Mao Ce-tung szobra. Politikai állványimádás
E "modern" felfogás Szent Ágostonig nyúlik vissza, aki az i. sz. 5. században vetette meg ennek az államelméletnek az alapjait De civitate Dei (Isten államáról) cím? művében. Szerinte az antik görög és római politikai gondolkodás téved, amikor azt hirdeti, hogy megvalósítható a földön az ésszer? és igazságos állam, amely biztonságot tud nyújtani polgárai számára a külső és belső támadásokkal szemben. Ezeknek az elvárásoknak az állam az eredendő bűn miatt nem tud megfelelni. Ágoston véleménye szerint az államot Isten rendelte, hogy visszaszorítsa általa az eredendő bűn következményeit, a társadalmi igazságtalanságokat, háborúkat stb., azonban az eredendő bűn magát az államot sem kíméli, emiatt az is ki van szolgáltatva a különböző torzulásoknak, hatalommal való visszaéléseknek. Ezért Ágoston olyasféle megoldást javasol, amely szerint az államot lényegében alá kell rendelni az egyháznak, mert ebben az eredendő bűn csak korlátozott mértékben van jelen. Így az állam az egyház spirituális tekintélye alatt legalább viszonylagosan biztosítani tudja a földi békét.
Tanítása nyomán a későbbiekben egész Európában, sőt az egész nyugati civilizációban uralkodóvá vált az a felfogás, hogy az eredendő bűn miatt a hatalom erkölcsi igazolásra szorul. Ezért a hatalmi pozíciókat egészen a 16. századig mindig igyekeztek erkölcsi tartalommal feltölteni, s így kialakult a keresztény fejedelem, a keresztény uralkodó eszméje. A folyamat a katolikus államfelfogás másik fő elméleti megalapozójánál, Aquinói Szent Tamásnál érte el csúcspontját, aki a földi törvényeket az isteni törvény alacsonyabb szinten történő megvalósításának tartotta. Sajnálatos módon azonban az inkvizíció intézményéből, a keresztes háborúkból, a zsidó gettók alapításából, a sorozatos kiátkozásokból az derült ki, hogy a középkori katolikus egyház szellemi-erkölcsi szempontból a hatalom csúcsán maga is korrumpálódott, vagyis: a történelemben bebizonyosodott az ágostoni modell kudarca.
Bűnösök ellenőrzik egymást
Az állam és egyház ágostoni elgondolásában érdemi változást csak a – részben a protestantizmus által ihletett – modern demokratikus államfelfogás hozott. Az Ágoston által is megfogalmazott problémára a megoldás a modern demokratikus államfelfogás szerint nem az ágostoni modell, az egyház külső bábáskodása az állam felett, hanem az állami hatalomkoncentráció megakadályozása a fő hatalmi ágak szétválasztásával. Ezek az államelméletek elfogadták Ágoston kiindulópontját, az eredendő bűn létét, valamint azt is, hogy emiatt a hatalom korrumpálódhat és erkölcsi védelemre szorul, azonban Ágostonnal ellentétben teljesen más megoldást javasolnak, ugyanis a védelmet a hatalom korrumpálódásával szemben nem az egyház spirituális tekintélyében és külső felügyeletében látják, hanem abban, hogy a hatalomkoncentráció megbontásával a hatalomgyakorlás aláveti magát önmaga kontrolljának.
A dolog logikája röviden a következő: az eredendő bűn miatt a hatalomba kerülő ember szükségszerűen saját önös céljai érdekében fogja felhasználni az eredetileg a társadalom jólétét szolgálni hivatott államhatalmat. Ha ebben semmi nem korlátozza, automatikusan zsarnokság fog létrejönni, ezért hatalmát korlátozni kell. Miután a történelem bebizonyította, hogy az állam fölé rendelt egyház nem képes ezt a kontrollt elvégezni, mivel maga is a zsarnokság eszközévé és szolgájává válik, más módszert kell keresni. A demokratikus megoldás zseniális ötleten alapul: ha az államhatalom három fő ágát egymástól elválasztjuk és egymással szembehelyezzük, akkor az egyes ágakban hatalmat gyakorló emberek éppen önös érdekeiket követve – tehát nem bizonytalan erkölcsi állapotukból fakadóan – fogják egymás hatalmát korlátozni és ellenőrizni, s így egyikük sem tud zsarnoki túlhatalomra szert tenni – mindaddig, amíg a hatalmi ágak elválasztása fennmarad. Így nincs szükség arra, hogy felettük egy különálló szerv (az egyház) erkölcsi kontrollt gyakoroljon, ami amúgy is lehetetlenségnek, illúziónak bizonyult a gyakorlatban.
