Öröméneket énekelve

Leslie Petrovics Balatonfüreden. A hit megkövesedett helyeket fog megváltoztatni Fotó: G. I.

Katolikus–zsidó családba születtem Budapesten. Ebben persze nincs semmi különleges. Egy kicsit talán érdekesebb, hogy a zsidó voltomról csak a negyvenes éveimben értesültem. De számomra a legnagyobb értéket az jelenti, hogy a Yad Vashem múzeum a szüleimet az Igaz Emberek között tartja számon, mivel a háború során több száz zsidó családot mentettek meg. Erről is csak felnőtt koromban értesültem. Anyám 1942-től zsidóként mentett zsidókat, apám keresztényként tette ugyanezt.

Sajnos a családom sok más magyar családhoz hasonlóan 1956-ban szétszakadt. Szüleim számára, akiket a háború túlságosan is megrázott, 1956 a múlt visszhangja volt. Bár szüleim a Damjanich utcában, a Péterfi kórház mellett laktak, és orvosként a forradalmárok sebeit gyógyították, mégis, Sztálin szobrának ledöntése a háború emlékeit szakította fel bennük. Sztálin üres bakancsából Hitler hosszú árnyéka bújt elő. Amikor a forradalom árja megfordult, és a szomszédok már hangosan "suttoghattak" a szüleim humánus tetteiről a Péterfi kórházban, elkezdték félteni a gyerekeiket. 1956 decemberének elején feltettek engem és a nővéremet a Győrbe tartó vonatra, ahol egy csapat menekülni készülő ember várt bennünket. Zsuzsa nővérem 13 éves volt, én pedig 8. Szüleim később akartak követni bennünket. De ahogyan azt sokan bizonyára tudják, a határokat karácsonykor lezárták, és elválásunk véglegessé vált.

Első regényem, a Broken Places (Eltört helyek) az ő életükkel foglalkozik 1938-tól, az első zsidótörvényektől a háborúig, valamint a Rákosi-korszakban. Azokat a történeteket tartalmazza, amelyeket akkor meséltek, amikor meglátogattam őket, hogy többet tudhassak meg az életükről. Fontos, hogy a mai magyarok megértsék: 1956, amellett, hogy hősies volt, a legtöbb emberben félelmet keltett.

A regény maga is egy gyermek, a saját belső gyermekem, amelynek húsz év kellett, hogy megszülessen. Nem üres kézzel hagytam el a hazámat határokon és hullámzó tengereken keresztül.

A szüleimtől örököltem képességet arra, hogy imádkozzak, és hitem legyen. És amikor megérkeztem az új otthonomba New York államban, nagyon jó emberekkel éltem: az anyám bátyjával és a feleségével. De vágytam az ismerős szellőre, az ismerős
légkörre és szüleim ismerős mosolyára. 40 éven keresztül így tekintettem visszafelé. Magyarmániás maradtam. Amikor az iskolában kiselőadást kellett tartani a hobbinkról, mindig az enyém volt a legjobb. Volt ugyanis egy magyar érmegyűjteményem, egy magyar bélyeggyűjteményem, bevittem hímzett párnákat és csipkét, és beszéltem azokról a vidékekről, ahonnan ezek származtak. A hálószobám olyan volt, mint egy magyar múzeum – a szeretett múlt bizonyítéka. Iskolai versenyeket nyertem, amikor magyar népdalokat énekeltem – Gólyamadár sej, haj. Halloweenkor, amikor a házakat jártuk, subát vettem fel és pásztorbotot fogtam, a nővérem pedig erdélyi cigánynak öltözött. "Gyere csak Jerry! Itt vannak a kis menekült gyerekek" – mondták, amikor ajtót nyitottak. Jerry pedig mandulás Hershey csokit hozott sietve, és így szólt: "Bukarestben rossz életetek volt, igaz?" Jerry összekeverte Budapestet Romániával.

Az iskolában volt egy hetilapunk, amit szintén Heteknek hívtak, és emlékszem a hidegháborús évek riadalmára a Szputnyik fellövése után.

A térkép felét hirtelen vörösre festették és azt mondták, hogy ezek az országok az amerikaiak életét fenyegetik, mint valami rákbetegség. De én jobban tudtam ezeket a dolgokat, mert emlékeztem
a szigligeti nyarakra, a szőlősorokkal fésült domboldallal és a várral, és a Balaton olyan volt, mint egy nő kézitükre, amely visszaverte a déli nap fényét. A vár tetejéről látni lehetett a tarka lóhere- és rozsföldeket, később pedig Cili néniéknél fociztunk egy rongylabdával a badacsonyi barátaimmal. Városi gyerek voltam, és nagy sztár lettem, amikor hétévesen egy igazi focilabdát hoztam a faluba.

