Egyszer Jézus utasította tanítványait, hogy keljenek át a Genezáreti-tó túlsó partjára. A tanítványok erős ellenszélben haladtak, ráadásul besötétedett, a Mester pedig a fárasztó nap után a csónakban elaludt. Mikor vihar csapott le a tóra, a tanítványok kis csónakja megtelt vízzel, úgyhogy kiáltozni kezdtek. Ez a történet akár a kereszténység mai helyzetét is ábrázolhatja. Mintha az elemek összeesküdtek volna ellene, a kereszténység csónakja erős ellenszélben halad. A külvilág ellenséges eszmeáramlatokkal akarja feltartóztatni a semmi közepén, ahol már nincs part és földi támasz, a cél pedig még messze van. A víz és a csónak úgy aránylik egymáshoz, mint az erős többséghez képest a maroknyi kisebbség.
A történet még nem ért véget. Nem dőlt el, hogy a népek tengerén a víz-e az úr, ami bezúdul a hajóba, és ezzel elsüllyesztheti azt, vagy elcsitul-e az ellenszél, ami egyre csak hajtja a hullámokat a küldetést vállalókkal szemben.
Európa megválik a zsidó-keresztény gyökereitől, hiszen döntéshozói nem tartják fontosnak, hogy az EU alkotmányában bármilyen utalást tegyenek arra az örökségre, ami ezer éven át a kontinens arculatát és identitását formálta. Amit a politikai színtéren látunk, az az európai elvekről történő lemondás valami homályos békesség érdekében, amiből hiányzik a tartás és a jövőbe vetett hit, mintha Európa örökségében minden csak rút és szégyenletes volna, és nem lenne semmi előremutató, vállalható érték önmaga és a jövő nemzedékek számára. Az ünnep kiüresedését jelzi, hogy mi lett az EU-polgár hódolatának tárgya, mára már közösségi szinten: a hedonizmus. Az európai tömegek engedelmességre bírásának eszköze, a köznyugalomnak a záloga és a fejlődés motorja a folyamatos fogyasztás lett, egyfajta közös pótvallása e népeknek, ami szokásainkat is nagyban egyesíti. A húsvét többnyire az eszem-iszom ideje, a hipermarketeket ellepik a húsvétitojás-, húsvétinyuszi- és kiscsibe-motívummal díszített csokihegyek, és egész polcokat foglal el az alkohol – Európa kereszténység előtti pogány rítusainak dekorációvá szelídült mágikus kellékei. Maga a húsvét szavunk jelzi a szokások lényegét, hogy a nagyböjtöt követő időszakban az élvhajhászat töltötte ki az emberek szabadidejét.
Félelem és vád
A görög kultúra és a Biblia együttesen formálta azt a civilizációt, amely mélyen hisz az egyén szabadságában és boldogulásában, és amelynek kutató, igazságkereső szelleme megalapozta a természettudományos kutatást, és megteremtette a modern életvitel technológiai feltételeit. A felvilágosodás óta mégis él a tévhit, hogy a civilizáció áldásaiból részesedő tömegeknek már nem lesz szükségük vallásra, így az fokozatosan elhal. Heller Ágnes A zsidó Jézus feltámadásáról írt tanulmányában a közös örökség és a közösségi tudat nevében igényli a korábbi kizárólagosság feladását, és felveti egy új hellenizmus lehetőségét, amit elvárásnak is értelmezhetünk: „Létrejön-e egyfajta szinkretizmus a különböző keresztény vallások között? (...) Végül vajon a kölcsönös érdeklődés és tolerancia fogja-e felváltani egymás abszolút kizárását, a gyűlölködést és vádaskodást?” Heller szerint „ennek az új [ökumenikus] vallási identitásképzésnek – melyben bibliakutatók, történészek, filozófusok és teológusok vesznek részt – ma már nem a tudománnyal kell megharcolnia, hanem a fundamentalizmussal. Mások tehát a konfrontáció terei, mint ezelőtt. (
)
A vallásoknak a fundamentalista nyomásnak ellenállva kell nyitottságukat és ezzel párbeszédre való képességüket megóvniuk ahhoz, hogy hitelesen tudjanak kritikusak és ugyanakkor modernek lenni.”
