hetilap

Honnan a név „jó LaciBetyár”?

–Van annak már jó sok éve, hogy az ismerősök, barátok egyre-másra
Lacibetyárnak kezdtek szólítani. Azt gondoltam, hogy a csibészségem miatt, de
később kiderült, hogy ez egy régi magyar szó. Mármint a lacibetyár. Ugyanúgy,
mint a lacikonyha vagy a lacipecsenye. Jelentése pedig a magyar értelmező kézi
szótár szerint: szavahihetetlen, tróger, gané. És mivel ez rám mind nem igaz,
gondoltam egyet, és megváltoztattam a nevemet a jó LaciBetyárra.

Mikor döntötte el, hogy betyár lesz?

–Lovászhatárőrként vonultam be a kiskunhalasi laktanyába. De akkor még nem
sok közöm volt a lóhoz. Ott tapasztaltam meg első ízben, hogy a ló elöl harap,
hátul rúg, középen meg ráz. De már nem volt mit tenni, itt a lóról leszállni nem
lehetett, csak leesni. No, de gyorsan meg­szerettük egymást, és ez a kötődés,
mondhatni szerelem, határozta meg a betyárkodás alapgondolatát.

Valóban, nem mindennapi, ahogyan a lovakkal kommunikál. Egy szavára
elfekszenek, vagy éppen leülnek, mint a kutyák. Ezt hol tanulta?

–Miután leszereltem, a Balatonon elkezdődtek a csikósbemutatók, a
folklórprogramok, és ebből kivettem a részemet rendesen. Ott tanultam meg az
ostort pattogtatni, és a lovakat ültetni, fektetni. Ez csupán egy attrakció a
turisták számára, de annak idején a betyárok között életmentő funkciója volt.
Ugye az Alföld könnyen átlátható, ezért a pandúrok már messziről látták a lovas
embert, nem beszélve a nagykarimájú kalaposokat. A betyárok ezért olykor
felálltak a ló hátára, így jó messzire elláttak, és előbb észrevették a
pandúrokat, mint a pandúrok őket. Ha üldözték a betyárokat, azok mindig a
nádasok fele menekültek, ahol fogták és elfektették a lovakat, így nehéz volt
őket megtalálni. És ha úgy alakult, hogy nem tudtak elmenekülni, egyszerűen
leültették a lovat, kutyaülésbe, ami messziről a pusztában csak egy
hangyakupacnak tűnt. Vagy itt van az öreg Somogyi Angyal Bandi este, aki
rendszeresen fordítva rakatta a lovára a patkókat, hogy a pandúrok azt higgyék,
hogy amikor jön, akkor megy, amikor pedig megy, akkor jön. Hát efféle
huncutságokon törték a betyárok állandóan a fejüket, hogy jól becsapják a
pandúrokat.

Mivel veszi rá a lovat, hogy bárhol bármikor elfeküdjön?

–Nem nehéz megtanítani rá annak ellenére, hogy egy kissé természetellenesnek
tűnik. A fektetésnél a bal lábát felemelem, a fejét jobbra befordítom, és a ló
eldől magától. Ennyi az egész. Aztán a sok jutalmazástól, dicsérettől egy idő
után már magától is lefekszik az adott jelre.

Mit szóltak az új imidzsedhez az ismerősök, jó barátok?

–Először bolondnak néztek, hogy a „jó LaciBetyár” a hétköznapokban is
betyárruhában mászkál az utcán, na de aztán megszerették. Sőt, már lenne, ki
soraimba is állna. Én pedig annyira beleéltem magamat ebbe a szerepbe, hogy
rövidesen életformámmá vált a betyárság.

Ezek szerint elég felvenni egy korhű betyárruhát?

–Nem, nem elég felvenni egy betyár­ruhát, meg kell tenni egy betyáros tettet
is, mint ahogy a tizenkilencedik században tették a híres-hírhedt betyárok, mint
Sobri Jóska, a Patkó testvérek, Savanyú Jóska és a többiek. De a közel múltból
is tudok jó betyár tettre példát mondani. Itt van a Tóth Jóska (betyárnevén
„Gazduram – az öreg betyár”) aki udvarolt egy menyecskének, és fellovagolt érte
a tizedik emeletre a híres tapolcai ipszilonházak egyikébe.