Ezt a Bibliában is megtalálható elvet (hiszen az ószövetségi zsidó állam is elválasztotta a papi, prófétai és királyi hatalmat) az újkorban először a bibliai kultúrával rendelkező angol puritán családból származó John Locke vetette fel hatásosan. Locke egyébként még csak a törvényhozó és a végrehajtó hatalom elválasztására tett javaslatot, a bíróira nem. Kicsivel később Montesquieu már három hatalmi ágat, a törvényhozói, a végrehajtói és a bírói ágat különítette el egymástól.
Az új katolikus stratégia
A katolikus egyház egészen a legutóbbi időkig ellenállt a modern demokratikus államfelfogásnak. A II. vatikáni zsinaton (1962–1965) azonban fordulat történt a társadalomról vallott nézeteikben. Elfogadták a demokratikus államberendezkedést és a szabadságjogokat, és a hívőket felszólították, hogy a társadalomban, médiában stb. "apostoli missziót" teljesítsenek, törekedjenek ezen helyek elfoglalására, és ott demokratikus eszközökkel képviseljék a kereszténységet: "Azok a világi hívők, akik hivatásszerűen foglalkoznak ezekkel az eszközökkel, törekedjenek tanúságot tenni Krisztus mellett, főleg úgy, hogy ki-ki szakmailag felkészülten és apostoli lelkülettel áll helyt a maga munkaterületén. Ezenfelül mindegyikük közvetlenül is nyújtson segítséget az egyház apostoli tevékenységéhez műszaki, gazdasági, kulturális vagy művészi vonalon." (Inter mirifica, II. fejezet)
Bár a zsinat az "idők jeleire" hivatkozva végül kijelentette, hogy legitimnek tekinti a demokráciát a modern államban, a zsinati határozat megszövegezésén érezhető, hogy mindez valóban csak az "idők jeleire", más szóval a körülmények nyomására való tekintettel történt, és szellemében a katolikus egyház megmaradt az ágostoni tanítás mellett.
A zsinat egyik legfontosabb okmánya a Gaudium et spes cím? konstitúció, amely a politikai közösség (állam) és az egyház viszonyával kapcsolatban a következő megállapítást teszi: "Annál gyümölcsözőbb lesz szolgálatuk mindenki javára, minél jobban ápolják az egészséges együttműködést, a helyek és korok körülményei szerint." Korunk körülményei miatt, vagyis a miatt a tény miatt, hogy időközben demokratikus országok jöttek létre, a katolikus egyház érdekei megkívánták a kereszténydemokrácia eszméjének megfogalmazását, de csakis az "idők jelei" miatt, és nem pedig azért, mert a katolikus egyházat az ágostoni koncepció kudarca korábbi teológiájának elvetésére késztette volna. Ez a folytatásból világosan kiderül: "
Sőt le is fog mondani [a katolikus egyház] bizonyos törvényesen szerzett jogainak gyakorlásáról, mihelyt kiderül, hogy
az új életkörülmények más rendezést követelnek." Vagyis ismételten megfogalmazzák, hogy a demokratikus államok létrejöttének hatására, ezen körülmények nyomására feladják "törvényesen szerzett jogaikat" – azaz az államegyházias modellt továbbra is helyesnek és törvényesnek tekintik –, és az új körülményekhez igazítják.
Tehát semmi kétségünk sem lehet afelől, hogy a "törvényesen szerzett jogokon" az egyház elsőségét kell értenünk az állammal szemben, illetve azokat a privilégiumokat, amelyekre a katolikus egyház ezen az alapon tett szert a világi hatalommal szemben. Hogy ezeket "törvényesen szerzett" jogoknak nevezik, azt jelenti, hogy a történelem tanulságaiból számukra nem az ágostoni koncepció teológiai tarthatatlansága bizonyosodott be, hanem csak az, hogy az ágostoni modell direkt alkalmazása nem korszerű, és alkalmazkodva a körülményekhez, másik modellt kell keresni, ami jelenleg a kereszténydemokrácia II. vatikáni zsinat által javasolt missziója lenne. Tehát ez a felfogás formálisan, bet? szerint demokratikus, valójában azonban a demokrácia szellemével tökéletesen ellentétes. Amit kidobnak az ajtón, azt visszahozzák az ablakon keresztül.