És lassan, ahogy egy ember elsüllyed a homokban, elfelejtettem az utcák nevét, és a barátok neve is elhalványult, ahogy néztem a képeket, és megpróbáltam felidézni őket, majd a nyelvet is elfelejtettem. A dal is megkopott: "Gólyamadár szépen kalapál a háztetőn".

De továbbra is hiányoztak a szüleim, és minden este és reggel imádkoztam. Egy gyermek vágyakozása olyan egyszer? – arra vágyik, hogy ismét a szüleivel lehessen –, és biztos voltam benne, hogy Isten meg fog hallgatni. Magyarul mondtam az imákat, és ahogy az évek észrevétlenül múltak, nem vesztettem el a hitet. Gyermeki értelemmel biztos voltam benne, hogy Isten egyszerűen nem értette meg az imáimat, mert nem ért magyarul. Végtére is Amerikában vagyunk. Így hát megtanultam az Úr imáját és az Üdvözlégyet angolul. Még mindig semmi válasz! Tovább imádkoztam. Semmi válasz! De nem vesztettem el a hitemet.

Tudtam, hogy Isten meg fogja válaszolni egy gyermek tiszta és őszinte kérését, hogy visszakapja a szüleit. Így aztán rájöttem a probléma nyitjára. Isten nem kapja meg az imáimat! Biztos voltam benne, hogy az ördög avatkozik közbe, és hogy meg kell védenem a buzgó kéréseimet, amikor azok a menny felé mennek. Így aztán a megfelelő dolgot tettem. Könyörgéseim előtt sok erőteljes Miatyánkot mondtam el mint valami felderítőket. Aztán védőzászlóaljként kiküldtem sok Üdvözlégyet. Akkor megfogalmaztam a vágyamat, hogy a szüleimmel szeretnék találkozni, majd utánuk küldtem egy csapat Üdvözlégyet és sok erőteljes Miatyánkot a hátbatámadások ellen. Így körbevéve azt reméltem, hogy könyörgéseim elérik Istent.

Ekkor már tizenkét éves voltam. A család, aki befogadott, zsidó család volt, de az apám iránti tiszteletből úgy neveltek, hogy minden vasárnap templomba menjek. Így aztán tudtam, hogy
tizenhárom évesen vagy konfirmálni fogok, vagy Bár Micvá lesz. Ó, valamelyik csak lenne meg, imádkoztam, mivel vágytam arra, hogy valahová tartozzam. A nyomás egyre nőtt, ahogy a születésnapom közeledett, és semmiféle előkészület nem történt. A születésnapomon aztán sem konfirmációban, sem Bár Micvában nem részesültem.

A nyomás felrobbant, és nagy késztetést éreztem arra, hogy sürgősen átadjam magam Krisztusnak. Soha nem láttam azelőtt pappá szentelést, de egy természetes sürgetést éreztem, hogy az oltárra helyezzem magam.

Elkéstem. Tudtam, hogy nem fognak kiengedni. Ezért kiosontam az ablakon keresztül, lemásztam az erkély korlátján, és a sötétben végigfutottam a Broadway-n. Késő volt, nem voltak autók az úton, mérföldeken keresztül csak a sárga lámpák világítottak sorban. Felfutottam a Szent Mária Templom lépcsőjén. A kivilágított torony rózsaszín fényben ragyogott az éjszakában. Megragadtam az ajtót. Zárva volt. Hitetlenkedve, dermedten álltam. Az oldalajtóhoz futottam. Az is be volt zárva. Úgy éreztem, mint akibe a villám csapott bele. Üvöltöttem, a rózsafüzéremet a márványlépcsőhöz vágtam, és eltört. "Tessék! – kiáltottam. – Krisztus is szunyókál a falu lakóival együtt."

Hazamentem, és a tizenharmadik születésnapom éjszakáján titokban először ittam. Úgy emlékszem, Chivas volt. Szörny? volt. Később még többet ittam. A fiatal olvasók számára legyen ez tanulság. A részeg szív kemény szív. Kemény és halott, mert nem tud növekedni, meg van fagyva. Ha tizenévesként részegessé válsz, tizenéves leszel akkor is, amikor ötven évesen kijózanodsz, évtizedeket elveszítve. Miután
tizenhárom éves lettem, harminc év kellett, hogy megértsem, hogy Krisztus nem a templomokban lakik.

