Amikor híre jött az ítéletnek, először a tévéhíradókban kerestem a beszámolókat. Csak kurta tudósításokat találtam rövid videóval vagy egy-két fotóval: két aggastyán a vádlottak padján, kínzókamrák, tömegsírok. Régi ügy, öreg emberek: Nuon Chea 88, Khieu Samphan 83 éves, ki emlékszik rájuk?
Pedig nemcsak a kambodzsaiak, de a véres kezű diktátorokban ma is bővelkedő glóbusz egésze számára is jelentős, hogy – bár még csak első fokon – a nemzetközi jog alapján lefolytatott szabályos eljárásban végre ítélet született. A bírák hét éve húzódó tárgyalás, mérlegelés, tanúk ezreinek meghallgatása, bizonyítékok sokaságának elemzése után döntöttek úgy, hogy az általuk választható legsúlyosabb büntetést kell alkalmazniuk.
Az eljárásban feltárult a vörös khmer hatalmat jellemző tömeggyilkosságok kettős forrása. A gépezet csúcsán ultrabalos intellektuelek álltak. Pol Pot és Khieu Samphan is Párizsban tanult az 1950-es években, ott kerültek kapcsolatba francia szélsőséges, maoista csoportokkal, (Khieu Samphan egy időben az FKP-nak, a Francia Kommunista Pártnak is tagja volt), Nuon Chea Bangkokban is diákoskodott. Senki sem állíthatja, hogy nem tudták, mit tesznek. Ellenkezőleg: ma is büszkék gyilkos utópiájukra. A szervezet bázisát viszont a nyomorgó és bombázott falvakból elmenekült, szegény és iskolázatlan fiatal férfiak alkották, akiket könnyű volt kegyetlen végrehajtókká fanatizálni egy új, magasabb rendű paraszti társadalom víziójával.
A vádlottak az óvatosabb becslések szerint is 1,4-1,7 millió ember haláláért felelnek. Mivel a különleges bíróság halálos ítéletet nem hozhatott, nekik nem kellett az életükért remegniük. A per tétje az maradt, hogy elhagyhatják-e még valaha is a börtönt a főbűnösök. A közvélemény szemében ez elképzelhetetlen lenne, hiszen nehéz olyan kambodzsait találni, aki ne lett volna személyesen érintett, akinek a polpotisták nem gyilkolták le vagy hurcolták meg valamelyik családtagját, felmenőjét, barátját, ismerősét. „Több mint 30 éve vártam erre a napra – mondta a The New York Times tudósítójának a tárgyalóterem karzatán egy ma negyvenes éveiben járó férfi, aki még gyerek volt, amikor apjával és anyjával együtt bebörtönözték. Szüleit megkínozták, majd meggyilkolták, a családból csak ő maradt életben. „Haláluk után sem szabadna őket kiengedni a börtöncellából” – súgta a férfi az amerikai újságírónak.
A két elítélt a per során rezzenéstelen arccal tagadta felelősségét, Nuon Chea végig sötét szemüvege mögé rejtette tekintetét. Az alacsonyabb rangú beosztottak túlkapásainak állították be a tanúk által felsorolt számtalan – és az ország minden részében kísértetiesen ismétlődő, tehát felülről elrendelt – rémtettet, gyilkosságot. Tagadták, hogy egyáltalán tudtak volna ilyesmiről, az ítéletet pedig haladéktalanul megfellebbezték. És persze mindketten elkerülhetetlenül szükségesnek nevezték az „új társadalom” védelmére meghozott intézkedéseket, vagyis a könyörtelen terrort, amelynek első felvonása a főváros halálmenetbe torkolló kényszerkiürítése volt.
Pol Pot évekig tartó dzsungelháborúban formált harcosai 1975 májusában, az amerikaiak és indokínai szövetségeseik összeomlása közepette vették be Phnom Penht. Az öldöklés, ha egyáltalán különbséget lehet tenni az egyes indokínai államok tragédiái között, Kambodzsában volt a legkegyetlenebb: az amerikaiak az előző években 2,7 millió tonna bombát dobtak le a dzsungelekben, hogy megsemmisítsék a rejtőző vörös khmereket (ez több, mint amennyit a második világháború során Európára szórtak). Május 17-én vonult be a gerillasereg, az Angkar vezetői még aznap elrendelték a főváros teljes kiürítését, egy küszöbön álló bombázás veszélyére hivatkozva a civilek százezreit hajszolták az őserdőn át a kijelölt vidéki körzetekbe – nehogy „a bűnös város megfertőzze” a sereget. Férfiak és nők, idősek és gyerekek cipelték cókmókjukat gyalogszerrel az erdei utakon, sokan elpusztultak a halálmenetben. Ázsia talán legnyugatiasabb országközpontja másnapra szellemvárossá változott. Hasonló sorsra jutott a többi, nagyobb település is.
