hetilap

Katolikus karizmatikus rendezvény a Budapest Sportcsarnokban. Egyesítő egyház Fotó: Somorjai L. 

A vallási sokszínűség bemutatását és a különböző felekezetek összefogását tűzte zászlajára az a felekezetközi szervezőiroda, amelyik tavaly a Felvonulás Jézusért elnevezés? rendezvényt is összefogta. Akkor állítólag "huszonötezer ember hullámzott végig Budapest belvárosán a Parlamenttől a Tabánig". Az esemény érdekességét a rendezőkön kívül sokan mások is abban látták, hogy a deklarált cél mellett (láthatóvá és hallhatóvá váljon Jézus neve Budapest és egész Magyarország szívében) a történelmi egyházak együtt vonultak fel az úgynevezett kisegyházakkal a "baptistáktól fogva a szabadkeresztényekig". A rendezők szerint a résztvevők érettségét dicséri, hogy egyetlen felekezethez tartozó kereszténynek sem kellett magát identitásában sértve éreznie: a tabáni zenei fesztivál színpadán jól megfért egymás mellett a katolikus megújulási mozgalmak egyik zászlóvivőjeként emlegetett Sillye Jenő és a pünkösdi ART formáció. Bevallásuk szerint a "keresztényeket elválasztó félelem és gyanakvás törpült el" a nagy közös cél megvalósítása közben. A felekezetközi összejövetelek népszerűségét segítette az 1997-ben megrendezett közös szilveszter is, amikor a nagy- és kisegyházak képviselői az egymás között húzódó "gyanakvás, pletyka, félelem, gőg és ítélkezés válaszfalát" szimbolizáló kartondoboz-falat közösen rombolták le. Ezt követte 1998 őszén a városmajori Dicsőítő Fesztivál és a 2000-es szilveszteri dicsőítő összejövetel is. A szervezők távlati célja egy 2002. júniusi Kisstadion-beli megmozdulás, majd utána az ország uniós csatlakozásával egybeeső "hatalmas, az egész magyar kereszténységet megmozgató, Szentlélektől áthatott dicsőítő- és imaalkalom" lebonyolítása a Népstadionban, hetvenezer fő részvételével. 

Ennek az új kelet? ökumenikus fellendülésnek másik, ám kevésbé látványos megjelenési formája az úgynevezett parlamenti imanap. Ide szintén meghívásos alapon lehet bejutni, a vendégek többnyire egy felekezetközi pásztorkör tagjai. Az ökumenizmus azonban ezen a ponton már szenvedett némi csorbát, hiszen azon kisegyházak egy része, akik lemaradtak a listáról, dacára annak, hogy jelezték részvételi szándékukat, nem kerülhettek a "kiváltságosok" közé. Az Országházban nemrég imareggelit tartó pásztorok egyébként még Göncz Árpád volt köztársasági elnököt is megnyerték fővédnöknek rendezvényükhöz. 



Választóvonal egyház és egyház között



A kisegyházak magyarországi pályafutását régebb óta figyelők kísérteties hasonlóságot vélnek felfedezni az "átkosban" tapasztalt szervezeti formák (Állami Egyházügyi Hivatal, Szabad Egyházak Tanácsa) és a mostani egyesítő kísérletek között. Elég, ha egy pillantást vetünk az egyházügyi törvény parlamenti vitájához kapcsolódó egyházpolitikai lépésekre.

A szavazást megelőző "egyeztetések" és kormányzati törekvések során ismét új értelmet nyert az ökumenizmus, amelynek ezt a felfogását Várhegyi Attila, a kultusztárca államtitkára szavai illusztrálják a legjobban, aki a Hit Gyülekezete körüli parlamenti hangulatkeltés időszakában kijelentette: "A kormány az elmúlt másfél éves egyházpolitikája során arra törekedett, hogy immár ne az legyen a kérdés ebben az országban, hogy miért kell együttműködnie államnak és egyháznak, hanem az legyen a kérdés, hogy hogyan működjön együtt ebben az országban a magyar állam és az egyházak a megkötött szerződések alapján." Az együttműködés pedig újra az állam gesztusa az adott egyházak irányába a hozzátartozó privilégiumokkal együtt. Így született meg tavaly májusban a vámtörvény módosításáról szóló törvény záró rendelkezései közé bújtatott áfatörvény-módosítás, mely az adó-viszszatérítés bizonyos eseteit már csak a "kormánnyal megállapodást kötött" egyházak részére tette lehetővé; így szűkült 22-re azoknak az egyházaknak a köre (kritériumok: 10 év honosság, 30 év működés, összes adófizető több mint egy százalékának egy százalékos felajánlása), akik adókedvezmény igénybevételére jogosító igazolást állíthatnak ki a számukra juttatott adományok után; és így történt, hogy az egyházi törvény módosítása körüli vitában Szájer József, a Fidesz frakcióvezetője 14 kisegyház képviselőjével demonstrálta a kormány javaslatának egyházi támogatottságát, míg az egyszázalékos felajánlások alapján kimutathatóan legnépesebb három kisegyházat meg sem hívták.

