A közelmúltban előkerült, Kalkuttai Teréz anyától származó levelek
ellentmondásokkal teli, új képet festenek az önfeláldozás eszményének tekintett
apácáról. Az elmúlt száz év egyik legnagyobb példaképe, akit a nyilvánosság
szinte mindig csendes imába merülve, mosolyogva látott, szellemi életében jóval
kevesebb békességet élt meg.
Egy nemrég megjelent kötet (Mother Teresa: Come Be My Light – Légy a
világosságom), amelyben elsősorban Teréz anya és gyóntatói illetve felettesei
több mint hatvan éven keresztül folytatott levelezése olvasható, tanúskodik az
apáca szellemi téren megélt szenvedéseiről. A kötet szerkesztője, Brian
Kolodiejchuk szerint (aki egyébként Teréz anya szentté avatási folyamatában a
szükséges tények összegyűjtéséért felelős személy) Teréz anya nem érezte Isten
jelenlétét az életében, sem a szívében, sem az oltáriszentségben. A levelekben
használt szavak – szárazság, sötétség, magány, szenvedés – élénken festik le a
lelkiállapotát. Egy ponton szenvedését a pokolhoz hasonlítja, és arról vall,
hogy élményei – vagy éppen azok hiánya – egyenesen a menny és Isten létezésében
való kételkedésre vezették. „A mosoly – írja – maszk vagy fátyol, amely mindent
eltakar.” „Úgy beszéltem, mintha a szívem tele lenne Isten szeretetével,
gyengéd, személyes szeretettel – vallja egyik levelében tanácsadójának. – Ha
hallotta volna, azt mondta volna: micsoda képmutatás.” Teréz anya katolikus
méltatói azonban ennek ellenére sem fordulnak el tőle, sokkal inkább
hangsúlyozzák annak a hitnek a nagyságát, amely ilyen körülmények között sem
vezetett végül Isten megtagadásához vagy szolgálata elhagyásához.
Teréz anya „sötét” időszaka már a negyvenes években elkezdődött, nem sokkal
az után, hogy megkezdte a szegények felé folytatott szolgálatát Kalkuttában: „A
magánynak micsoda kínjai – írta egy levelében. – Vajon meddig fogok így
szenvedni?” Eleinte egyedül folytatta a betegek és nyomorgók megsegítését, de
hamarosan olyan sokan jelentkeztek a szolgálatra, hogy többször is tágasabb
helyre kellett költöznie az általa alapított Szeretet Misszionáriusai rendnek.
Minél nagyobb sikereket ért el a szolgálatban, szellemileg annál mélyebbre
került. Saját bevallása szerint többször előfordult, hogy felkészült a
beszélgetésre egy gyóntatóval, de aztán képtelen volt elmondani a problémáját.
Ahogy a szolgálat egyre növekedett, és lassan nemzetközi szintre emelkedett,
Teréz anya gyóntatótól gyóntatóig járt, de helyzete nem sokat változott.
Eltekintve egyetlen alkalomtól: amikor 1958-ban meghalt XII. Pius, az apáca az
elhunyt pápához imádkozott. Ott és akkor „eltűnt a hosszú sötétség”, amely tíz
éve tartott. Néhány hét múlva azonban ismét arról számolt be, hogy „alagútban”
érzi magát. Mivel a kiutat nem találta, Teréz anya végül megtanulta elfogadni,
de legalábbis együtt élni azzal a hiánnyal, amely az életében Jézus helyét
évtizedekig betöltötte.
A vallomások napvilágra kerülésével számos egyházi személy és laikus –
pszichiáterek és az ateizmus szószólói – próbálkoznak megfejteni, mi lehetett az
oka ennek a szellemi szárazságnak. Kolodiejchuk szerint Teréz anya olyan erős
személyiség volt, akinek erősebb megtisztulásra is van szüksége, mint az
átlagembereknek, hogy büszkeségét levesse. Ennek bizonyítására idézi az apáca
egyik levelét, melyben egy jelentős kitüntetés után így nyilatkozik: „Mindez
semmit nem jelent számomra, mert Ő nincs meg bennem.”
Teréz anya az ötvenes években fordult segítségért Joseph Neunerhez, akinek
tanácsai jelentős megkönnyebbülést hoztak a számára, azt sugallva, hogy az
életében megtapasztalt hiány a Krisztusért való szenvedés „szellemi oldala”.
Neuner szerint az, hogy érzi, nem az egyetlen bizonyítéka Jézus jelenlétének, és
az Isten után való vágyakozása „biztos jele” az Ő „rejtett jelenlétének”. Ez
ugyan némileg felszabadította Teréz anyát, azonban a következő években ugyanúgy
jéghegyként írja le a saját szívét, és néha attól tart, hogy talán árulója lesz
Jézusnak, mint annak idején Júdás.
Mindennek ellenére Kolodiejchuk bátran kijelenti: Teréz anyát a levelei
mindenkinél szentebbnek mutatják. Teréz anya következetesen ragaszkodott ahhoz,
hogy leveleit megsemmisítsék, az egyház azonban végül felülbírálta ezt a
kívánságát. „Azt akarom, hogy az elvégzett munka csak az Övé legyen. Ha a
levelek nyilvánosságra kerülnek, az emberek többet fognak foglalkozni velem,
mint Jézussal” – szólt érvelése.
2007. 09. 07. (XI/36)