Gondolom, önnek is voltak jócskán betyáros tettei…

–Voltak is, vannak is. A sok kaland nem is férne talán egy vastag könyvbe
sem. Egyet azért megosztok önnel. A kedvencemet. Egy augusztusi reggelen, amikor
Révfülöp és Bog­lár között közel kétezer ember készült a Balaton átúszására,
megjelentem betyárruhában lóháton, és be akartam fizetni a nevezési díjat. Nem
akarták engedni. Már a rendőrök is megérkeztek, hogy megakadályozzanak az
úszásban. Én meg csak próbáltam elmagyarázni a rendőröknek a törvényt, mert hát
azt egy betyár mindig jobban tudja: „Mi az, hogy engem a szabadságjogomban
korlátoznak! De ha mutatnak egy passzust, hogy lovat nem szabad bevinni, akkor
én ígérem, visszafordulok!” „Tudja mit? Akkor ússzon” – mondták a rend­ő­rök.
„Aj-aj, de hova ússzak?” – morfondíroztam magamban, hiszen sem én, sem a lovam
igazából nem is akartunk úszni. A rendőrök kezébe nyomtam a vastagcsövű
karabélyom, megadva a módját, hogy egy hangos lövéssel indítsanak utamra, vagyis
az úszásomra. Nekilódultunk, majd úgy körülbelül száz méter után
visszafordítottam a lovamat, a partra érve ügyesen lefektettem, és közöltem a
szurkolókkal: „A ló kimerült, feladjuk a versenyt.”

A balhékon kívül még mi a célja a betyárgúnyának?

–Úgy gondolom, hogy a magyarországi hagyományokat ápolni kell, amíg csak
lehet. Hát ez az én betyárságom lényege. Számomra ez szívügy, amióta az Európai
Unióban eltűntek a határok, egyre inkább keverednek a nyelvek, jönnek az új
szlengek, az új kulturális szokások. Ha tehetem, rendszeresen fellépek különböző
művészeti fesztiválokon, hagyományőrző rendezvényeken. És nemcsak
Magyarországon, hanem külföldön is. Legutóbb „Gazdurammal” együtt becsülettel
megküzdöttünk az olaszok ellen a világszerte ismert Narancsfesztiválon.

Nemcsak betyár, hanem okleveles vőfély is. Mitől okleveles egy vőfély?

–Öregapám és apám is vőfélyek voltak. Akkoriban persze még csak szűk körben,
családban barátoknál. Öregapáim mást nem hagytak rám, mint a száz év alatt
összegyűjtött lakodalmas hagyományokat. De ez nekem többet ér, mint ha pénzt
vagy netán tartozást örököltem volna. Már túlvagyok ezer esküvőn. Bár ma az
esküvők rég nem arról szólnak, mint a régi szép időkben. Akkor ágyneműt, fazekat
adtak ajándékba az ifjú párnak, és segítettek nekik elindulni. Sokkal tisztább,
őszintébb volt az egész. Nem beszélve arról, hogy a pár, úgymond, még nem is
ismerte egymást. Ma már az esküvők inkább egy piálós buliról szólnak.

A jegyespár is többnyire réges-régen együtt él, mindent tudnak egymásról. Az
egészből hiányzik a titok, az izgalom, a várakozás. Ezek inkább amolyan partik,
amibe a vőfély megpróbál becsempészni egy kis lakodalmi lelket.

Régen azért lett valakiből betyár, mert nem akart a császár katonája lenni. A
jó LaciBetyár mennyire folyik bele a napi politikába?

–Semennyire. Jobban mondva az igazság az, hogy fölszállnék én egy hajóra, de
amíg a kapitányok sem tudják, merre mennek, addig én sem tudom, hogy melyik
hajóra szálljak. A nótámban így fogalmazok: „Ha én egyszer felmegyek Budapestre,
/ Bemegyek, de bemegyek a Parlamentbe. / Csattintok az ostorommal jobbra, balra,
/ Tudják csak meg, hogy a betyár milyen fajta.”

Mostanában sokat nótázik a médiában. Nem találja giccsesnek ezt a fajta
szórakoztatást?

–De igen, giccsesnek találom, mert elkorcsosították. De kérdezek én valamit.
Bunyós Pityut ki ismerte, amíg élsportoló volt? Szinte senki. És amióta nótázik?
Azóta mindenki. Lehet ezt a műfajt gagyizni, de mégis erre mulatnak a legtöbben.


A lemezeladásról már nem is beszélve. Akiknek ez giccses, azok kenyeret még nem
adtak, hogy csak a hagyományőrzésnek éljek.

Tovább olvasná?

Ez egy cikk a hetilapból, amit online előfizetést követően belépéssel elér.

Vagy vásárolja meg a lapot az újságárusoknál.

Előfizetek

Belépek