Több generáció öröme egy jó házasság. Az eredeti minta Fotó: Kiss Antal
Lehet-e hinni ennek az érzésnek, a tartalmának? Létezhet-e ilyen maradandó és kizárólagos kapcsolat az emberi élet több évtizedes realitásában? Romantikus illúzió-e ez, vagy szilárd valóságot tükröz, amelyre építkezni lehet? S ha igen, hogyan? A Biblia válasza ezekre a kérdésekre a házasság. December 1-jén egyházi kampány indult a házasság intézményének népszerűsítésére, amely mindjárt vitákat is kiváltott egyes műsorokban. Az egyik vitában a kérdés hamarosan aköré szerveződött, hogy a mindhalálig tartó hűség külső – egyházi –, formális kényszerként érvényesül-e a házasságban, vagy a nem hívők számára is, belülről fakadóan, természetesen megélhető-e; illetve szükséges-e egyáltalán a házasság vagy annak intézményesített formája.
Amikor Jézust a farizeusok megkérdezték, szabad-e bármilyen okból elválni, a másik fél házasságtörésének esetét kivéve, nemmel válaszolt. Tekintve, hogy az ő tevékenységének legfőbb célja az volt, hogy a külsődlegesen, kényszerként megélt erkölcsi törvények további erőltetése helyett az emberek belső szívügyévé tegye a szereteten alapuló, igazságos életet, sohasem lehet helyes Jézus szavait csak afféle rajtunk kívülálló "tiltásként", formális, vallási "parancsként" értelmezni – mivel ez a kimondójuk szándékával merőben ellentétes –, hanem az élet valódi tartalmára vonatkozó igazi megoldást érdemes keresni bennük, és bensőleg, mint egy igaz tanácsot kell fontolóra vennünk. Jézus válaszát azzal indokolta, hogy a házasságban a két személy eggyé válik, és nem lehet őket súlyos károkozás nélkül kettéválasztani.
A Szentírás egésze egységesen amellett tesz tanúságot, hogy a szexuális egyesülés során a résztvevők személyisége maradandóan egybeforr, "egymáséi lesznek". Ezért nevezi a bibliai nyelv ezt "megismerésnek" ("azután ismeré Ádám az ő feleségét, Évát, aki fogant vala méhében
"), mivel a két ember leplezetlenül feltárulkozik ennek során egymás előtt. Ez abban is megnyilvánul egészen konkrétan, hogy testük mindenki más elől eltitkolt részeit is korlátlanul feltárják, viselkedésük is olyan, érzelmileg, lelkileg, amilyeneknek sohasem látni őket egyébként. A zsidó–keresztény hagyomány egyértelműen azon az állásponton van – bár ez természetes módon is magától értetődik –, hogy ilyenkor nemcsak testi, hanem lelki és szellemi feltárulkozás, megismerés is történik, sokkal mélyebb rétegekig, mint ahogyan az, mondjuk, egy beszélgetés vagy egy közös program során történik. (A Szentírás nyelvei ugyanezt a szót használják Isten legmélyebb értelemben való megismerésére is.) E folyamat során a két személyiség összeolvad, és többé csak azon az áron választható el, hogy mindkét fél önmagából veszít el – a magyar nyelv jól kifejezi ezt a "szakítás" szóval –, a másikat pedig "ellopja". Malakiás próféta szerint ez a szétszakadás az ember szellemében a szellemi–lelki halállal egyenérték? pusztulást okoz: "És ezt is cselekszitek: betöltitek az Úr oltárát könnyhullatással, sírással és
kesergéssel
És azt mondjátok: »Miért?« Azért, mert az Úr tett bizonyságot közted és a te ifjúságod felesége közt, akit te megcsaltál, holott társad és szövetséges feleséged! Nem tett ilyet egy sem, akinek még volt szelleme!