A fundamentalizmus felhangok nélküli, eredeti értelmében azonban nem más, mint egy vallásnak a saját szent irataihoz mint alaphoz való visszatérése, visszanyúlása és az azon való építkezés, ha úgy tetszik, egy világnézet, eszmerendszer összességének felépítése. A keresztények fundamentális szövege a Biblia, az iszlámnak a Korán. De ahogy Heller Ágnes írja:
„A fundamentalizmus is csak a modern tudomány termelte tudás bizonyos ágait kérdőjelezi meg, így például a darwinizmust. (
) De a világi tudás esetében a fundamentalista ideológiák csak alárendelt és esetleges szerepet játszanak, mert ha nem ezt teszik, (
) közösségük nem bizonyul életképesnek.” Az iszlám fundamentalizmussal párhuzamosan automatikusan felvetődött, hogy minden vallási fundamentalizmus veszélyes lehet a békére, ha politikai hatalomhoz jut. Ugyanez a veszély nem fenyeget a zsidó-keresztény Bibliához való visszatérés esetében, és nem is valószínű, hogy fog. A fentiek szerint nem is azért kell fundamentalista csoportjaik ellen küzdeni, mert a világot fenyegetnék, hanem mert nekik nem jó, ha elszigetelődnek a többségtől.
A fundamentalista stigmával viszont valami baj van, mert abból az következik, hogy a jó zsidó és a jó keresztény az, aki egyáltalán nem hisz abban, amit tanít, rossz pedig az, aki mélyen és komolyan hisz abban, amit mond. Jellegzetes szekuláris európai feltevés, hogy az ember természetes állapota a vallási kérdések iránti közömbösség, a hit pedig természetellenes, szükségtelen. „Azt a tényt, hogy a tudomány lett a modernség uralkodó világképe, a szekularizáció következményének is le lehetne írni. Hiszen a szekularizáció következtében az embereknek a vallásra egyre kevésbé lesz szükségük. S valóban, a modern világot nem lehet reprodukálni tudomány nélkül, de lehet, legalábbis elvben, vallás nélkül” – írja Heller.
Az egyházak feladata ezek szerint az, hogy alkalmazkodjanak a tudományos világkép egyeduralmához, más szóval vonják kétségbe saját szent irataik számukra kétségbevonhatatlan tudását. Fennmaradásukhoz szükséges, hogy ne kérdőjelezzék meg a felvilágosodás győzelmét, hanem ehelyett inkább a saját fundamentalizmusukat győzzék le, mert másként elszigetelt csoport lesznek, akiket a szekuláris világ lenéz. Ha már mindenképp ragaszkodnak a valláshoz, akkor pedig az ökumenizmus jegyében elsősorban egymással keressék a kapcsolatot, ne élezzék a konfliktust, hanem békéljenek meg egymással.
Hogy pedig a nyugati modern civilizáció reprodukálja-e önmagát, már az sem bizonyos, hiszen az emberi oldal megváltozásával a civilizáció is változhat. Közírók, mint a konzervatív Mark Steyn a The New Culture Forum hasábjain már évek óta kongatják a vészharangot: ha csak a születésszámot nézzük, a régi európai népesség drámai csökkenésére semmilyen technikai újítás nem ad választ, csak az itt élő emberek meggyőződésének és életelveinek radikális megváltozása.
A francia katolikus Alexis de Tocqueville a 19. század elején Az amerikai demokráciáról írt művében azt kutatja, mitől van mégis az, hogy a világ egyik legszabadabb és legfelvilágosultabb népe lelkes odaadással teljesíti minden vallási kötelességét. „A 18. századi filozófusok – mint írja – igen egyszerűen magyarázták a hit fokozatos gyengülését. A vallásos buzgalom, mondták, annál jobban csillapodik, minél jobban nő a szabadság és a felvilágosodás. Bosszantó, hogy a tények cseppet sem vágnak egybe ezzel az elmélettel. A protestáns puritánok alapította országban a kereszténység morálja mindenütt ugyanaz.” Tocqueville valószínűnek tartja, hogy jócskán vannak, akik inkább szokásból, mint meggyőződésből tisztelik Istent, de még mindig „Amerika az az országa a világnak, ahol a keresztény vallás a legtöbb valóságos hatalmat őrizte meg és fejti ki a lelkekre; és mi sem mutatja jobban, mennyire hasznos és természetes az ember számára, mint hogy az az ország, ahol manapság a legnagyobb uralmat gyakorolja, egyszersmind a legfelvilágosodottabb és a legszabadabb ország is”. Az új Európa viszont nem hisz abban, hogy bármely hit hasznos és természetes lehet az emberi természet számára, főként nem abban, hogy a szabadsághoz vivő út a valláserkölcsön keresztül vezet, legfőképpen pedig abban nem, hogy ez a Tízparancsolat etikája volna. A tömegkultúra ezt a hitet az óceán mindkét partján folyamatosan mossa alá.
2007. 04. 06. (XI/14)