Ha feltesszük a kérdést, hogy mi a közös ezen állami kiváltságokból részesedett egyházakban, az egyik kézenfekvő válasz így hangzik: ők azok, akik a Kádár-rendszerben is, és most is együttműködnek a hatalommal. Ezt erősíti meg Kósáné Kovács Magda, az Országgyűlés emberi jogi bizottságának szocialista elnöke is, aki szerint ma is ott húzódik a választóvonal egyház és egyház között, hogy melyek azok a közösségek, amelyek az állammal való együttműködéstől várják a biztonságukat, és ezért engedményekre hajlandók, és melyek azok, amelyek nem. A pozitív diszkrimináció alapja Szájer József szerint a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma Egyházi Kapcsolatok Főosztályával való együttműködés, de van emellett egy kevésbé publikus ok is: a felekezetileg kisegyházakhoz kötődő politikai funkcionáriusokkal való jó kapcsolat (Ifjúsági és Sportminisztérium, Külügyminisztérium, Gazdasági Minisztérium stb.). Valószínűleg nem rájuk gondolhattak a Nemzetbiztonsági Hivatal 1999. évi évkönyvének készítői, akik egyes új vallási szervezetek terjedését, növekedését a legjelentősebb nemzetbiztonsági kockázatok között láttatják.

Hogy e mostani ökumenikus hullám a jelenlegi kormányzat egyértelm? támogatásával zajlik, azt mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a megmozdulások szervezői a fent említett kormányzati szempontok alapján szelektálnak az egyes egyházak között. Így böki ki hosszas faggatózás után a parlamenti imanap szervezője, hogy végül is azért nem hívták meg például a Hit Gyülekezetét sem, mert "feladatul kapták" (szó szerinti idézet!) bizonyos kisegyházak távoltartását a rendezvényektől. A kintrekedteket vagy azokat, akik akár ideológiai, akár más megfontolásból nem értenek egyet az ökumenizmussal egyre inkább elszigetelik a társadalomtól, jelenlétüket minimalizálják vagy egyes esetekben teljesen ellehetetlenítik a médiában, szemben azokkal, akik a szervezettséget és az összefogást választják, és így – hasonlóan a rendszerváltás előtti időszakhoz – nemcsak szabadon tevékenykednek, hanem mindehhez az állam nyilvánosságot is biztosít számukra. 

Újabb érdekes kérdést vet fel a pünkösdi és karizmatikus egyházak viszonyulása e felekezetközi összefogáshoz, illetve a katolicizmus viszonya hozzájuk, hiszen míg az előbbiek régebbi meggyőződésüket feladva közösen "dicsőítik Istent" az őket súlyos és mai napig vissza nem vont átkokkal sújtó katolikus egyházzal, addig a katolikus karizmatikus mozgalom folyamatosan bajlódik annak tisztázásával, hogy a karizmatikus keresztény életvitel miként egyeztethető össze anyaszentegyházának tanításaival és tradícióival. A Budapest Sportcsarnokban megrendezett, nagy tömegeket mozgató katolikus karizmatikus összejövetelek nem titkolt célja volt "az elszéledt juhok beterelgetése a közös akolba", és alighanem a korábban említett ökumenikus megújulás sem szól egyébről.



Mi a probléma az ökumenizmussal?