Mert gyűlölöm az elbocsátást, ezt mondja az Úr, Izraelnek Istene, és azt, aki ruhájára kegyetlenséget borít
Őrizzétek meg azért a szellemeteket
" (Malakiás 2:13–16) Hóseás próféta szerint "a paráznaság elpusztítja a szívet" (4:11). A szív, a szellem az ember középpontját jelentik a héber nyelvben, legmélyebb énjét, igazi önmagát. Az isteni kinyilatkoztatás mélyebbnek látja a problémát, mint a legtöbb ember: az igazi én veszik el ilyenkor, "középpont nélküli" személyiségek keletkeznek.
A mózesi törvény azért büntette halállal a házasságtörést és a paráznaságot, mert jogalkotási alapelve az volt, hogy mindennek az legyen a büntetése, amit azzal a tettel okoztak ("szemet szemért, fogat fogért, életet életért"). Jól látható ebből, hogy a kinyilatkoztatás közvetve halált okozó tettnek látja a szexuális erkölcstelenségeket. Ha valaki jegyben senkivel nem járó, szűz leánnyal hált, akkor elkerülhették a halálbüntetést, ha összeházasodtak, és: "nem bocsáthatja el azt teljes életében". Ez is mutatja, hogy ha már megtörtént az egyesülés, a szétszakadás elkerülésével még meg lehetett menteni a helyzetet. A mózesi törvény büntetéseit ugyan a keresztény értelmezés szerint ma már nem kell végrehajtani, de az értékrendje a cselekedetek megítélésében továbbra is Isten álláspontját tükrözi.
Vérszövetség
A próféta is külön kiemeli, hogy a feleség: szövetséges. Az egyesülés egy férfi és egy nő között történik, de túlmegy a nemi szerepeken, mivel – akár akarják, akár nem – a teljes ember vesz részt benne. A Biblia ezért a szexuális életet, azaz a teljes feltárulkozást, megismerést és a személyiségek egyesülését csak akkor tartja korrektnek és pozitív hatásúnak, ha előtte a két fél ugyanilyen mélység? tanújelét adja annak, hogy örökre egymáséi – és csakis egymáséi – akarnak lenni, azaz szövetséget kötnek, nemcsak mint férfi és nő, hanem mint két teljes ember, az élet minden területére vonatkozóan (így az öregedéssel a szexualitás megszűnése után is éppoly lényegi és tartalmas marad a kapcsolat). Csak ez az elkötelezettség jogosítja fel őket arra, hogy egymást a szexuális egyesülésben birtokba vegyék.
Pál apostol egyértelműen leszögezi, hogy a személyiségek egyesülése akkor is megtörténik, ha a cél mindkét fél részéről csak a testi kielégülés keresése, paráznaság, vagy akár prostitúció (Korinthosziakhoz írt első levél 6:16). Ezt a Szentírás nyelvezete profánabb szóval "együtt hálásnak" nevezi, de a fent leírt probléma, az egyesülést követő szétszakadás szellemileg, lelkileg halálos sérülése ilyenkor is bekövetkezik, ha érzelmileg nem is olyan erőteljesen, de éppoly valóságosan.
Az ókori Izraelben általános módja volt a szövetségkötésnek, hogy megöltek és kettévágtak egy állatot, két felét egymással szemben helyezték el, majd a szövetséget kötő (a héber kifejezés szerint "szövetséget vágó") felek mindketten átmentek az állat részei között. A vér kiontása és ez a cselekedet azt fejezte ki, hogy a szövetségesek leteszik az életüket egymásért: meghalnak önmaguk számára, és a másiknak élnek. Ez a jellege megvan a bibliai házasság szövetségének is: mindkét fél teljes lényét átadja a másiknak (és így a másikban, de már csak a másikban visszakapja önmagát, mondhatni, "egyet fizet, kettőt kap"), mindketten a másikért, a másikban élnek már, nem önmagukért. De hát nem erre vágyik minden szerelmes? A Szentírás nem más, mint igazán komolyan vett romantika. János, a "szeretet apostola" szerint a szeretet az, amikor valaki az életét adja a másikért. Ez nemcsak a "hősi halálra" vonatkozik, hanem a jó házasság legalapvetőbb hétköznapi életelve, a boldogság titka. Az egyik rádióműsorban, amely a témával foglalkozott, valaki félreértette ezt az elvet, és az egyház(ak) által diktált, külső kényszernek minősítette, amelyre szerinte nem lehet építeni. Valóban nem lehetne, ha külső kényszer lenne – csakhogy nem kell, hogy az legyen, hanem szívügy, szabadon meghozott, szerelemből – szeretetből, boldogan meghozott felnőtt döntés. Amelyre azonban egy másik ember az életének, sorsának alakulását bízza rá, ezért nagy felelősséggel, viszszavonhatatlanul kötelez.
