A bibliai világnézet alapján a spirituális élmények, megtapasztalások nem minden formája jó és ártalmatlan dolog. Ha valaki az Istentől kezdeményezett módon lép összeköttetésbe a természetfelettivel, akkor abból haszon származik számára, ám ha nem, akkor annak súlyos következményei lehetnek az életében. A szellemvilágba való illegális behatolási kísérleteket, praktikákat összefoglaló néven okkultizmusnak nevezzük.
Számos bibliamagyarázó úgy véli, hogy az okkultizmus elsősorban az ember spirituális részében, azaz a szellemében okoz rombolást. Véleményük szerint a dolog lényege az, hogy minden ember szellemében van egy vákuum, amely az Isten távollétéből fakad, és amely az embereket általában a természetfeletti iránti vágyakozásra és istenkeresésre ösztönzi. Ezt a vákuumot Isten jelenléte tudja úgy betölteni, hogy abból az ember számára jó származzék, vagyis stabil és harmonikus személyiséggé váljék. Ha azonban ebbe a vákuumba Isten jelenléte helyett az okkultizmus lép be, akkor az ember szelleme közömbössé, érdektelenné válik Isten dolgai iránt, és elhomályosodik benne az igazság megismerésének a képessége. Ezt a szellemi rombolást azután gyakran követi a pszichikai leépülés és számos fizikai betegség is.
Isten a Bibliában óva intette az embereket attól, hogy jövendőmondókra, asztrológusokra és más okkult praktikák képviselőire hallgassanak természetfeletti kérdésekben vagy a jövővel kapcsolatban. Ezeknek a kérdéseknek a megválaszolására Isten prófétákat rendelt, akiket ő maga választott ki, és hívott el szemben a jövendőmondókkal és spiritisztákkal, akik maguktól álltak be tisztségükbe. Hogy Isten prófétái az említett spirituális szükségeket valóban képesek voltak betölteni, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy már a régi időkben látóknak nevezték őket, mivel hittek abban, hogy ki tudják jelenteni az emberek elől elrejtett dolgokat.
A látó (roe) kifejezés arra utal, hogy Isten időnként kiemelte a természetes térbeli és időbeli kötöttségeikből választott prófétáit, hogy átmenetileg Isten örökkévaló perspektívájából és mindentudásából lássanak bizonyos dolgokat.
A próféták ennek köszönhetően olyan ismeretek birtokába juthattak, amelyeket egyébként pusztán emberi mivoltukból fakadóan nem tudhattak volna. Ezt igazolja az a hétköznapi eset is, amely a Sámuel első könyvében van leírva egy Saul nev? emberről. Saul a szolgájával apja szamarának a megkeresésére indult, majd a több napja tartó eredménytelen kutatás után úgy döntött, hogy felkeresi az ügyben a látót, akitől a szamarak pontos hollétének megjelölését várta. Saulnak nem is kellett csalódnia a kor látójának, Sámuel prófétának a kinyilatkoztatásában.
A keresztény teológusok hangsúlyozzák, hogy az igazi prófétákat mindig Isten hívta el, ezért mindaddig legitim volt a szolgálatuk, és a tőlük való tudakozás mindaddig Isten jelenlétét építette ki hallgatóikban, amíg a próféták engedelmeskedtek Istennek. Az isteni elhívás alapvető követelményét Ámós próféta a saját élettapasztalata alapján így foglalta össze: "elhívott engem az Úr a nyáj mellől, és mondta nekem az Úr: menj el, és prófétálj az én népemnek." Az isteni elhívás után azonban az is fontos volt, hogy a próféta várja meg, amíg Isten szól hozzá, és ne a "maga szívéből" prófétáljon.
A bibliamagyarázók szerint ezt a követelményt foglalja magában a próféták leggyakoribb megnevezése, a nabi, amelynek gyöke a forrásban levő víz bugyborékoló hangját utánozza. Véleményük szerint ugyanis a dolgokat mindig a gyakorlati oldaláról megragadó héber nyelv ezzel arra utal, hogy a próféta tevékenysége nagyon hasonló ahhoz, ahogyan a tűz a vizet felforralja. Vagyis ahogyan a tűz hatására a lobogó, forrásban lévő víz buzogni kezd, úgy tör fel a beszéd az Isten erejének indíttatására a próféta bensejéből. Ezért mondja például Jeremiás próféta, hogy bármennyire is szeretné magában tartani Isten üzenetét, hogy kevesebb támadásnak legyen kitéve, nem bírja, mert úgy érzi, hogy tűz ég a csontjaiban. E szerint az értelmezés szerint a bibliai próféta tehát olyan személy, akit úgymond maga Isten "forral fel", és ennek hatására a szájából kijövő beszéd közvetlen isteni inspirációból, kinyilatkoztatásból származik. Úgy is mondhatnánk, hogy a nabi Isten szája vagy szószólója az emberi történelemben. Amikor például a Biblia Áront, Mózes testvérét nabinak nevezi, pontosan ilyen értelemben magyarázza meg a kifejezést: "és ő (Áron) beszél majd helyetted a néphez, és ő lesz neked száj gyanánt, te pedig leszel neki Isten gyanánt."
