hetilap

A minneapolisi Patrick Henry Középiskola egyik szobájában 23 tizenéves beszélget őszintén egymással – és Istennel. Ezen a délutánon egyikük arra kéri a többieket: imádkozzanak a bátyjáért. "Az egyik tanárnőt az őrületbe kergetik azok a diákok, akik soha nem készülnek az órára, és nem csinálnak leckét. El akar menni az iskolából, pedig igazán jó tanár. Imádkozzunk érte" – veti fel egy másik diák. "Imádkozni kellene az iskola összes tanáráért, aki nem keresztény" – szólal meg egy hang valahonnan hátulról is.
Mindez egy amerikai állami középiskolában történik 1998-ban. A 25–45 év közötti amerikaiaknak nemigen lehet ismerős a közösségi élet ilyen fajta gyakorlása, ám az idősebbek még emlékeznek arra az időre, amikor az állami iskolákban is szokás volt a mindennapos közös ima. 1963-ban a legfelsőbb bíróság korszakalkotó rendelkezése eltörölte a kötelező imát. A rendelkezés nyomán az iskolákban bármifajta imatevékenységet hallgatólagosan tilosnak tekintettek, nem is beszélve az imaklubról. Egy későbbi bírósági döntés hatására azonban az elmúlt évek enyhülést jelentettek ezen a téren: ma már nemcsak lehetséges ilyen csoportok létrehozása, de egyre többen vesznek részt bennük.
Az új lehetőségek egybeesnek azzal a radikális, ám egyelőre nem túl sikeres törekvéssel, hogy az 1963-as törvényt teljesen hatályon kívül helyezzék. A bírói testület a múlt hónapban 16–11 arányban fogadta el a republikánus Ernest Istook javaslatát a szövetségi alkotmány kiegészítésére. A vallásszabadságról szóló kiegészítés alkotmányos szempontból bírálná felül az 1963-as törvényt, és visszaállítaná a teljes kör? iskolai imát. Egyelőre kétséges, hogy a törvényjavaslat a teljes törvényhozás előtt is megállja-e a helyét májusban. A küzdelmek helyi szinten is folynak, Alabama állam szenátusa a múlt héten szavazta meg azt a törvényt, amely lehetővé teszi az iskolák számára a napi "csendes perc" megtartását. A törvény válasz egy tavalyi szövetségi döntésre, amely az állam iskolai imát pártoló törvényét érvénytelenítette.
A minneapolisi keresztény diákok azonban, úgy látszik, nem kívánják kivárni a végtelen politikai csaták kimenetelét, és a tettek mezejére léptek: a maguk számára visszaállították az iskolai imádkozást. A felmérések szerint minden negyedik állami iskolában vannak már imacsoportok. Egyes helyeken az arány ennél is magasabb.
A készülő fordulat negyedszázados törvénykezési és jogi manőverezés eredménye. Ennek révén 1984-ben létrejött az egyenlő hozzáférhetőséget biztosító törvény, amely minden állami iskolában lehetővé teszi imacsoportok működését, amennyiben az iskola lehetőséget ad más, nem a tantervhez kötődő klubok működtetésére is. A törvénytervezet még kifejezetten kereszténypárti volt, ám végül tisztán polgárjogi alapokon fogalmazódott törvénnyé. Az iskolai ima, amelynek órai kötelezővé tétele kényszert jelentene, a szólásszabadság gyakorlásának minősül, amennyiben a tanítás utáni foglalkozások kategóriájába sorolható. Mindamellett egyes körökben erős félelem élt, hogy az új lehetőség ajtót nyit az erőszakos térítésnek – fejtette ki Marc Stern, az Amerikai Zsidó Kongresszus jogásza. Meg is támadták az új törvényt, ami azonban 1990-ben 8–1 arányú megerősítést nyert a legfelsőbb bíróságtól. Bill Clinton nyíltan is kifejezte a bíróság döntésével való egyetértését, bár a kötelező iskolai imát továbbra sem támogatja. 1995. júliusi beszédében kifejtette, hogy az alkotmány "első kiegészítésében semmi nincs, ami az iskolákat vallásmentes területté tenné, vagy arra utalna, hogy a hit bármifajta kifejezését ki kellene szorítani az iskolaépületből". Egy hónappal később Clinton az oktatási minisztériummal kiadatott egy feljegyzést, amely az egyenlő hozzáférhetőséget biztosító törvényt kiterjesztette az iskolákban elhangzó közérdek? bejelentésekre, vallási programok hirdetésére is.
