hetilap

Hogyan indult egy átlagos napotok?
Alon (22 éves): – Sötét volt és hideg. Reggel 4:55. Ilyen korán még a nap első sugarai sem törtek át a katonai sátor dohos falain. Ekkor már csak öt perc volt hátra a sorakozóig. Nem sokkal később azonban már mindenkiről patakokban folyt a verejték és a vér, miután hét óra hosszat szinte mezítelenül kellett a kövekkel és száraz bogáncsokkal borított hegyoldalon hason csúszva felküzdeni magunkat a kitűzött célig…

Izraelben a tizennyolc éves férfiaknak három évre, a nőknek két évre kötelező bevonulni a hadseregbe. Miért vagytok még­is büszkék az ott töltött időre?

Tomer (25 éves): – Először természetesen puszta kötelességből vonultam be. Épp hogy kikerültem a gimnáziumból, már várt is a hadsereg. Itt ez az élet természetes velejárója. Aztán a 2006-os libanoni háború után már önként jelentkeztem további szolgálatra mint egészségügyi tiszt. Talán azért is, mert ez a nemzeti tradíció része. Már a nagyapám és az apám is tiszt volt a hadseregben, végigharcolták az összes izraeli háborút, így szinte adva volt, hogy megtegyek minden tőlem telhetőt Izraelért.
Alon: – Kiskoromtól kezdve azt hallgattam, hogy amikor felnövök, a hadseregbe kell majd mennem, mert nekem is küzdenem kell az ország fönnmaradásáért. Láttam a bátyámat is mint katonát, és mivel mindig be akartam bizonyítani, hogy jobb vagyok nála, tizenkilenc évesen önként jelentkeztem az egyik legnevesebb harcoló alakulatba. Saját magamat is ki akartam próbálni, hogy mennyit bírok elviselni, hol vannak a határaim. Nem vágytam könnyű életre, és nem akartam megúszni a katonaságot egy sima alapkiképzéssel. Kihívást kerestem, és be akartam bizonyítani, hogy helyem van a legjobbak között. De amikor az életed egy részét az országodnak adod, nem számít, hogy harcos, parancsnok, irodai munkás vagy konyhás vagy, csak az, hogy három évig tedd, ami tőled telik.
Avital (23 éves): – A szüleim még a volt Szovjetunió területéről vándoroltak be Izraelbe harmincöt évvel ezelőtt, én viszont már itt születtem, így én vagyok az első lány a családból, aki katona lett. Az édesapámnak még a Vörös Hadseregben kellett szolgálnia, egy évet Szibériában is, így neki sokkal rosszabb emlékei vannak a katonaságról, mint nekem. Izraelben a katonai szolgálat nem büntetés, hanem egy életszakasz. A családtagoktól kezdve a barátokig mindenkinek része van benne.
Hogyan zajlik a kiképzés egy elit­alakulatban?
Alon: – Ahhoz, hogy bekerüljek a Goláni Brigádba, rengeteg állóképességi vizsgán kellett megfelelnem. A kiképzés első időszakában egy minden településtől távol eső hegyoldali bázisra szállítottak minket. Fél évig a természetben, magunk építette sátorokban vagy a szabad ég alatt aludtunk, konzerveken és vízen éltünk. Egész nap gyakorlatoztunk, hogy minél jobb harcosok legyünk. Ahogy minden hadseregben, itt is voltak büntetések, gyakorlatok, amiket utáltunk végigcsinálni, de miután túl voltunk rajtuk, nem éreztünk gyűlöletet, csak büszkeséget, hogy ezt is kibírtuk. Mindent időre kellett csinálni. Sokszor napi kilencven kilométert gyalogoltunk kövekkel feltöltött hátizsá­kokkal, vagy megállás nélkül egész éjszakán át a hátunkon hordva egymást mint sebesülteket. Eredetileg harmincan kerültünk be ebbe az alakulatba, de a harmadik év végére már csak tizenketten maradtunk. Havonta vizsgáztattak minket, ki felel meg a követelményeknek, ki nem elég egészséges, hogy folytassa. Aki lemaradt, azt elküldték egy másik egységhez.
Avital: – Bár én nem voltam harcos, nekem is részt kellett vennem az alapkiképzésen, ahol lőni tanultunk, amit aztán minden hónapban továbbfejlesztettünk. Hajnalban keltünk, fekvőtámaszok, küzdősportok és a futásfelmérések mind részei voltak a napjainknak.

Tovább olvasná?

Ez egy cikk a hetilapból, amit online előfizetést követően belépéssel elér.

Vagy vásárolja meg a lapot az újságárusoknál.

Előfizetek

Belépek