„No photo!” – szól hátra kissé idegesen Muhamad, a sofőrünk. „Fényképeztél? Nem láttad, hogy itt tilos?” – kérdezi. Közben látom, ahogy egy állig felfegyverzett pesmerga jön az autónk felé. Nem siet, nem ideges. Biztos látja, hogy egy tájékozatlan európai vagyok, aki először jár háborús övezetben. Odaér, kurdul szólnak egymáshoz. „Elkérhetem a telefonod?” – kérdezi tőlem Muhamad. Odaadom, ő pedig átnyújtja a katonának, aki unottan átnézi a képeimet, majd visszaadja, és mutatja, hogy mehetünk. „Sajnálom, nem akartalak kellemetlen helyzetbe hozni” – mondom a sofőrnek. „Nem történt baj. Egy olyan katonai bázist fotóztál, amit az utóbbi időben háromszor próbált támadni az Iszlám Állam. Nem tudhattad.”
Muhamad tökéletesen beszél angolul. Ez nem csoda, hiszen brit állampolgár. Birminghamben volt minőség-ellenőr, egészen addig, amíg nyolc kurd barátjával úgy döntöttek, hogy visszatérnek Irakba. Azóta a társaság egy része sofőrként dolgozik, a többiek egy nagy olajcégnél helyezkedtek el testőrként. Amikor arról faggatom Muhamadot, hogy miért hagyta ott a biztonságos Angliát és a jól fizető állását egy olyan országért, amit éppen fenekestül forgat fel az Iszlám Állam, azt válaszolta: „Kurdisztánban sokkal könnyebb az élet. És anyukám is kérte, hogy jöjjek haza.” Próbálom kihallani a beszédéből, hogy megbánta a hazatérést, de nem megy.
Az iraki kurdok fővárosában vagyunk. Erbíl olyan, mintha Dubait keresztezték volna Bukarest nyomornegyedével. Ha az ember felületesen nézi a várost, akkor plázákat, hoteleket, impozáns toronyházakat és lakóparkokat lát. A tökéletes utakat ellepik az újabbnál újabb terepjárók és nyugati sportkocsik. Az emberek többsége jól öltözött, a legtöbbnek a legújabb iPhone villog a kezében. Van azonban Erbílnek egy másik arca is. Muhamad szerint az utóbbi időben csaknem egymillió menekült érkezett hozzájuk. Keresztények, jazidik és muszlimok, akik az Iszlám Állam elől menekültek. A szerencsésebbek tudtak maguknak lakást bérelni, a kevésbé szerencsések menekülttáborokban, templomokban, üres üzletekben és félbehagyott építkezéseken találtak menedéket. Gyerekeknek, életerős férfiaknak, nőknek és aggastyánoknak kellett hátrahagyniuk mindenüket, hogy az életüket mentsék. Most ponyvákból összetákolt nyomorúságos viskókban tengetik a napjaikat. „Ez most egy nagy probléma, amit meg kell oldanunk” – mondja kissé pesszimistán a sofőrünk a menekültkérdésre utalva. Kharew, Muhamad egyik barátja sokkal optimistább. Neki nincs kétsége afelől, hogy mindenki boldogulni fog, aki Erbílben akar maradni. „Ugyanolyanok lesznek, mint mi. Lakást bérelnek majd, és dolgoznak. Az állam segít majd nekik” – mondja mosolyogva. De sok kurd és menekült nem vár az államra: a lámpáknál és forgalmas csomópontoknál rendre látni szegény embereket, de nem koldulnak, hanem dolgoznak: vizet, rágót, édességeket, autókban felhasználható praktikus apróságokat árulnak.
2015. 06. 05. (XIX/23)