Ugyanez a benyomás erősödik meg bennünk, ha az állam feladatairól vallott katolikus felfogásra fordítjuk a figyelmünket. E szerint "mind az egyesek, mind a közösség érdekeinek érvényre kell jutnia, az államnak figyelembe kell vennie mind a közjó, mind a szubszidiaritás elvét" (Magyar Katolikus Lexikon, 1993., állam szócikk). A szubszidiaritás elve azt mondja ki, hogy sem az állam, sem a társadalom nem fojthatja el a személyek vagy a kisebb csoportok kezdeményezéseit, vagyis ez az elv az egyén érdekeinek szerez érvényt az állammal szemben. A közjó elve viszont a közösség érdekeit juttatja érvényre az egyénnel szemben, aminek az alapja feltehetőleg Aquinói Tamás társadalomról szóló tanítása. Ebben Tamás az államot egy erkölcsi organizmushoz hasonlítja (a társadalom "egy test", "egy ember"), amelyben a köz érdekét az egyénnek a saját érdekei fölé kell helyeznie.
Mindannyian könnyen el tudunk képzelni olyan helyzetet, amelyben egyéni érdekeink védelemre szorulnak az államérdekkel szemben, illetve amikor egyéni érdekeinket illik alárendelni a közösségi céloknak. Problémánk akkor adódik, amikor a közjó fogalmát a katolikus lexikon a továbbiakban úgy magyarázza, hogy az "nem egyszerűen az állampolgárok javainak összessége
, hanem az az érték, amely mind a közösség, mind az egyes polgárok életének kiteljesedéséhez szükséges". A közjónak ez a meghatározása nyilvánvalóan valamiféle spirituális értéket sugall, amellyel kapcsolatban természetesen semmi kétségünk nem lehet, hogy azt a katolikus értékrend alapján kell elképzelnünk. Más szerzők, mint például Joseph Höffner Keresztény társadalmi tanítás cím? könyvében még egyértelm?bben fogalmaz, amikor azt mondja: a közjó teszi lehetővé, hogy az állampolgárok "Isten által elrendelt lelki kiteljesedésükre törekedjenek". Aquinói Tamás organizmus-hasonlatával élve Höffner úgy fogalmaz, hogy az állam "tagjai nem elszigetelt individuumok, hanem szellemi-erkölcsi szervezeti egységet alkotnak, és az egészet szolgálják". A közjó tehát katolikus értelemben az az új spirituális érték, amely az egész társadalom szellemi egységét képes biztosítani.
A közjó elvét a katolikus államelmélet az összes nemzetre is kiterjeszti, amit a népközösség tanának nevez. Hogy ne maradjunk bizonytalanságban a tekintetben, vajon nemzetközi vonatkozásban is egyfajta katolikus eszmeiségnek kell-e majd egybetartania a nemzeteket, a katolikus Höffner kifejti: "Egy kizárólag technokrata Európának nincs jövője
, a kereszténységnek a jövőben is Európa lelkének kell lennie." A közjó fogalmát tehát mind nemzeti, mind pedig nemzetközi vonatkozásban úgy kell érteni, hogy a katolikus egyház hivatott megmondani, mi az a szellemi-erkölcsi alapérték, amely az egész közösség javát szolgálja, s amelyet így az államnak is szolgálnia kell. E mögött újra csak az ágostoni tanítás sejlik föl, amelyről kiderül, hogy a demokratikus megfogalmazások hátterében tovább él. E miatt az elvi kétarcúság miatt, amiatt, hogy filozófiailag, teológiailag továbbra is a középkori modellt tekintik jobbnak, az egész kereszténydemokrata felfogás ambivalens, ellentmondásos, sőt képmutató. Ez az alapvető oka annak, hogy európai civilizációnk állandó tapasztalata mindmáig, hogy a demokrácia betűjével látszólag összhangban, ám szellemével mégis mélyen ellentétes módon hat és működik a katolikus egyház és valamennyi általa szervezett vagy befolyásolt mozgalom, és végső soron mindig a monarchikus, diktatórikus, abszolutisztikus rendszerek visszacsempészésén, a demokrácia megtorpedózásán fáradozik.
"Kényszerítsd bejönni őket
!"
Pál apostol Rómaiakhoz írt levelének 13. részében (1–7. versek) az államhatalmi tekintélyről beszél, amelylyel kapcsolatban három fő megállapítást tesz: (1) az államhatalmat Isten rendelte el; (2) fő eszköze feladatának végrehajtásában a fizikai kényszer; (3) illetve az állam feladata az ember és ember közötti viszonyban jelenik meg, nem pedig az ember és Isten viszonyában. Ez alapján látható, hogy az ágostoni felfogás nem minden ponton felel meg a biblikusság követelményének, sőt helyenként azzal merőben ellentétes következtetéseknek ad helyet.