Ez volt az a pillanat, amelyet a keresztényeknek sikerült megragadniuk. Az 1990-es bírósági határozatot követően az imaklubok országszerte spontán fejlődésnek indultak.
A Patrick Henry Középiskola klubja biztosan folytatni fogja. A csoport érzelmi védőbástyaként is szolgál tagjainak egy olyan iskolában, ahol az elmúlt évben két diák halt meg egy utcai lövöldözésben. Ma az egyik tag imádkozik azokért, akik reggel belekeveredtek egy nagy verekedésbe. Egy másik Isten áldását kéri a faji megbékélésre (a Paul Henry iskola etnikailag vegyes összetétel? – a csoport túlnyomó többségét fehér diákok alkotják). Az imacsoport éppen húsvét előtt élte át első alkotmányos konfliktusát: szabad-e megjelentetniük plakátokat az iskola falain, a többi klubhoz hasonlóan. Paul McMahan igazgató döntése szerint végül senki nem helyezhetett el plakátokat az iskola falain belül. Ez némi neheztelést eredményezett a keresztény diákok felé. Ugyanakkor McMahan elismerően említi, hogy a diákok nagyon is jól érzik a határt az állam és az egyház között.
Az imacsoportokra érkező reakciók erősen függenek attól, ki milyen támadott kisebbség tagjának érzi magát. A konzervatív keresztények elégedetten fogadják a gyermekeik hitét támogató jelenlétet. A nem keresztényeket irritálhatja a klubok evangelizációs buzgalma, hiszen a sakkegyesületek tagjai sem feltétlenül informálják egymást arról, hogy a paraszttal kell lépni, vagy az örök kárhozatot kockáztatják. Nem mindenki osztja például annak az ifjú vezetőnek a lelkesedését, aki egy Niagara Falls-i összejövetelen arról beszélt, hogy azt szeretné látni, amikor egész iskolák fogják követni Jézus Krisztust. Az "Állam és Egyház Szétválasztásáért Egyesült Amerikaiak" éberen őrködő szervezete élesen támadja az iskolai imaklubokat, azzal vádolva őket, hogy lelkesedésük nem egy esetben a diáktársak és tanárok zaklatásához vezetett. Ugyanakkor a Zsidó Tanácsot képviselő Stern elmondta, hogy a törvénymódosítást kísérő hisztérikus jóslatokból a várhatónál sokkal kevesebb vita alakult ki. Az "Egyesült Amerikaiak" vezetője, Barry Lynn is megerősíti, hogy a legtöbb iskolai kerületben a diákok spontán módon hoznak létre klubokat, és a kívülállókéi helyett saját elképzeléseiket valósítják meg.
Jelen pillanatban az imacsoportok előtt komoly lehetőségek állnak, különösen a tavaly decemberi Kentucky állambeli tragikus iskolai lövöldözés óta, amikor a helyi imacsoport vezetőjének, Ben Strongnak sikerült rábeszélnie a 14 éves támadót a fegyver letételére. Strong emlékei szerint a csoportot akkoriban naponta 35-60 diák látogatta a 600 fős iskolában. "Az emberek nem igazán néztek le minket, de nem is volt nagyon népszerű dolog kereszténynek lenni" – mondja Strong. Most naponta 100-150 tinédzser jár el az ima-összejövetelekre Strong azóta három államban népszerűsítette a keresztény imaklubokat. "Sok gyereket felébresztett a dolog" – állítja. "Mindenhol így történik, ahol beszélek. Ez nemzeti ügy."

Tovább olvasná?

Ez egy cikk a hetilapból, amit online előfizetést követően belépéssel elér.

Vagy vásárolja meg a lapot az újságárusoknál.

Előfizetek

Belépek