A Biblia beszámol olyan történetekről, melyekben a próféták Isten erőterébe kerülve esetenként furcsa viselkedésre ragadtatták magukat, amit egy kívülálló, aki nem tapasztalta meg Isten természetfeletti erejét, nehezen tudott megmagyarázni. Ennek volt köszönhető, hogy még a természetfeletti megtapasztalásokhoz viszonylag hozzáedződött Izraelben is furcsán néztek azokra, akik a Sámuel próféta vagy Elizeus próféta által alapított prófétaiskolák valamelyikében "tanulmányozták" Isten erejét. Amint azt Sámuel könyvéből megtudjuk, nem volt ritka, hogy ezekben a szellemi műhelyekben a próféták Isten erejének a hatása alatt napokig önkívületi állapotban feküdtek a földön, és prófétáltak. Egy-egy ilyen erőteljesebb isteni látogatás alkalmával előfordult, hogy az iskolán kívül is lehetett érezni Isten erejét, és még a laikus kívülállók is prófétálni kezdtek.
Egyes bibliai történetek alapján arra lehet következtetni, hogy az egész országban ismerték és valamiféle csodabogaraknak képzelték ezeket a prófétákat. Amikor például egy alkalommal Akháb királynak az egyik névtelen próféta álruhában próféciát mondott, majd felfedte magát, a király azonnal felismerte, hogy a próféták közül való. De még érdekesebb, hogy amikor Elizeus egyik tanítványa elment királlyá kenni egy Jéhu nev? hadvezért, és a teremben tartózkodó többi politikai vezető látta a prófétát bejönni, később azt kérdezték Jéhutól, hogy "mit akart tőled ez a bolond". Az eredeti kifejezés természetesen nem bolondot jelent, hanem "elszállt", "furcsán viselkedő", "különc" embert, ami arra utal, hogy a prófétaiskolákban zajló összejöveteleken időnként eksztatikus megnyilvánulások történtek.
A tűzön fortyogó víznek a képéhez kapcsolódik a próféta egy másik gyakori elnevezése, a hoze. Bár ezt a szót általában a magyar néző szóval szoktuk lefordítani, számos teológus úgy véli, hogy Isten nézésénél, szemlélésénél jóval többről van itt szó: a hoze elsősorban Isten erejének érzéki megtapasztalását jelenti. A héber nyelvben ezt a kifejezést használják arra, amikor egy virág megérzi a vizet, és kifakad. Eszerint ahogyan a virág megérzi a vizet, és kifakad, olyan valóságosan tapasztalja meg a próféta Isten természetfeletti erejét, és ebből a konkrét megtapasztalásból sarjad ki a prófécia. Vagyis amikor Izrael vénei a Sínai hegyen "látták (haza: a hoze szóból) az Istent", akkor azok a kiválasztott emberek egyúttal fizikailag is megtapasztalták Isten valóságos erejét.
Ezek alapján a kifejezések alapján számos bibliamagyarázó úgy véli, hogy a próféta legjellemzőbb tevékenységének az isteni forrásból származó kinyilatkoztatás számít, vagyis a próféta olyan személy, aki hirtelen inspirációból, kinyilatkoztatásból szól, és a beszédeit nem maga gondolja ki, hanem közvetlenül Isten mondja neki. A teljesség kedvéért azonban jegyezzük meg, hogy a prófétai tevékenységnek ez a része különösen Sámuel próféta szolgálatától fogva került előtérbe. Sámuel előtt közel háromezer éven át a próféta kifejezést tágabb értelemben használták, és inkább egy karizmatikus vezetőt értettek alatta, akit Isten azért helyezett az emberek közé, hogy a rajta lévő szellemi erő által hatást gyakorolhasson az üdvtörténelem irányára.
Erre utal az a tény is, hogy amikor a zsidó tudósok a szent iratokat felosztották három részre – a Törvényre, a Prófétákra és az Írásokra –, a Próféták könyvei közé nem csupán a jövőről szóló, klaszszikus értelemben vett prófétai tárgyú könyveket sorolták, hanem olyan történeti tárgyú írásokat is, mint például a Józsué könyve, a Bírák könyve, Sámuel első és második könyve, illetve a Királyok első és második könyvei. Valószínűleg ebben a tágabb értelemben nevezi a Biblia prófétának Ábrahámot is, amikor prófétaságának mibenlétét a másokért való imádkozással hozza összefüggésbe: "próféta ő, és imádkozik érted, és élsz" – mondja Isten Abiméleknek, Gérár királyának Ábrahámról. De hasonló értelemben nevezhette Jézus Ábelt az első prófétának, amikor arra utalt, hogy az Úr prófétáit sokszor meggyilkolták "az igaz Ábel vérétől Zakariásnak, a Barakiás fiának véréig, akit a templom és az oltár között megöltek."
