A naptárakat égitestek mozgása alapján állították össze a történelem során. Az egyik fő csoportjuk a Nap, a másik a Hold járásához igazodik. A kettősség a ma általánosan használt időegységek összeállításában is megjelenik: a nap egyértelmű alapegység lett, a hónapok meghatározását a Hold ciklikussága adta, az évszakok azonban a napév fogalmát körvonalazták. A kettősség keltette káoszt növelte, hogy a Kr. e. 7. században a rómaiak csak tíz hónapot használtak egy év meghatározására, amelyek neveiben ma is felismerhetők a római számok, például az októberben a római nyolcas szám.
Numa Pompilius római király igyekezett rendet teremteni a kibontakozó dátumkáoszban: az addigiak mellé betoldott még két hónapot (így lett tizenkét hónapos az év), de még így sem tartott egy év 355 napnál tovább, ami az ünnepek rövid időn belüli felborulását eredményezte volna (hisz évente majdnem 10 napot vesztettek – ha a jelenkori naptárt vesszük alapul). Problémamegoldásként a következőt találta ki az uralkodó: időközönként meg kellett toldani az évet egy-egy hónappal. Ezt a megtoldást interkalációnak hívják, amely a consulok hatáskörébe tartozott. A jogkör visszaéléseket eredményezett, hisz ki ne örülne egy plusz hónapnak a consulválasztások idején? Ez a káosz a Kr. e. 1. századra akkora lett, hogy amikor Julius Caesar egy őszi napon átlépte a Rubicon folyót, a naptár szerint (mai fogalmainkkal Kr. e. 49.) január 10-e volt.
Julius Caesar, miután véget vetett a polgárháborúnak, és megszilárdította hatalmát, igyekezett rendet tenni a naptárban is. Ehhez az egyiptomi naptárt vette alapul, melyet a Kr. e. 3. században vezettek be, és 365 napban határozta meg az évet. Julius Caesar
2016. 03. 04. (XX/09)
