Egy megtört, középkorú bosnyák hölgy ül az íróasztalnál, előtte hivatalos papírok sora. A vele szemben ülő férfi tájékoztatja, hogy az elvégzett DNS-vizsgálatok alapján szinte bizonyosan férje földi maradványait találták meg egy tömegsírban a boszniai Srebrenica térségében. Ezt követően előveszik az áldozat foszladozó ruhadarabjait – civil holmik, az asszony felismeri őket. Nem sír, rezignáltan veszi tudomásul, hogy hosszú évek múltán bizonyossággá vált az, ami eddig is a legvalószínűbb volt: férje a szerbek által 1995 júliusában elkövetett népirtás áldozatává vált.
Mindezt a szarajevói „Galéria 11/17/95” kiállításon látjuk, egy BBC-dokumentumfilmben. A tárlatvezetés során kiderül: a filmben látott özvegyen kívül mintegy hétezren szintén a DNS-vizsgálatoknak köszönhetően azonosíthatták be meggyilkolt apáikat, férjeiket és fiaikat. A létszám még korántsem teljes: a hivatalos adatok szerint 1995 júliusában 8372 bosnyák tűnt el.
A történtek hátterének felvázolásához legalább Jugoszlávia felbomlásáig kell visz-szalapoznunk a történelemkönyvekben: 1991-ben Bosznia-Hercegovina kikiáltotta függetlenségét, ám időközben a szerbek és a horvátok már megegyeztek a bosnyák területek felosztásában, így kitörtek a harcok. A legvéresebb atrocitásokra Bosznia keleti régiójában került sor, amelyet 1992-től kezdve megszálltak a szerb fegyveres erők. Srebrenicát 1993-ban az ENSZ védett zónának nyilvánította, így a védelem reményében özönlöttek ide a térségbeli bosnyák muzulmán családok. A tízezer fős település ötvenezresre duzzadt.
Az ENSZ hatszáz fegyveres katonával állomásozott a térségben. Miután Ratko Mladic vezetésével a szerb erők bevonultak Srebrenicába, a békefenntartók a közeli Potocariba vonultak át, és a település egykori akkumulátorgyárában alakították ki a központjukat. Az épület köré gyűlt mintegy huszonötezer bosnyák, hogy segítséget kapjanak a kéksisakosoktól. Csalódniuk kellett: 1995. július 11-én a szerbek az ENSZ beleegyezésével – Mladic megígérte, hogy nem esik bántódásuk a civileknek, és korrekt módon bánnak a menekülő katonákkal is – megkezdték a helyiek elszállítását, különválasztva a nőket és a férfiakat. Előbbieket buszokkal szállították bosnyák területre, utóbbiakat pedig a szerb fegyveresek – köztük a Skorpió névre hallgató különleges egység emberei – elkezdték módszeresen kiirtani a közeli erdőkben, parkokban, iskolákban.
Tíz-tizenötezer bosnyák férfi a hegyeken keresztül akart a tuzlai szabad területekre menekülni, áttörve az ostromgyűrűn. A szerbek gránátokkal verték szét a menekülők tömegét, majd a kisebb csoportokat igyekeztek elfogni és megölni. Július 11. és 17. között összesen több mint 8 ezer férfi esett áldozatul a vérengzésnek – közülük mintegy ötszázan 18 év alattiak voltak. Vannak olyan vezetéknevek, amelyek 80 százaléka „kitörlődött”, és előfordult, hogy három generációnyi férfit irtottak ki egyetlen családon belül. Egy asszony pedig összesen 59 közeli rokonát vesztette el.
A holttesteket tömegsírokba „ömlesztették”. Néhány hónap múlva újra kiásták, és más helyszínen temették el őket – így jöttek létre másodlagos, sőt harmadlagos sírok. Miközben a tömegsírokat jelölő több tucatnyi piros pontot nézzük a térképen, a tárlatvezető arról beszél, hogy sok áldozat maradványaiból néhány ujjat vagy egy lábszárat tudtak csak eltemetni a hozzátartozók. Az egyik fényképen elvágott torkú játékbaba – megtudjuk, hogy a gyilkosok „üzenetként” helyezték a sírba. Volt olyan gödör, amibe pedig aknát telepítettek, hogy megnehezítsék a feltárást.
A tárlatvezető azt mondja, a szerbek a mai napig nem ismerték el a genocídium tényét (bár a bocsánatkérés megtörtént, csupán háborús cselekményként kezelik a vérengzést). Továbbá az ENSZ sem ismerte el a felelősségét az ügyben. „A Srebrenica környékén történteket sokáig test nélküli – vagyis bizonyíték nélküli – népirtásnak nevezték, a tömegsírok feltárása jelentette benne a fordulatot. Később a hágai bíróság is rögzítette a genocídium tényét” – teszi hozzá, megjegyezve, hogy több új helyszínt is beazonosítottak már, ám a feltárások jelenleg anyagi okok miatt szünetelnek.
Kérdésünkre a tárlatvezető elmondta, jelenleg Srebrenicában – amely a Bosznia-Hercegovinán belül működő szerb entitás területén van – fele-fele arányban élnek bosnyák muszlimok és szerbek, és a megbékélés rendkívül nehézkesen megy. Ebben – amellett, hogy a helyi szerbek sem ismerik el a genocídium tényét – az is közrejátszik, hogy a helyi biztonsági erők között olyan rendőrök is szolgálatot teljesíthetnek, akik annak idején részt vettek a népirtásban.
A fiatal hölgy távolságtartóan, tényszerűen beszél, nem esik ki a szerepéből. Azt azonban beismeri, hogy sokszor neki is nehezére esik visszatartani a sírást. Éjszakánként pedig sokszor „megszólalnak” benne azok a mondatok, amelyeket a dokumentumfilmben napról napra újra és újra hall. Munkájának legnehezebb része éppen ez: feldolgozni a feldolgozhatatlant.
2013. 08. 02. (XVII/31)
