A Vatikán és a holokauszt

Eugenio Pacelli, a későbbi XII. Pius pápa távozóban Hindenburg elnök
fogadásáról Berlinben, 1927-ben

A 20. századi történelem egyik legvitatottabb személyisége Eugenio Pacelli
(1876–1958), aki XII. Pius néven 1939 márciusától ült Szent Péter trónusán.
Vannak zsidók, akik 850 ezer hitsorsosuk megmentőjeként ünneplik, mások szemére
hányják, hogy a II. világháború alatt hallgatott, nem emelte föl szavát az
üldözöttek védelmében. John Cornwell, a Cambridge-i Jesus College kutatója,
újságíró és történész a múlt évben nagy port felvert könyvével egy régi
vitához akart új érvekkel hozzászólni. Könyvének alcíme megtévesztő: XII.
Piusról semmi újat, titkosat nem tudunk meg. Új forrásanyagot nem tárt föl, de az
igaz, hogy először neki volt alkalma betekinteni azokba a tanúvallomásokba, amelyeket
XII. Pius szenttéavatási eljárása során (melyet II. János Pál igencsak erőltet) az
elmúlt évtizedekben rögzítettek. Amit Cornwell XII. Piusról ezen túl elmond, azt a
szakirodalom alapján teszi.

A helytartó

1945 után évtizedekig a zsidó holokausztról mint sajátságos történelmi
eseményről szinte senki nem vett tudomást. Izraelben és az Egyesült Államokban
éppen úgy, mint Kelet-Európa legtöbb államában, különböző okokból a zsidók
második világháborús szenvedéseiről nem sok szó esett. (Magyarország 1945–1948
között, valamint 1957 után a szabályt erősítő kivételek közé tartozik.) A
süket, közönyös, olykor gyáva csöndet az 1960-as években csak lassan lehetett
megtörni. A demokratikus hagyományaira, intézményrendszerére büszke Nyugaton, amikor
kiderült, hogy politikai vezetőket meg lehet ölni (John F. Kennedy, Martin Luther
King), amikor egyre többen gondolták úgy, hogy egy demokratikus ország (USA)
igazságtalan háborút vív (Vietnámban), akkor már az alapvető egyházi dogmákat is
egyre többen kezdték vitatni. XII. Piust, mint arról Cornwell érzékletes
leírásából is értesülhetünk, 1958-ban milliók gyászolták. Alig négy évvel
később egy fiatal német drámaíró, Rolf Hochhuth Magyarországon A helytartó címmel
játszott, világhírűvé vált darabjában kíméletlen, és sok tekintetben
igazságtalan támadást indított az antikommunista Nyugat egyik szimbóluma, XII.
Pius

ellen. (A pápát 1945 után a "NATO káplánjának" nevezték.) Hochhuth és a
vádjait jórészt megismétlő Cornwell szerint is XII. Pius tudta, mit művelnek a
nácik a zsidókkal, és ha felemelte volna szavát a népirtás ellen, ezzel
megakadályozhatta volna a tragédiát. Hochhuth szerint a pápa féltette az Egyház
javait, és még akkor is hallgatott, amikor 1943 októberében Rómában az ablakai alatt
hurcolták el a zsidókat. Hochhuth és a nyomában járó történészek szerint a pápa
hallgatásának még jó pár oka volt: az 1920-as években, amikor Bajorországban
nunciusként (pápai követként) szolgálta XI. Pius pápát (1922–1939), megszerette a
német népet. Jobban gyűlölte a kommunistákat, mint a nácikat, a háborúban pedig
mindenáron semleges akart maradni, hogy a háború után ő lehessen a nagy
békecsináló.

Cornwell csekély mértékben meggyőző erőfeszítést tesz, hogy bebizonyítsa, Pacelli
antiszemita is volt. Hosszasan idézi a müncheni nuncius egyik levelét, amelyben Pacelli
gúnyos szavakkal ír az 1918-as bajorországi zsidó bolsevistákról. A probléma csak
az, hogy ezek a lelkes, gyakran brutális, olykor szentimentálisan naiv német
forradalmárok, származásuk szerint legalábbis, döntő többségükben valóban
zsidók voltak. A szakirodalomban az elmúlt évtizedekben újabb magyarázatok is
születtek XII. Pius hallgatására. Saul Friedländer szerint a pápa úgy döntött, ha
nem ítélheti el a bolsevisták rémtetteit, akkor a nácikról sem fog a nyilvánosság
előtt beszélni. Valószínűleg hiábavalónak is vélte, hogy a nyilvánosság előtt
tiltakozzon, ahhoz túlságosan diplomata maradt. Carlo Falconi olasz történész pedig,
akit Cornwell bőségesen idéz, arra is rámutatott, hogy a Vatikán ura hallgatott akkor
is, amikor a nácik a lengyel katolikusokat, a horvát usztasák pedig az ortodox
szerbeket mészárolták százezer számra.