Egyes bibliamagyarázók úgy vélik, hogy a klasszikus értelemben vett prófétai szolgálat Sámuel prófétától veszi kezdetét. Amint Péter apostol is utalt rá egyik beszédében, hogy a Mózes nevével fémjelzett első nagy prófétai korszak után Sámuellel fordulat köszöntött be a prófétai intézménybe. (Csel 3:24) Ennek a korszakváltásnak az okát sokan a királyság intézményének a kialakulásával hozzák összefüggésbe. Vagyis amikor Izrael királyt kért magának, Isten megmondta nekik, hogy a király vissza fog élni a hatalmával, ezért ettől kezdve a próféta feladata az lett, hogy Istentől származó kijelentéseivel folyamatosan ellensúlyozza a királyi hatalom túlkapásait, és biztosítsa Izrael felett Isten uralmát.
Sámueltől kezdve a prófétai örökséget féltve őrizték, és prófétaiskolákat alapítottak, hogy a tanítványságon keresztül átadhassák az újabb meg újabb generációk számára. Az első nagyobb hír? prófétaiskolát maga Sámuel hozta létre Ráma városában. Sámuel halála után az itt tanult próféták vitték tovább a prófétai szellemet, amelyből több más próféta mellet kinőtt Illés próféta nem mindennapi szolgálata. Úgy tűnik, hogy Sámuel prófétaiskolája nélkül a prófétai intézménynek ez a fejlődése nem tudott volna megvalósulni. Illés elragadtatása után szellemi örökségét tanítványa, Elizeus vitte tovább. De Elizeusnak is gondja volt arra, hogy három prófétaiskolát alapítson a prófétai szellem továbbadása számára. Ezek a Jerikóban, Bételben és Gilgálban működő szellemi műhelyek örökítették át a prófétai intézményt a jövő számára. Az Elizeus halála utáni prófétai generációt a Biblia rendszeresen a "próféták fiainak" nevezi. A prófétai szellem továbbadásának és a prófétai intézmény fejlődésének csupán a babiloni fogság vetett véget. Nem túlzás azt állítani, hogy Sámuel prófétaiskolája nélkül ma nem olvashatnánk Ézsaiás, Jeremiás, Ezékiel és a többiek próféciáit a jövőről, mivel az ő szellemi örökségéből nőttek ki az írópróféták.
A babiloni fogságból való visszatérés után – tehát az i. e. 6. század végén és az i. e. 5. század elején – azonban meghaltak az utolsó próféták is, és Izrael életének az igazgatását a vének közössége vette át, amelyet később Szanhedrinnek neveztek. Ezt a korszakot lényegében az az igyekezet határozta meg, hogy a Törvény semmiképpen ne sérüljön meg, hiszen nem voltak többé próféták, akik helyes mederbe terelhették volna Izrael szellemi életét. Ebben az időszakban tehát igyekeztek visszatérni az Igéhez, rendszeresen felolvasták a Törvényt a nyilvánosság előtt, és arra törekedtek, hogy radikálisan átültessék a gyakorlatba is.
A prófétai intézmény megszűnése röviddel a babiloni fogság után Jeruzsálem bukásával és a Templom lerombolásával van összefüggésben. Ez a történelmi esemény egy olyan szellemi fordulatot hozott, amely nem csupán Izrael sorsát változtatta meg drámai módon, hanem az üdvtörténelem menetét és az egész emberiség sorsát is átalakította. Olyan új korszak köszöntött az emberiségre, amelyben átmenetileg megszűnt Izraelnek, mint nemzetnek a vezető szerepe a többi nemzethez képest, és egy időre a többi nemzettől való függésbe, időnként pedig egyenesen elnyomásba került. Ezzel párhuzamosan pedig a többi nemzet elkezdett felemelkedni, és olyan pogány nemzetek, amelyek addig barbár körülmények között éltek, valóságos kulturális forradalmat éltek át. Óriási hatású filozófusok, vallásalapítók jelentek meg közöttük, és addig nem látott világrengető tudományos felfedezésekre tettek szert. A prófétai intézmény megszűnése után kialakult szellemi vákuumba viszont minden további akadály nélkül be tudott áramlani az okkult praktikák minden formája, melyeknek az őshazája pontosan az a Babilon volt, amely Izraelt fogságra vitte.
(A próféták szerepéről az újszövetségi korszakban következő számunkban olvashatnak.)
2003. 04. 11. (VII/15)
