint a fekete kígyó nyakán haj vagy sörény nőtt, fényes szeme volt és „fejét
feltartotta, mint egy oszlop”. A püspök azt állítja művében, hogy ilyen kígyók
az egész norvég partvidéken éltek. Olaus Magnus a sárkányokat és a mitológiai
állatokat a mesék világából valóknak tartotta, de szilárdan hitt az óriási
tengeri kígyók létezésében.

1752-ben a tengeri szörnyek iránt nagyon érdeklődő bergeni püspök, Erik
Pontoppidan birtokába jutott egy levél, melyet Lorenz von Ferry kapitány írt a
bergeni bíróságnak. A levélben a kapitány beszámol arról, hogy 1746 egyik forró
augusztusi napján, amikor legénységével partra eveztek a norvég Moldéban, láttak
egy tengeri kígyót. A kígyónak lóhoz hasonló szürke feje, nagy, fekete szeme,
fekete szája, hosszú, fehér sörénye és egymástól körülbelül 60 cm-re hét vagy
nyolc púpja volt. Von Ferry kapitány rálőtt a szörnyre, de az gyorsan lemerült.
Legénységének két tagja esküvel erősítette meg a beszámolót.

A korszerű tengerhajózás idejéből is számos beszámoló szól titokzatos tengeri
lényekről. 1848. augusztus 6-án a Daedalus nevű angol hajó fedélzetéről egy 18
méteres tengeri kígyót pillantottak meg a Jóreménység foka körül. A sötétbarna
szörny rendkívül gyorsan úszott el a hajó mellett, miközben feje 120
centiméterre kiemelkedett a vízből. A hírre Sir Richard Owen, konzervatív tudós,
Darwin eszmei ellenfele a The Times hasábjain meglehetősen csípős hangú vitába
bocsátkozott a Daedalus kapitányával, Peter MQuhae-vel. Owen szerint a
tengerészek csak egy oroszlánfókát láttak. MQuhae kapitány azonban szilárdan
kitartott amellett, hogy az bizony egy tengeri kígyó volt.

1833. május 15-én a brit hadsereg négy tisztje és egy raktárosa kint halásztak a
nyílt tengeren, amikor 180 méterre elúszott mellettük egy 24 méteres kígyó. Az
eset a Mahone-öbölben, Nova Scotiában, Halifaxtól 65 kilométerre történt.
Mindannyian meg voltak róla győződve, hogy nagyon jelentős dolgot láttak.
Feljegyzést is készítettek az esetről, s kijelentették: „A tévedés ki van zárva.
Nagyon örültünk, hogy megbizonyosodhattunk róla, a tengeri kígyó létezik.”

1901 májusában a Grangense gőzös az Atlanti-óceán nyugati részén hajózott,
amikor a hídon tartózkodó tisztek egy hatalmas, krokodilszerű élőlényt
pillantottak meg, amely a felszínen fickándozott. Fogai legalább 15
centiméteresek voltak. A kapitány nem volt hajlandó a hajónaplóba bevezetni ezt
a különös eseményt, hanem kijelentette: „Csak azt mondanák, hogy mindannyian
részegek voltunk.”

Robert Serrec is állítólag egy óriási tengeri kígyót látott 1964 decemberében,
amikor Ausztráliában a Hook-szigeteken töltötte szabadságát. Éppen családjával
és barátaival vitorlázott, amikor a 10 méter mély vízben egy kígyószerű lény 25
méteres árnyékára lett figyelmes. Gyorsan sikerült lefényképeznie, mielőtt a
különös lény ismét eltűnt.

Az észak-amerikai Chesapeake-öbölben több szemtanú látott egy kígyószerű tengeri
szörnyet. 1982-ben figyelték meg először ezt a hosszú, kígyószerű lényt. A
szemtanúk 7 és 12 méter között adták meg az állat hoszszát, és Chessie-nek
nevezték el. Állítólag futball-labda nagyságú feje van, sötét színű, és
nincsenek uszonyai. Az állatot 1982-ben egy Robert Frew nevű szemtanú le is
filmezte. A videón látható titokzatos lénynek kígyószerű feje van, és
jellegzetesen úszik – úgy, mint az ismert kisebb tengeri kígyók.

1983 novemberében San Franciscóban a Golden Gate-től északra építőmunkások egy
körülbelül 30 méter hosszú és 1,5 méter széles tengeri kígyót figyeltek meg,
amely kimászott a partra. A munkások távcsővel figyelték, ahogy a kígyó
tekergőzött és a fejét ide-oda dobálta.

A beszámolók arra utalnak, hogy többféle tengeri szörny is létezhet. 1965-ben a
belga zoológus, dr. Bernard Heuvelmans – akitől a kriptozoológia elnevezés is
származik – készítette el ebben a témában az utóbbi évek legrészletesebb és
legalaposabb tanulmányát A tengeri kígyó nyomában címmel. Dr. Heuvelmans több
mint ötszáz esetet elemez az 1639-től 1964-ig terjedő időszakból. A nyilvánvaló
tévedéseket és csalásokat kihagyva szerinte még mindig marad 358
megmagyarázhatatlan eset. A különféle megjelenésű és viselkedésű lényeket több
típusba osztotta. A legtöbb beszámolóban a „hosszú nyakú” tengeri kígyóról esik
szó, amelynek teste szivar alakú, négy úszóhártyás lába van, és nagyon gyorsan
úszik. A legritkábban látott tengeri gyíkféle pedig egy 15-18 méteres
krokodilszerű állat, amelyet csak a trópusi tengerekben figyeltek meg.