A bíróság augusztus 7-én a kiürítés során elkövetett háborús és emberiség elleni bűnökkel kapcsolatban mondott ítéletet. A vádirat további fejezeteit külön perben tárgyalják, ez július 30-án már meg is kezdődött. Szó esik majd arról, hogy a vörös khmerek uralma idején elválasztották egymástól a családtagokat, megszüntették a pénzt, falanszterre emlékeztető kollektivista vidéki gazdaságokban gyakorlatilag kényszermunkát végeztettek az emberekkel, valósággal rabszolgasorban tartották őket. Az életnek nem volt értéke, bárkit kivégezhettek például azért, mert szemüveget viselt vagy könyvet találtak nála (ami értelmiségi, azaz megbízhatatlan mivoltát bizonyította). Számos áldozatot egyszerűen halálra dolgoztattak a munkatelepeken, sokan éhen haltak, mert összeomlott a gazdaság, élelmiszerhiány alakult ki. A részleteket a világ csak jóval később, a túlélők beszámolóiból ismerte meg, nem utolsósorban a Gyilkos mezők című, egy amerikai újságíró saját és kambodzsai munkatársának történetéről írott könyve alapján forgatott angol filmből.
E sorok írója még öt évvel Pol Poték bukása után is döbbenten tapasztalhatta meg Phnom Penhben, mit jelentett a rémuralom. A világhírű kambodzsai királyi balett tagjainak többségét megölték a vörös khmerek, a tánc tiltott művészet lett. Egy finom mozgású balerina elmondta az újságíróknak: csak annak köszönheti életét, hogy sikerült eltitkolnia foglalkozását. Sok gyerek vesztette el családját, a túlélőknek a világ minden részéből érkezett támogatás, Magyarország is finanszírozta egy szakmákra oktató kollégium felállítását Phnom Penh közelében. Sokfelé még harcok dúltak: amikor ellátogattunk az intézménybe, az oda vezető út szélén fegyverrel a kézben katonák pásztázták éberen a közeli erdőt, ahol polpotisták rejtőzhettek – Angkor Wat híres őserdei romvárosa pedig még hadszíntér volt. Jártunk az S–21-es börtönben is, amelynek 15 ezer „átnevelésre” küldött foglya közül csak kevesen távoztak élve. Hátborzongató látványt nyújtottak az áldozatok állványokon sorakozó koponyái – a falakat a meggyilkoltak, a kínzásokba belehalt (jobbára agyonvert) rabok fekete-fehér fotói borították – megannyi vádiratként.
Vádirat azonban akkor – és még sokáig – nem született. Csak bő két évtizeddel később, komoly nemzetközi nyomás és a kambodzsai kormánnyal történt hosszas egyezkedés után kerülhetett sor a különleges bíróság felállítására. Sokan azzal magyarázták a huzavonát, hogy a Pol Pot-rendszer helyébe lépett új kambodzsai adminisztrációt 1984 óta irányító Hun Sen maga is vörös khmer volt, aki szakított hajdani társaival – számos más vezető is hasonló pályát járt be. A felelősségre vonást az is késleltette, hogy Pol Potot vietnami beavatkozás döntötte meg, ezért a Hanoi által kormányra segített kambodzsai vezetést sokáig sem Peking, sem Washington nem ismerte el (Kína rövid büntetőhadjáratot is indított Hanoi ellen). Khieu Samphant a nyolcvanas évek elején még számos ország Kambodzsa államfőjének tekintette. Ő később visszahúzódott a dzsungelbe, és a többi vörös khmer vezető oldalán még évekig folytatta a fegyveres ellenállást.
1975 tavaszán Kambodzsának mintegy 8 millió lakója volt, a vörös khmerek 1979-ben bekövetkezett bukásakor a népesség alig volt több 6 milliónál. Ma már azonban Kambodzsa csaknem 15 millió lelket számlál. Akárhogy aratott a halál, az élet kerekedett felül.
HOGYAN MŰKÖDIK A „HIBRID” BÍRÓSÁG?
2014. 08. 15. (XVIII/33)