Magyarországon az ökumenikus mozgalommal kapcsolatban két szempontból fogalmazódnak meg fenntartások több keresztény egyházban: teológiai és egyházpolitikai aspektusból. Az előbbi területen főként a katolikus és a klasszikus protestáns teológia összehangolása tűnik lehetetlennek. Az ökumenikus mozgalom
– ezt ma már kevesen tudják – protestáns felekezetekből indult útjára, és eredeti formájában kizárólag az ezeket egymástól elválasztó ellentétek tisztázása volt a célja. A korai ökumenizmus teljességgel elvetette a katolicizmussal való megegyezés lehetőségét. Hasonlóképp IX. Pius pápa még kategorikusan megtiltotta a katolikus híveknek, hogy az ökumenikus mozgalom gyűlésein részt vegyenek.

Ez a helyzet a II. vatikáni zsinat állásfoglalása után fokozatosan megváltozott, amely – feladva a korábbi merev ellenállást – célként tűzte ki a katolikus egyház számára az ökumenizmusban való részvételt és a "különvált testvérek" felé való közeledést. Ugyanakkor az ökumenizmusról szóló zsinati határozat ("Unitatis redintegratio") leszögezi, hogy a katolikus egyháznak a mozgalomban való részvétele során vannak "alapelvek, amelyek nem változtak és nem is változtathatók". Ezek között szerepel "az Oltáriszentség…, a közös istentisztelet…, a pápa és a püspökök küldetése az evangélium hirdetésében, a szentségek kiszolgáltatásában és a szeretetben való kormányzásban" stb. Azt is leszögezik: "Az üdvösség valamennyi eszközét csak a katolikus egyház által érhetjük el."

Azonban a fent felsorolt tételek tagadása a protestantizmus lényege. Luther az oltáriszentséget – az átváltoztatott ostyát, amely a katolikus tan szerint valóságosan Krisztus, és így méltó az imádásra – "az ördög farkának" nevezi, "amellyel minden bálványimádást nemzett". A miséről, amelynek középpontjában az ostya átváltoztatása és imádása áll, a református egyház egyik hitvallási irata, a heidelbergi káté így ír: "A mise nem más, mint megtagadása Jézus Krisztus egyetlenegy áldozatának, és kárhozatos (azaz kárhozatra vivő) bálványimádás." A pápai intézményről Luther így ír az evangélikus egyház hitvallási iratai közé tartozó schmalkaldeni cikkekben: "A pápa az igazi Antikrisztus vagy Ellenkrisztus, aki szembehelyezkedett Krisztussal, és magát Krisztus fölé emelte, mert nem akarja, hogy a keresztények a hatalma nélkül üdvözüljenek. Pedig nem ér a hatalma semmit, mert Isten nem rendelte, és nem parancsolta meg. (…) Ezért ahogyan nem imádjuk urunk és istenünk gyanánt magát az ördögöt, éppen úgy nem tűrhetjük meg vezetőnk és urunk gyanánt annak apostolát, a pápát vagy az Antikrisztust sem a maga kormányzatával együtt." Ezek a hitvallások valamennyi más, későbbi protestáns egyház (baptisták, metodisták, evangéliumiak, pünkösdiek stb.) alapvető hitigazságaivá váltak. Meg kell jegyezni, hogy a protestánsok az elmúlt évszázadokban kialakítottak egyfajta modus vivendit a katolicizmussal ezekben a kérdésekben, azonban ez nem jelenti azt, hogy lényegében feladták volna nézeteiket.

A II. vatikáni zsinat teológusai bizonyára pontosan tudták, hogy mekkora képtelenséget fogalmaznak meg, amikor az egyház újraegyesítését célul kitűző mozgalomban való részvételük alapelveként előre rögzítették, hogy semmiképpen nem adják fel azokat a teológiai nézeteiket, amelyeknek a tagadása és kritikája a protestantizmus lényege; miközben ugyanakkor a közeledést és egyesülést hirdetik. Ennek ugyanis a valódi üzenete nem lehet más, mint hogy a közeledés vagy újraegyesülés – hiszen ez a deklarált végcél – egyetlen lehetséges útja, ha a protestáns egyházak feladják legalapvetőbb tanításaikat, és visszaintegrálódnak a katolicizmusba. Ma már látható, hogy valóban ez történik: míg a katolikus egyház semmit sem ad fel a fenti dogmáiból, a hozzá ökumenikus módon közeledő protestáns csoportok újra elfogadják helyes keresztény hitgyakorlatként mindazt, ami ellen harcolva egyházaik számos tagja vértanúhalált halt.

