„Hónapok óta láttam, hogy imádni fogom a decembert, és eszméletlen pörgés várható. Az eseménynaptáram már ősszel betelt.” Az energikus sorok nem popsztártól vagy elfoglalt business womantől, hanem egy huszonéves debreceni orvostanhallgatótól, Balogh Enikőtől származnak. Akinek tulajdonképpen szenvedélye, egyben hobbija is a jótékonykodás, és nem csupán hangzatos Facebook-posztok meg lájkok szintjén. „Pont pár napja, december 16-án volt a III. Debreceni Angyalbörze, ahol lakásotthonban élő gyermekek karácsonyi kívánságait teljesítettük a szervezőkkel. Ide most három kicsi – egy háromhónapos és két nagyobb gyerkőc – számára vittem ruházatot, kellékeket, könyvet és játékokat. De megyek még Nyírbátorba is hasonló célból. Majd részt veszek egy, a leukémiás gyermekek számára rendezett jótékonysági zászlóliciten, és motivációs előadást is kell még tartanom idén.” Tempós hétköznapok ezek: főleg a hamarosan küszöbön álló vizsgaidőszak tükrében. Ám Enikő ennek ellenére fáradhatatlanul teszi a dolgát, megy és segít. „Általában év közben is igyekszem minél több hasonló eseményen részt venni. Bár néha féltenek a túlterheléstől, mindig azt mondom: a jótékonyság, az adás valahogy mindig feldob, feltölt. Pont ezért sincs ebben semmi olyasmi, amit hátrányként élnék meg.”
Fehér köpeny a világot jelentő deszkák helyett
Segítőkészsége nem újkeletű hóbort: például kislánykora óta megszállottan rajong az egészségügyért és az orvostudományért. „Valahogy mindig az éltetett, ha segíthetek, ha tehetek másokért. Ez már kislánykoromban így volt: amíg a többi kislány a környezetemben menetrendszerűen királykisasszonynak vagy hercegnőnek készült, addig én szinte extázisba estem, ha megláttam egy mentőautót a házunk környékén. Amit akkortájt éreztem, azt felnőtt fejjel már valahogy úgy fogalmaznám meg: nagyon tetszett, hogy ezeknek az embereknek hatalmas tudással, elképesztő reakcióidőkkel kell tudniuk úrrá lenni váratlan, nehéz vagy épp felkavaró, megrázó helyzeteken is.” A már-már közhelyesnek számító tiniálommunkák közül legfeljebb a színészet gondolkodtatta el. De csak egy darabig. A szakmával óhatatlanul együtt járó felhajtást és a bulvármédiát ugyanis nem szívleli. „Gyerekként én is tanultam színészetet. Táncoltam, szavalóversenyekre jártam, amelyeket sokszor meg is nyertem. Csakhogy a segítői véna sokkal erősebb volt bennem, és nem szerettem volna mindent egyetlen lapra feltenni egy amúgy is kiszámíthatatlan területen. Ráadásul a szakmával sokszor együtt járó bulvárkörítés is nagyon távol áll tőlem. Olyannyira, hogy a tévében is általában csak sportot nézek. Már ha egyáltalán bekapcsolom…” A médiaközeli munkák közül legfeljebb az orvosi újságírás jöhetne számára később szóba. „A területen bőven van még lehetőség kutatni, írni és publikálni” – fűzte hozzá a mostanában leginkább a mentőorvoslás és a szervátültetés iránt érdeklődő, jószívű tehetség.
2017. 01.06. (XXI/01)
