„1970. július 26-án születtek az ikreink, két perc különbséggel. Mivel koraszülöttek voltak – hét hónapra jöttek –, inkubátorba helyezték őket. Másnap kaptuk a szörnyű hírt, hogy a két fiú közül az egyik meghalt. Az orvos azt mondta, megszívta magát magzatvízzel” – avat be családi tragédiájába a Szabadkán élő József, aki feleségével, Erzsébettel a mai napig nem érti, miként lehetséges, hogy ha az egyik baba „megszívta magát”, és a tüdejébe magzatvíz került, akkor mégis mindkettő felsírt. Annak idején azonban nem gyanakodtak arra, hogy a kórházban aljas indokból bárki félre akarná vezetni őket. Egyvalami azonban már akkor is furcsa volt a számukra: a kisbabájuk tetemét nem adták ki, mondván, hogy ez nem szokás. Így el sem tudták temetni.
Négy évtized múltán, amikor a szerbiai sajtó elkezdett arról cikkezni, hogy szülők százai-ezrei kételkednek abban, hogy újszülött gyermekük valóban meghalt-e, a ma már nyugdíjas házaspár számára is gyanúsak lettek a haláleset körülményei. Szerintük a fiuk nem halt meg, hanem eladták valaki másnak, és a mai napig él valahol a világban.
Érdekes momentum, hogy „életben maradt” fiuk és nyolc évvel később született lányuk egy alkalommal látni vélte az eltűnt ikertestvért. „A palicsi diszkóba mentek egy buszjárattal, és azt mondták, volt ott egy ugyanolyan fiú, mint a Robi. Kérdeztem, hogy miért nem szólították meg, azt felelték, nem merték” – mondja az édesanya, aki már nem reménykedik abban, hogy valaha is látni fogják az „eltűnt” gyermeket. „Az orvos meghalt, perelni nem érdemes, mert rámenne a házunk is” – jegyzi meg József. Erzsébet pedig hozzáteszi: „Nem is tudnám elképzelni, hogy találkozzak vele, az túl sok volna nekem, lehet, hogy meg is halnék.”
2013. 09. 27. (XVII/39)
