„Az ég mintha nemcsak véres lenne, de az általános gyulladás jeleit mutatja” – írták döbbenten a trópusi Havannáról 1859-ben, amikor a valaha feljegyzett legerősebb napkitörés kapta telibe a bolygónkat, ragyogó piros és zöld sarki fénybe borítva az éjszakai égboltot. A több száz millió tonnás plazmafelhő annyira belapította a mágneses mezőt, hogy New Yorktól Sydney-ig az utcákról és a tetőkről nézték az apokaliptikus tüneményt. A három napig tartó kozmikus jelenség következtében az elektromos hálózatok elődjét jelentő távíróvonalak az Egyesült Államok és Európa minden pontján túlterhelődtek: a transzformátorok sorra fölrobbantak, a kezelőket áramcsapás érte, a vezetékek pedig megolvadtak. A rendszer annyira begerjedt a nagy energiájú kozmikus részecskék záporától, hogy a vonalak még akkor is adtak jelet, amikor a további kár elkerülése érdekében lekapcsolták őket az akkumulátorokról. „A fény az egész égboltot beragyogta. Olyan volt, mint egy foszforeszkáló felhő, ami még a legfényesebb csillagokat is elhomályosította az égen, még a telihold fényét is messze túlszárnyalta. Leírhatatlanul gyönyörű volt, a lágyan fénylő hullámok élénk színei bevilágították a tájat” – írta le a baltimore-i újság szerkesztője a szeptember 3-án éjfélkor tetőző rendkívüli jelenséget.
A mai napig előrejelezhetetlen „koronakidobódás” forrása a Nap felszíne, ahol a fölcsavarodó mágneses mező időről időre hatalmas hurkokat hoz létre, amelyekben akár másfél millió fokra is hevülhet az elektromosan töltött gázfelhő. Ez a Föld átmérőjének sokszorosára táguló ív végül túlfeszül, majd több millió atombomba erejével elpattan, hatalmas sebességű és energiájú részecsketömeggel borítva be a Naprendszert. Az emberi testben maximum enyhe bizsergésként érzékelhető napszél igazi veszélyét valójában csak a 20. század második felében ismerték fel, amikor az elektromos hálózatok az 1859-es „kőkori” szintről a világgazdaság bonyolult és érzékeny idegrendszerévé váltak. A Szövetségi Energiaszabályozási Bizottság állásfoglalása szerint „egy EMP-esemény (elektromágneses sokkhatás) minimális előjelekkel vagy akár minden előzetes bejelentés nélkül megtörténhet, és katasztrofális hatásokkal járhat. Az Egyesült Államok villamosenergiahálózatának jelentős részén olyan áramszünetet okoz, ami hónapokig vagy akár még tovább is eltarthat.” A 2015-ös kongresszusi Baker-jelentés ehhez hozzáteszi, hogy az elektromágneses sokk az „egész országot érintő” és „súlyos következményekkel járó katasztrófák közé tartozik”, ami „egy időben és minden ponton roppantja össze az elektromos hálózatot”.
Ennek potenciális veszélye 2012-ben volt hozzánk a legközelebb, amikor tizenegy éves nyugalmi ciklusából kilépő csillagunk váratlanul egy X-kategóriájú kitöréssel lepte meg a NASA-t, aminek ereje megegyezhetett az 1859-es rekord erejű napviharral. „Ha az eltalál minket, még most is a sebeinket nyalogatnánk” – kommentálta Daniel Baker kutató a július 23-ai gigantikus koronakidobódást, ami ha alig kilenc nappal korábban következik be, akkor pont telibe találta volna a Földet. Az űrügynökséggel közösen írt részletes tanulmányában Baker feltételezte, hogy amennyiben az óránkénti tízmillió kilométeres sebességgel száguldó plazmafelhő keresztezi a pályánkat, a mágneses mezőnk annyira belapult volna, hogy miközben mi a vörösen izzó eget csodáljuk a tetőről, lent az otthonunkban az összes konnektorba dugott eszköz kiégett volna a túlfeszültségtől.
2017. 05.05. (XXI/18)
