Hittérítés vagy agitáció

A jordán királyi testőrség lovaskatonái vezetik a katolikus zarándokokat. Ők nem szólnak egymáshoz Fotó: Reuters

A Time még meg sem íródott összeállítása már májusban vitát kavart, amikor a tudósítók közreműködését kérő hosszú e-mail üzenet a WorldNetDaily cím? konzervatív internetes lap kezébe került, és az közzétette a témával kapcsolatos meglehetős előítéletességről tanúskodó – levelet (lásd keretes írásunkat). A Time magazin – biztosítva kritikusait arról, hogy szerkesztői felelős személyek, és nem szándékoznak megsérteni senkit – ezután visszavonulót fújt, és egy időre elhalasztotta a cikk megjelenését. Az immár árnyaltabb megítélésről tanúskodó és június 22-én napvilágot látott összeállítás alapján készült cikkünk.

Amerika huszonegy hónapja intenzív tanfolyamon ismerkedik az iszlám világgal, vallási és földrajzi értelemben éppen úgy, mint annak képviselőivel. Korábban ugyan nem sokat tudtak róla, 2001. szeptember 11-e azonban mindent megváltoztatott. Amerikai katonák tízezrei a helyszínen kapnak továbbképzést a sejkek és ajatollahok, a síiták és szunniták világából. Ugyanakkor van egy olyan csoport, amely már sokkal régebben mutat lelkes érdeklődést a muzulmán világ lakói iránt – ők a keresztények. Bár fegyvertelenek és nem állnak kapcsolatban az Egyesült Államok kormányával, előőrseik már ott vannak Irakban, éppen olyan lázasan készülve lakosai életének átalakítására, mint az amerikai katonák, akik az új Irak kialakításán munkálkodnak. Az elmúlt évszázadban soha nem váltott ki akkora lelkesedést a muzulmánok evangelizálásának ügye, mint az utóbbi egy-két évtizedben. A lakosság anyagi és szellemi szüksége nagy erővel mozgatja meg azokat, akik készek áldozatokat is hozni hitük terjesztéséért. Egy statisztikai felmérés szerint az iszlám országokba induló misszionáriusok száma 1982 és 2001 között megduplázódott – 15 ezer körüliről több mint 27 ezerre nőtt. Ennek a létszámnak körülbelül a fele amerikai, és egyharmada evangéliumi keresztény. Egyre többen vannak, és 2001. szeptember 11-e csak növelte az odaszánást.

A növekedés ugyanakkor ellenhatást is kiváltott: az iszlám többség? és Nyugat-ellenes országok jelentős részében komoly korlátozásokat léptettek életbe a keresztény térítőkkel szemben. Az ebből eredő feszültségek nem egy esetben tragikus eseményekhez vezettek: az elmúlt két évben két amerikai misszionáriust börtönöztek be a tálibok vezette Afganisztánban, és nyilvánvalóan vallási okokból gyilkoltak meg négy másikat Jemenben és Libanonban. Stan Guthrie, a Missziók a harmadik évezredben cím? könyv szerzője így kommentálja a fejleményeket: "Az emberek egyre jobban számolnak az esetleges következményekkel: ha rossz időben rossz helyen vagy, megölhetnek. A misszionáriusok mindig is számoltak ezzel, de most sokkal reálisabb a veszély."

E félelmek, valamint az amerikai csapatok nyomán Afganisztánba és Irakba érkező evangelizálók kapcsán teszi fel kérdéseit a Time magazin. Az újonnan érkezők ugyanis nemcsak a hitet viszik a muzulmán lakosságnak, hanem több millió dollár segélyt és temérdek idej? humanitárius munkát is. Egyes, az adott területeken már több éve tevékenykedő liberálisabb keresztény szervezetek azonban kifogásolják az evangelizálók tevékenységét: úgy vélik, rámenősebb technikáik a teljes vallási indíttatású tevékenységben kárt okoznak, mint ahogy az Afganisztánban történt két éve, amikor az összes kabuli
keresztény segélyszervezet tevékenységét betiltották.

A muzulmán hatóságok elsősorban azt vetik a keresztények szemére, hogy céljaik elérése érdekében hazudnak kilétüket és tevékenységüket illetően. A Time magazin cikkírója felteszi a kérdést: vajon ebben a helyzetben, amikor az iszlám és a Nyugat közötti kapcsolat egyre feszültebb, szükség van-e a közvetlen térítő tevékenységet folytató misszionáriusokra a Közel-Keleten – ott, ahol a kereszténység és a nyugati kultúra elleni szent háború retorikája egyre erősödik, és bármikor terrortámadásokban nyilvánulhat meg. "Nem az őszinteségről van itt szó, és nem is a hitbeli elkötelezettségről" – fejtegeti Charles Kimball baptista lelkész, aki a nyolcvanas években az amerikai Egyházak Országos Tanácsa közel-keleti irodájának volt a vezetője. "Az a helyzet, hogy ez a régió egy ütközőpont, és a jelenlegi helyzet kétségtelenül alkalmatlan arra, hogy csoportok jöjjenek ide evangelizálni. Olyan ez, mint amikor valaki égő gyufával lép be egy robbanóanyagokkal teli helyiségbe, Jézus képével az ingén."