De vajon működhet-e mindez a gyakorlatban?
Paradicsomi házasság
Jézus elválást ellenző véleményére a farizeusok arra hivatkoztak ellenérvként, hogy a mózesi törvény megengedi a válást (és hasonlóképpen a többnejűséget is). "Mózes a ti szívetek keménysége miatt engedte meg nektek, hogy feleségeiteket elbocsássátok – szólt Jézus válasza – de kezdettől fogva nem így volt." (Máté evangéliuma 19:8) Ez a mondat a házasság legérzékenyebb, ma is leginkább aktuális kérdésének üdvtörténeti mélységét világítja meg. Jézus véleménye szerint 1. az emberi szív természetes állapotában túl kemény a fent leírt önfeladáshoz, olyannyira, hogy 2. ezt még Isten is figyelembe vette a törvényadáskor, engedményt adva; 3. de mindez "kezdetben" nem így volt. A názáreti rabbi a bűnbeesésre utal: azelőtt Ádám és Éva nem voltak kemény szívűek, ezért egynejűségben és elválás nélkül képesek voltak boldog házasságban élni. Jézus válasza és a mózesi törvény engedménye egyaránt tartalmazzák azt a feltevést, hogy a bűnbeesett ember viszont erre nem képes, ugyanis nem tud önmagából kilépni, nem képes a házassághoz szükséges teljes önfeladásra, legalábbis a szerelem érzelmi izzásának, eksztázisának csökkenésével idővel "viszszaveszi önmagát" a másiktól. Ez a házasságok ilyen jelleg? válságának valódi, legmélyebb oka. Jézus azonban a kezdeti állapothoz "fellebbez", és azt teszi követendő mintává.
Manapság sok vallástörténész azt állítja, hogy Jézus nem tartotta magát Messiásnak. A fenti mondat azonban ezt is cáfolja. Azáltal ugyanis, hogy az eredeti, édenkerti állapot minőségi követelményét, a teljes szeretetet újra számon kéri az embertől, visszavonva a mózesi engedményt, Jézus egyúttal azt is közli, hogy ő képes az emberi szívet viszszavinni a bűnbeesés előtti, paradicsomi, tiszta szerelem és szeretet állapotába: erre pedig csak a Messiás lehetett képes a zsidó felfogás szerint, mert ez nem más, mint a házasság megváltása.
E megváltás beteljesületlenségét és a történelmi kereszténység kudarcát mutatja, hogy a kétezer éves, nyugati, zsidó–keresztény civilizáció során a nemzetek tömegméretekben még sohasem tudták megvalósítani a monogám és egész életre szóló – s emellett még boldog! – házasság eszményképét. Nem igaz, hogy a házasság konzervatív érték: a múltban, a népi, a nemesi és polgári kultúrkörökben sem sikerült soha nagy számban megvalósítani: a házasságtörés, paráznaság csak némi képmutatással elegyedett, amint erről a népköltészet, a nemesi és polgári irodalom és történelem egyaránt tanúságot tesz. A jézusi vélemény külső kényszerrel való vallási érvényesítése csak tovább bonyolította a problémát – ezért ideje lenne a bibliai Sekhem királyfi példáját követve immár "a szívéhez szólni a leánynak". Ő ugyanis először megerőszakolta Jákob lányát, és csak utána kezdett a szívéhez szólni, hasonlóan ahhoz, ahogyan a történelmi kereszténység tette ezt az emberiséggel. Az "édenkerti házasság" külső kényszerrel nem érvényesíthető, ezért dobja le magáról a szekularizált társadalom a monogám és egész életre szóló házastársi kapcsolat követelményét – amelyet soha nem is tett magáévá.
