Hogyan működött a nyilvánosság ellenőrzése a Kádár-rendszerben? Ön például egyedül döntött arról, mi jelenhet meg a médiában?
– A kormány munkájáról a Kormány Tájékoztatási Hivatala számolt be, kéthetente, a kormányülések után. A Politikai Bizottság (PB) is kéthetente ülésezett, felváltva a kormánnyal. Erről a pártban tartottak beszámolót, a nyilvánosság számára nem. Az, hogy mi jelenik meg újságban, itt dőlt el. A Népszabadság mindenkori főszerkesztője ugyanis a Politikai Bizottság tagja vagy póttagja volt, vagy ha esetleg nem, akkor is meghívottként részt vett a PB ülésein. Innen kapta közvetlenül az utasításokat, vagy ha nem, akkor is innen szűrte le magának az irányvonalat. A Magyar Rádió és a Magyar Televízió vezetői a Központi Bizottság tagjai voltak, ők innen kaptak meg bizalmas anyagokat. Rajtuk kívül még ilyen beavatott volt az MTI, az Újságíró Szövetség, valamint a többi országos napilap vezetői, összesen 12-14 ember, ők irányították a tájékoztatást Magyarországon. A magyar sajtónak volt a legnagyobb mozgástere, mert a szocialista országok közül egyedül itt nem volt cenzúrahivatal. Másutt az volt a gyakorlat, hogy a cenzor ott ült a szerkesztőségekben, találkoztam velük Csehszlovákiában, az NDK-ban és másutt. Nálunk erre nem volt szükség. Nyugaton úgy gondolták, hogy ez azért van, mert Kádár János bármilyen szabad választáson úgyis többséget kapna, ezért nincs szükség a sajtó szoros ellenőrzésére. Paul Lendvai például sokszor leírta ezt.
2019.06.21. (XXIII/25)