Hogyan is működnek ezek a csoportok? És hányan vannak azok, akik a Kimball által jellemzett csoportba tartoznak? Nem könny? a válasz, mert bizonyos időt eltöltve egy muzulmán országban sokan visszavesznek a kezdeti sebességből. Két évszázaddal ezelőtt a maihoz hasonló lelkesedési hullámban a presbiteriánus és a metodista egyház küldött több ezer misszionáriust a Közel-Keletre, közvetlen térítési céllal. Kis idő múltán azonban magatartásukat alárendelték a helybeli, térítést tiltó törvényeknek, és figyelmüket elsődlegesen az oktatási és jótékonysági intézmények létrehozására valamint a humanitárius segélyek szétosztására fordították. Ebben a térségben a mai napig többségben vannak ezek a csoportok, akik általában jó kapcsolatokat ápolnak a helyi lakossággal és legtöbbször a rezsimmel is. Ennek ára azonban a hit közvetlen, nyílt terjesztésének – legalábbis részleges – feladása volt.

Emellett azonban még mindig számos gyakorlati módja létezik a missziós munkának. Egyes misszionáriusok, fenntartva maguknak az evangélium hirdetésének jogát, nagyobb részt megmaradnak a rászorulók anyagi megsegítésénél és a jótékonysági, "szociális" munkánál; mások keresztény tévé- és rádiócsatornákon keresztül igyekeznek megközelíteni a lakosságot, nyomtatott traktátusokkal, és levelező kurzusokat ajánlanak a kereszténység megismertetésére, abban a reményben, hogy az elvetett mag valahol majd gyökeret ereszt. Abban a számos muzulmán országban, ahol nem adnak ki vízumot "vallási munkavállalók" számára, egyre több evangéliumi keresztény vállal munkát más, világi területeken, hogy kevésbé látványos módon képviselhesse hitét a muzulmánok között. Sokan közülük nagyon is érzékenyen közelítik meg a kérdést, és csak azoknak beszélnek a hitükről, akikkel már közeli barátságba kerültek.

Számos esetben azonban a vallásos lelkesedés "politikai vaksággal" párosul – állítja a Time magazin összeállítása. Olyan dolgokról van szó, amelyek egy amerikai vagy európai város utcáin már fel sem tűnnének: audiokazetták és traktátusok osztogatása, az utcán közlekedők megszólítása és meginvitálása egy Jézusról szóló film megtekintésére, vagy játékosztás gyerekeknek, miközben az önkéntesek Jézusról beszélnek nekik. Olyan országokban, ahol az állam és a vallás ennyire erősen összefonódott, ahol az iszlám megsértése bűncselekmény és a más vallásra térés erőszakos reakciókat szülhet, mindezek a tevékenységek provokációnak számítanak. Ezt a módszert egyébként a keresztény közösségen belül is éri kritika, nem egyszer szemére hányva az önkénteseknek, hogy csak rövid időt töltenek az adott országban, és nem látják át lelkes, de végig nem gondolt tevékenységük eredményeit. "Sokkal több jó történik, mint rossz" – állítja Robert Seiple, aki 2000-ig volt az amerikai külügyminisztérium vallásszabadsággal foglalkozó különmegbízottja. "Azt tapasztaltam, hogy jó szándékú emberek nagyon rosszat tesznek annak az ügynek, amiért ide jönnek, mert nem megfelelő módszerrel tevékenykednek." A Saria, az iszlám jog egyébként halálbüntetéssel sújtja a más vallásra térőket, és bár ezt ma kevés iszlám országban hajtják végre, az üldözés szinte biztosan kijár. Paul Marshall, a Freedom House nev? emberi jogi szervezet dolgozója elmondta: még ha az állam nem is bünteti meg a más hitre térő muzulmánt, a fő baj az, hogy valamelyik feldühödött szomszéd vagy családtag megölheti őt, és az állam nem fog tenni semmit. A megtérő muzulmánok tehát egyes esetekben nagyobb veszélynek vannak kitéve, mint azok, akik a keresztény hitre vezették őket. Seiple emlékeztet, hogy a Shelter Germany munkatársaként Afganisztánba érkező két amerikai lányról, akiket három hónapig tartottak fogva Kabulban, a sajtó végig úgy beszélt, mintha a segélyszervezet egyszer? önkéntesei lennének, és hamisnak állították be azt a vádat, hogy térítettek volna. Hazatérésük után írt könyvükben azonban a huszonnégy éves Heather Mercer és a huszonkilenc éves Dayna Curry bevallotta: tudatában voltak annak, hogy a térítés Afganisztánban bűncselekménynek számít, ők azonban ezt a nemzetközi normák megsértésének tartották, és úgy gondolták, mindenkinek joga van hallani az evangéliumot. Ezért közvetlen térítő tevékenységet folytattak, aminek eredményeként a hatalmon lévő tálibok az összes keresztény szervezet működését megtiltották Afganisztánban.

Egy címlapsztori viharos előélete