Erre az útra tehát (itt és most) nem lépnénk rá. Ám érdemes a „másik oldalra” rápillantani. A nézők lelkében hagyott nyomokat megszemlélni, azokon eltűnődni. Amit persze nehéz mérőszámokkal minősíteni, nyelvi öntőformába terelni. Ha baltaarccal szemléljük, nevezhető e hatás mondjuk nyers manipulációnak, oly titkos húrok megpendítésének a saját kis magánvilágunkban, amihez külső erőknek, jobban mondva egy másik embernek szinte már nincs is joga. Hogy is képzeli?
Mások viszont erősen megélt katarzist tapasztalnak az alkotással találkozás közben/után, s a művel azonosulás számukra is meglepő hőfokra hevíti őket. Ez szintén ismert jelenség, minimum az ókortól. De nem megy ki a divatból, nem képes rá. Jöhet nekünk absztrakt és posztmodern, mi hétköznapiak igenis szeretjük ezt megélni, valahogy jobban érezzük magunkat – ily módszerrel is. Jogunk van hozzá. Ha nem is leszünk a művészet keltette „flow” miatt saját életünk szuperhősei.
Zeffirelli pontosan értette ezt a mechanizmust. És nem zavarta, ha finom ítészek hatásvadásznak tartották emiatt.
2019.06.21. (XXIII/25)
