Az európai szellemtörténetre óriási hatást gyakorló ókori görögség is számos
termékenység- és anyaistennőt tisztelt. Kiemelkedett közülük Artemisz, akinek
sok keblű szobrát a kis-ázsiai Efézusban imádták, az istennő ottani templomában,
amely közismerten a világ hét csodája közé tartozott. Artemisz azonban
anyaistennőként egyben örök szűz is volt, sőt annyira ellenezte a házasságot,
hogy tisztelői házasságkötés előtt engesztelő áldozatot mutattak be neki.
Artemisz római megfelelője Diana istennő volt, hasonló jellemvonásokkal.
Miután Róma egymás után hajtotta uralma alá a népeket, a hatalmasra nőtt
birodalomban nagyarányú vallási keveredés zajlott le. Így például a frígiai
eredetű Kübelének, a Magna Maternek i. e. 204-ben hivatalosan is bevezették a
kultuszát Rómában, az egyiptomi anyaistennő, Izisz tiszteletére pedig Pannóniáig
terjedően szentélyeket emeltek. A pogány papok hangsúlyozták, hogy a számos
különböző anyaistennő csak különböző megjelenési formája egyetlen istennőnek, és
igazából nem az elnevezés a lényeg, hanem az, hogy buzgón folytassák a
tiszteletükre szolgáló rítusokat.
A birodalomban a zsidóság mellett a keresztények voltak azok, akik nem vállaltak
közösséget a vallási keveredés mindent átható áramlatával. A kereszténység első
három évszázadában a pogány rítusokat, vallási felfogásokat – így az
anyaistennők kultuszát is – határozottan távol tartották a keresztény
hitelvektől és hitgyakorlattól. A döntő fordulat a 4. századtól, az állam és
egyház összefonódásától, a kereszténység kötelező államvallássá tételétől
kezdődött meg. A kötelező jelleg miatt a hívek és az egyházi vezetők között is
tömegesen jelentek meg a formális keresztények, akik sem felfogásukban, sem
életvezetésükben nem váltak soha kereszténnyé. Ezzel szemben inkább saját
tradícióikat, így például pogány istennőik kultuszát kívánták folytatni, ha
máshogy nem, hát olyan bibliai szereplők neve mögé bújtatva őket, mint a Jézust
szülő Mária. Ily módon megkezdődött a bibliai Mária jellemvonásainak
felcserélése pogány istennők tulajdonságaival.
431-ben pontosan a Nagy Istenanya fő kultuszhelyén, Efézusban került sor Mária
istenanyaságának kimondására, melyet a katolikus egyház megkérdőjelezhetetlen
hitigazságként, dogmaként fogadott el. A theotokosz (= istenszülő) kifejezés
erősen megtévesztő, hiszen az Újszövetség tanúsága szerint Jézus az isteni
természetét az Atyától kapta, és az emberi természetét nyerte Máriától. Bár már
a kortárs egyházi vezetők egy része is erősen vitatta e dogmát, csakúgy mint a
későbbiekben a reformátorok hosszú sora, Róma mégsem engedett, sőt 649-től
anatémával, nagy átokkal sújtották mindazokat, akik „nem vallják Máriát
istenszülőnek”. A pogány párhuzamoknak megfelelően Máriáról időközben az örök
szüzesség dogmáját is kimondták, jóllehet az evangéliumok név szerint
felsorolják Jézus négy fiútestvérét, sőt megjegyzik, hogy voltak nőtestvérei is.
Hasonló folyamat játszódott le a 11. századtól a magyarok anyaistennőjével, a
Nagyboldogasszonnyal is. A középkori Érdy-kódex beszámolója szerint a
katolicizmust felvevő István király idejében Gellért püspök tanácsára történt,
hogy „Szűz Máriát Magyarországban Boldogasszonynak, avagy ez világ
Nagyasszonyának hívnák”.
A pogány magyar mitológiában Nagyboldogasszonynak mint anyaistennőnek volt egy
lánya, a Kisboldogasszony, akit örök szűz istennőként tiszteltek. A katolicizmus
felvétele után az európai mintának megfelelően őt is Máriával azonosították, ami
jól megfért Mária örök szüzességének dogmájával. Kisboldogasszony is külön
ünnepnapot kapott (szeptember 8.) csakúgy, mint anyja, a Nagyboldogasszony
(augusztus 15.).
2006. 06. 23. (X/25)