Ez persze csak a kezdete volt az én rögös utamnak. Pszichológus lettem. Klinikai pszichológus. Gondolom, ez nem lep meg némelyeket. És elég jól végeztem a munkámat. Néhányan persze azt mondják: "Te jó ég! Egy iszákos pszichológus!" Meglep? Egy pszichológusnak jobbnak kellene lennie? Nézd csak meg az orvosokat, akik kezelnek téged és a gyerekeidet! Egy orvosnak nem kellene jobban tudnia? Mi is olyanok vagyunk, mint minden ember. Mert minden dolog csak egy dolog a Földön. Minden nép a teljes népesség keresztmetszete – szegények, egészségesek, betegek, boldogtalanok és vidámak. Az orvosok is betegek.

1991-ben gyógyulni tértem vissza Magyarországra. Ez nem lep meg, igaz? Persze nagy szerepet játszott az is, hogy jobban megismerjem az apámat. Gondozni akartam őt idős korában. És tudtam, hogy lehetőségek is fognak nyílni. Minden tekintetben igazam lett.

Amikor visszatértem Magyarországra, és problémám támadt az alkohollal, tudtam, hogy csak egy hit alapján működő program tud segíteni rajtam. Ismertem a statisztikákat, hogy Magyarországon az elvonókúráknak mindössze 2-3 százaléka hatásos. Szintén tudtam, hogy az ima ennél csak kétszer hatásosabb: 5 százalék. Az önsegélyező mozgalmak 8 százalékot tudtak meggyógyítani. És eszembe jutott, hogy ha az önsegélyező mozgalmat kombinálják az egyházzal, az orvosokkal, a pszichológusokkal, a családdal, a munkahellyel és a bíróságokkal, akkor a New York Generalban vagy bármely más kórházban 75 százalékos a gyógyulási arány. De nem ott vagyunk, emlékeztettem magamat. Így aztán a 8 százalék szerencsés tagja lettem.

De ez is csak egy állomás volt a rögös úton. Mert az önsegélyezést tényleg szó szerint kellett érteni. Ennek

a mozgalomnak ugyanis, ahogy a rögös úton megtudtam, együtt kell működnie az egyházzal és az orvosokkal. Hiszem, hogy ez egyszer így is lesz majd. 1995. augusztus 17. óta vagyok józan, és Magyarország megáldott egy gyermekkel, kreatív munkával egyetemi oktatóként, és a kemény szívembe hitet adott.

De egy szükségtelen válás után, amelyben egy kétéves gyermek a Családügyi Bíróság kegyetlenségeit is megtapasztalta, elvesztettem a családi kötelékeket. Olyan nagy volt a sötétség, hogy apám emlékéhez kellett ragaszkodnom, és megláttam a fényt, Jézus szeretetének csodáját, és boldogan tértem vissza a magyar egyházba.

Ez azonnal a bolygó zsidó szerepét osztotta rám.

Miért? A magyar keresztény egyházakban általában véve azt láttam, hogy Krisztus politikai eszközzé vált. Ez volt a tapasztalatom, ahogy egyházról egyházra jártam, hogy Jézust keressem. Krisztus és a kereszténység annyira átpolitizálódott, hogy az egyház megszűnt a társadalmi tőke, a valahova tartozás és a társadalmi kohézió bástyájának lenni. Ahhoz, hogy valahova tartozhassak, mindig valamivel szembe is kellett helyezkednem. Azt reméltem, hogy zsidó gyökereimmel együtt szerethetem Krisztust, ami Nyugaton teljesen elfogadott. Erről itt még csak nem is hallottak. És mint katolikus zsidót skizofrénnek tartottak. Ez az én szakmámban nem hangzik valami jól. Részeges éveim miatt már amúgy is elég terhelt voltam.

Engem nem zavar, hogy a Hetek az egyik legjobb olyan újság, amelynek politikai fókusza is van. Látom, hogy a ti politikai érdeklődésetek aktív részvételt jelent a magyar közéletben. Fontos, hogy sokféle álláspontot bemutat, józan és nem gyűlölködő módon. Ami a lényeg, hogy nem tagadjátok meg Jézus Krisztus tiszta szívét politikai megosztottság által. Számotokra Krisztus nem politikai eszköz.