Ennek az ökumenizmusnak a pszichológiája két fő elemre építkezik. Az egyik a modern szekularizálódott vallásosság, amely már nem is érti, és így nem is tartja fontosnak azokat a különbségtételeket, amelyeket Luther, Kálvin és követőik még üdvösségi kérdésnek tartottak. A másik: az az érzelmi nyomás, amelyet sok jóindulatú vallásos ember átél, amikor a kereszténység megosztottságával szembesül. 

Az előbbivel kapcsolatban fontos megjegyeznünk: amint láttuk, az egyházak véleménye eltér például a képek, szobrok tiszteletének, illetve az ostya imádásának értelmezésében, hogy ezek bálványimádást jelentenek-e, vagy sem. Alig valószínű, hogy bármelyik egyház feladná az ezzel vagy más hasonló üdvösségi kérdésekkel kapcsolatos meggyőződését a közeljövőben. 

A másik említett érzelmi hatásmechanizmussal kapcsolatban pedig megemlíthetjük, hogy a Biblia tanítása szerint "lészen az igazság műve a békesség", azaz Istennel nem képes az ember másképp megbékélni, csakis az igazság alapján. Az igazság ellenében vagy annak rovására keresett békét a Szentírás ebben a viszonyban elítéli, így az ilyen mentalitás valójában nem is lehet keresztényi: "…a prófétától fogva a papig mindnyájan csalárdságot űznek, és hazugsággal gyógyítgatják az én népem leányának romlását, mondván: Békesség, békesség – és nincs békesség! (…) Ezt mondja a Seregek Ura: Ne hallgassátok azoknak a prófétának szavait, akik néktek prófétálnak, elbolondítanak titeket: az ő szívüknek látását szólják, nem az Úr szájából valót. Szüntelen azt mondják azoknak, akik megvetnek engem: Azt mondta az Úr: Békességetek lesz néktek és mindenkinek, aki az ő szívének keménysége szerint jár." (Jeremiás 6,13–14; 23,16–17) Ugyanezt fogalmazza meg Ezékiel próféta is: "Azért mert eláltatták az én népemet, mondván: béke! holott nincsen béke; és ha a nép falat épít, ímé ők bemázolják azt mázzal (…) Izráel prófétái, kik prófétálnak Jeruzsálemnek, és látnak neki békességnek látását, holott nincsen békesség, ezt mondja az Úr Isten." (Ezékiel 13,10.16) 

Természetesen a társadalmi béke más természetű, mint az Isten és ember közötti megbékélés, a békés együttélés érdekében itt a megegyezést kell keresni, nyitottnak kell lenni a kompromisszumokra, s az ilyen törekvések mindenképpen méltánylandók az egyházak közötti viszonyokban is. Viszont kérdés, hogy a mostanihoz hasonló, erőltetett, a kormányzat által támogatott, s ugyanakkor egyes egyházak irányában kirekesztő megmozdulások valóban a békés társadalmi együttélést munkálják-e, és nem mélyítik-e tovább a már amúgy is meglévő feszültségeket?

A magyar ökumenizmussal szemben mindezek mellett még a múlt egyházpolitikájának szempontjából is fogalmazhatók meg aggályok. Az ökumenizmus eszméje a "puha" kommunizmus évtizedeiben a pártállam egyházpolitikájának kiemelten pozitív elemeként funkcionált, mert egységbe foglalta a különböző felekezetekhez tartozó "békepapokat", "szolgáló" lelkészeket; előtérbe helyezte a "kiegyezés", a "társadalmi béke" kategóriáit mindenféle eszmei "kötözködéssel" szemben; megkönynyítette a pártállam számára az egyházak együttkezelését; lehetővé tette a közös fellépést a társadalmi kiegyezést elutasító csoportokkal szemben. Az ökumenizmus privilegizált eszméje volt a kádárizmus egyházpolitikájának. Számos keresztény közösség nehezen felejti, hogy a történelmi egyházak, azon belül is főként a katolicizmus a "társadalmi kiegyezést" zászlajára tűző kádárista állampárttal együttműködve az ökumenizmus nevében, annak elutasításának vádjával állította be őket az emberek előtt a béke és a társadalom ellenségeinek, a rend erőszakos megbontóinak. Újra ez játszódik le a szemeink előtt?

Tovább olvasná?

Ez egy cikk a hetilapból, amit online előfizetést követően belépéssel elér.

Vagy vásárolja meg a lapot az újságárusoknál.

Előfizetek

Belépek