Adómentes házasság
Az elmúlt évszázadok kereszténysége egy másik területen is súlyosbította a már amúgy is zavaros helyzetet, ez pedig a házasságon belüli szexualitás kérdése. A katolikus tradíció egyes aszketikus pogány misztériumvallások szexualitás-ellenességét beemelte a keresztény hagyományba, és ettől a protestantizmusnak sem sikerült teljes mértékben mentesülnie – bár Luther sokat tett a házasságon belüli szex rehabilitálásáért, sajnos Kálvin szigorú öröm- és élvezet-ellenessége is megtette a hatását. Ezért a legtöbb európainak a kereszténységről alkotott képe egy pr?d és szexualitásellenes vallást mutat. A katolikus tradíció szerint a szexuális élet csak gyermeknemzés céljából legitim, egyébként házasságon belül is bűn. Ezzel szemben a Szentírás azt állítja, hogy a házasság egyik fő célja (!) a nemi örömből való részesedés. "Ne fosszátok meg egymást – mondja Pál erről a házasfeleknek –, hanem csak egyenlő akaratból, bizonyos ideig
" (Korinthosziakhoz írt első levél 7:3–5).
Az Ószövetségben az áll, hogy az, aki frissen nősült, "ne menjen hadba, és ne vessenek rá semmiféle terhet; egy esztendeig szabad legyen az ő házában, és vidámítsa a feleségét, akit elvett". (Mózes 5. könyve 24:5) A katonakötelezettség feloldásán túl tehát az ifjú házasok egy éves teljes adómentességet élveztek! Mégpedig azzal a céllal, hogy a férj a feleségét vidámítsa – ami a teológusok és rabbik egybehangzó véleménye szerint egyértelműen magában foglalja a szexuális örömszerzést is. (Rossz nyelvek megjegyezhetik, hogy ehhez a több otthon maradó, adóval nem elvont pénz is jó hangulati alapot biztosít. A zsidó tradíció szerint egyébként a férjnek első számú erkölcsi kötelessége mindent megtenni annak érdekében, hogy feleségét szexuális kielégüléshez juttassa – amint azt a magát tréfásan a "szerelem prófétájának" nevező Shmuley Boteach rabbi a kóser szexről írt könyveiben részletesen kifejti.)
Ez aztán a családtámogatás! A házasság még gyermektelen szakaszában a bibliai felfogás óriási hangsúlyt tett a férj és a feleség teljes szellemi, lelki és testi egységének a megvalósulására, amely azután az erős családok alapjává, ezek pedig egy erős társadalom alapjává lehettek. (Javasoljuk esetleg a magyar törvényhozásnak is az adómentes "nászév" bevezetését, azzal a megszorítással persze, hogy csak az első házasságkötésre vonatkozzon, különben hazánkban sokan évente újra fognak házasodni
)
A kinyilatkoztatás nem pr?d és nem szexualitásellenes. A történelmi kereszténység e melléfogása miatt az európai kultúrkör két szék között a pad alá esett, megtagadva a házasságon belüli szex pozitív, tiszta és áldásos voltát, élhetetlenné vált a keresztény házasságmodell, ez képmutatáshoz vezetett, majd pedig hozzájárult ahhoz, hogy a szekularizált társadalom ledobja magáról mindezt.
De ha a múlt nem is, a jövő még lehet a házasságé. Ehhez azonban nem elég a sohasem létezett régi értékekre való hivatkozás: a keresztényeknek ezzel kapcsolatban is az alapoktól újra kell gondolniuk a hitüket.
(a szerző teológus)
2002. 12. 06. (VI/49)