Azt látom például, hogy a hit-mozgalom, csakúgy, mint a karizmatikus mozgalom, vidám éneket énekel. Azt a dalt, hogy a Szent Szellem él. Ez csodálatos hír. Az emberek ezt megtapasztalják természetes módon, anélkül, hogy egy lelkésznek vagy papnak Istent kellene játszania ahhoz, hogy a "varázslat" megtörténjen. A mély hittel rendelkező emberek megtapasztalják, amit megértenek, és maga a Szent Szellem hangja a szívükhöz az, amit megértenek és megtapasztalnak. Az értelem szelleme felfogásom szerint az, amiről egy zsidó, Viktor Frankl írt. Frankl, aki pszichiáter volt, azáltal élte túl Auschwitzot, hogy tanulmányozta a túlélők életét. Minden túlélőnek volt hite, és mindenkinek a hite valami olyanra irányult, ami nálánál nagyobb volt. Vagy egy szeretett hozzátartozóra irányult – házastársra vagy gyermekre –, vagy a szeretett munkájukra gondoltak, vagy egy szeretett Istenért éltek.

A ti liturgiátok pontosan ezekről a dolgokról szól.

Öröméneket énekeltek az Úrnak. Ez a liturgiátok fő jellemzője. Ha abból a tényből indulok ki, hogy egy áldott, profi énekes, aki olyan bátor, mint Veronika, és olyan akaratos, mint Ibolya, átlagosan kétszáz dalt ismer, sokat sejtet, hogy ti és a gyerekeitek közel 600 dalt tudtok kívülről, dicséreteket, melyeknek a jelentésvilága gazdag, az Írásokra épülnek, és az imádás dalai. Ez azt jelenti, hogy ti és a gyerekeitek otthon dicséritek az Urat. Ahogyan a zsidó mondja, szeresd az Urat, a te Istenedet, teljes lelkedből, teljes szívedből és minden erődből. Dicsérd az Urat, amikor lefekszel, amikor felkelsz, amikor leülsz pihenni és amikor az úton jársz. Nem kérdés, hogy énekelnetek kell a dalokat, amikor kimentek és amikor bejöttök, és éneklitek azokat a gyerekeiteknek és az ő gyerekeiknek. Az ének az életetek egyik jellemvonása. Egy zsidó számára ez a Shma átértelmezése, ez nem ima, hanem a hit legmélyebb kifejezése.

Úgyhogy veszélyesen újak vagytok. Veszélyesek, mondom nektek, mert nemcsak egy új század küszöbén álltok. A hitetek az egész évezredre rá fogja tenni a bélyegét. Megkövesedett helyeket fog megváltoztatni.

Magyarországon úgy nőttetek, mint vadvirágok. A harmadik legerősebb vallási mozgalom vagytok. A lényeg azonban az, hogy egy belső szükségből nőttetek ki. A növekedésetek a gyülekezet szükségeinek és vágyainak kifejezése. Az természetes, hogy adományt kértek azoktól, akik tudnak adni. Ez meg van írva a Bibliában. Semmi jelét nem látom annak, hogy követelnétek az adományt. Bátorítjátok az embereket a munkára, és ez is meg van írva az Írásokban. Tehát igazi fenyegetést jelentetek. Hát nem a vadvirág a mezők édes gyermeke? És bármely farmert fenyegeti, aki állami pénzekből közönséges terményeket termel. Mi lesz az ő terményeiből? Mi lesz az állami támogatásokból?

Nem teszitek semmissé ötezer év bölcsességét, azt mondván, hogy igazából csak az Újszövetség igaz. Hatalmas szellemi erőt és egészséget ad nektek, hogy a judaizmus igazságát és gazdagságát szeretitek. Mondjuk, hogy ti vagytok igazán
judeokeresztények? Ez az erő összetett, mert a házatok az egy Úrnál, Jézus Krisztusnál van. A ti isteneteknek van Neve. És ez a gyógyulás elképzelhetetlen gazdagságát adja azáltal, hogy személyes közösségetek van Vele, amit a zsidó hitben elég nehéz megélni.

Úgyhogy csatlakozom az Öröménekhez. Az, hogy hiszek Jézusban, engem zsidóellenessé tesz, vagy egy Zsidók Krisztusért aktivistává?

A miénk egy zsidóbarát hit. Milyen áldás józannak lenni, énekelni, dolgozni, és még egyszer az apám és az anyám fiának lenni, akik bár nem tudtak rólam gondoskodni, mindig szüleimnek fogom őket tekinteni.