Ágoston helyesen állapította meg az ókori görög és római filozófusokkal szemben, hogy az állam létrejöttének oka az eredendő bűn, és a mindenkori társadalom kifejezetten abból a célból szerveződik állammá, hogy az eredendő bűn pusztító hatását kényszer alkalmazásával viszszaszorítsa. Ezért az ágostoni államelmélet súlyos tévedése nem abban van, hogy Ágoston helytelenül határozta meg a kiindulópontot, hanem abban, hogy összemosta az állam és az egyház feladatát, amikor megoldásképpen azt javasolta, hogy az egyház az állammal kéz a kézben működjön együtt a háborúk és az eredendő bűn más pusztító következményeinek a viszszaszorításában.
Az állam és az egyház feladatkörét ugyanis élesen meg kell különböztetnünk egymástól. Az egyház feladata az Isten és ember közötti viszonnyal kapcsolatos, ezzel szemben az állam feladata az ember és ember közötti viszonyban jelenik meg. Ennek megfelelően az államnak nem lehet feladata polgárai üdvösségének a munkálása; nem avatkozhat bele ember és Isten kapcsolatába; nem írhatja elő az állampolgárok számára, hogy miben higgyenek, vagy miben nem; hogy melyik hit követésre érdemes, és melyik nem, s ezt még csak nem is sugalmazhatja; továbbá nem adhat útmutatást a természetfelettivel kapcsolatos semmiféle kérdésben sem. Az állam akkor tölti be jól a feladatát, ha az ember és ember közti viszonyt szabályozó erkölcsi törvények egy bizonyos csoportján (nem mindegyiken!) alapuló jogot érvényesíti a rendelkezésére álló kényszerítő eszközökkel. Ilyenek például az emberi élet, a szabadság vagy a tulajdon védelme, a házassághoz, családhoz való jog, az egészséges környezethez való jog vagy a becsület védelme, melyeket később a Bibliából is merítő 17. századi természetjogi iskolák természetes jogoknak neveztek arra utalva, hogy ezek az ember veleszületett, elidegeníthetetlen, emberi mivoltából fakadó jogai. Az államnak tehát ezeket a természetjogból fakadó erkölcsi törvényeket kell érvényesítenie, de Isten és az ember kapcsolatába, más szóval hitkérdésekbe, illetve a hitből fakadó erkölcsi kérdésekbe nem avatkozhat bele.
Az üdvösség munkálásában az egyház rendelkezésére álló eszköz az Ige, amely a Szentlélek által inspirált igehirdetésen keresztül fejti ki a hatását. Ezzel szemben Pál apostol szerint az állam eszköze a fizikai kényszer az ember és ember közötti kapcsolatokat szabályozó erkölcsi törvények betartatásában. Ebből a megállapításból az következik, hogy az ágostoni koncepció következetes alkalmazása esetén az egyház kényszerszervezetté válna, mint ahogyan vált is a történelem során oly sokszor, és megpróbálta államhatalmi kényszerítő eszközökkel az általa üdvösnek vélt irányba terelgetni a társadalom tagjainak világnézetét. Ennek köszönhette a létét az inkvizíció intézménye is a középkorban, amelynek eredetét a katolikusoknak a donatistákkal szemben 411-ben Karthágóban folytatott hitvitájára szokták visszavezetni. Ennek fő szónoka katolikus részről Ágoston volt, aki a donatistákkal szembeni kíméletlen fellépésre szólította fel az államhatalom képviselőjét a Lukács evangélium 14. részének 23. versére hivatkozva: "Menj ki az utakra, a kerítésekhez, és kényszerítsd bejönni őket, hogy megteljen a házam!" A "kényszerítésnek" ez a súlyos félreértelmezése a középkor során számos ember máglyahalálát eredményezte. Az inkvizíciós eljárások során a teológiai állásfoglalást minden esetben az egyház, míg a konkrét megvalósítást az állam végezte. Hasonlóképpen államhatalmi eszközöket vett igénybe a katolikus egyház a középkorban akkor is, amikor az általa anathémával sújtott személyt bárki megölhette anélkül, hogy állami büntetésben részesült volna. A Biblia szerint azonban ha az állam a társadalom akár egyetlen tagjával szemben is külső kényszert alkalmaz "hitigazságok" tekintetében, még akkor sem az evangélium érdekét szolgálja, ha mondjuk a kényszer alkalmazásában a társadalom összes többi tagjának minden tekintetben helyes hitbeli meggyőződése vezetné is! Az állami kényszer alkalmazása a hitkérdésekben teológiai szempontból azért rendkívül problémás, mert a szabad akaratot szünteti meg, amely a tényleges kereszténnyé válás, a megtérés alapja. Ezért az ágostoni koncepció messze túlmutat a politikaelmélet kérdésein, hiszen végkövetkeztetéseiben az újjászületés bibliai alapjait számolja fel.
(A szerző filozófus. Jelen írása az Új Exodus 2002. májusi számában megjelent tanulmány rövidített változata.)
2002. 06. 07. (VI/23)
