Bár soha nem járt erre, de minden ismerőse: a fák, a kövek, a hegyek és a völgyek, sőt még maguk a híres-hírhedt gyimesi emberek is. Valahogy beleszerelmesedik itt mindenki a tájba, a gímszarvast juttatva az ember eszébe, a nemes gímet, s akkor már Hunort és Magort is mindjárt, és a hányaveti századok hosszú sorát. Ezalatt odalent a Tatros völgyében lassan megágyaz magának az éjszaka, havasi tanyáikba, eldugott kis falvaikba bújnak mind az emberek, és csak a lámpák gyenge fénye jelzi, él még itt egy nép, amely ízig-vérig magyar: a csángó.
Mesebéli ez a táj, ha az ember megáll a Fügés-tetőn, Csíkból jőve a hosszú, erőt próbáló kaptató után. Más táj, más emberek, kopasz hegyeivel, meredek kaszálóival rajzfilmek, népmesék hangulatát idézi a szemlélődő elé. Csend van, csak a völgyből hoz a szél hangokat, csengőszót, fűrészgép hangját, kopácsolást és valahonnan éneket, szívet-lelket megindító, bús, büszke dallamot.
Az itt lakók megtanultak együtt élni hegyeikkel, tudnak még együtt örvendezni, tudnak együtt sírni, egyszóval megtanultak bánni az élettel. Igazi közösség ez, bár a nagybetűs civilizáció már itt is jócskán nyomot hagyott az emberekben. A közösség itt sokkal fontosabb, mint máshol, a szomszéd itt még nem ellenség, a barát az bajban is az, a magyar nyelvű iskola pedig a Gyimes-völgy egyik legféltettebb büszkesége. Magyarok, mert magyarul szólnak, magyarul értenek és éreznek - majd' ezer kilométerre Budapesttől. De nem valaki ellen akarnak magyarkodni, nem valakiért, hanem mert ez az életük, ebbe születtek, ezt őrzik, ezt adják tovább fiaiknak - mondja Deáky András, a „nagy csángó", aki a gyimesi magyar iskola alapítója és örökös igazgatója. Harmincnégy évig tanított magyar-német szakos tanárként, közel tíz éve küldték nyugdíjba mint a gyimesbükki általános iskola igazgatóját. Mikor fiatal tanárként idekerült, azt mondták neki, hogy mindent taníthat, csak magyar nyelvet nem. A tiltás azonban éppen az ellenkezőjét érte el, délutánonként el-elbújtak a ligetekben, pajtákban, hogy Adyról, Petőfiről, Jókairól tanuljanak a gyerekekkel. Az idő telt, a diktatúra puhult, aki akart, már reggel héttől nyolcig járhatott magyar irodalom órára is. Ma már a község két nyolcosztályos iskolájában anyanyelvükön, magyarul tanulhatnak a gyimesi gyerekek. Deáky és tanártársai egyik nagy húzása az volt, hogy rögtön a diktatúra bukása után kiválogatták a legértelmesebb tanulókat, bevitték a székelyudvarhelyi tanítóképzőbe, ahol elvégezték az óvónőképzőt, tanítóképzőt, és hazatérve most már az 1-4. osztályokban szakképzett pedagógusként tanítanak magyar nyelven. Sőt az addig tabunak számító moldvai csángóknál is ezek a tanárok végzik a tanórákon kívüli magyarnyelv-oktatás nagy részét.
2010. 03. 05. (XIV/9)
