hetilap

Orbán Viktor. Ami nincs, az könnyen vállalható Fotó: Vörös Szilárd

Végre létrejött teremben is a politikai népszínház. Az új bemutatót hatalmas érdeklődés várta, innen is, onnan is. Van az úgy, hogy valaki szeretne egy jó darabot látni, mert úgy hiszi, kiváló a szerző, jó a rendezés, s kap helyette egy középszerű, érdektelen színházi estét. Ott, ahol tudja, hogy középszer? és érdektelen az auktor, gyenge a társulat, és többnyire semmiről nem szólnak a művek, ott nem bosszankodik. Kapja, amit várhat, s ebben a billegő országban ez sem kevés. Csalódni csak abban lehet, amitől várunk valamit. Ezek után már sejthető a következő mondat, igen, csalódtam. Részletesebben, igen nagyon, igen nagyot csalódtam, a csalódás fia lettem, hogy csalódásommal magam maradjak, hogy a szóismétlés mágiájának újszer? módját magam is kipróbáljam.

Tizenöt éve írom, mondom, hogy a magyar közéletben azok közül, akik szóba jöhettek vagy jöhetnek országvezetőként, a legnagyobb talentumnak Orbán Viktort tartom. Teszem ezt híres temetési beszéde óta. Színházi nyelven szólva a világnapon, ő az a színész, akivel bejön a színre valami, akiről szól az előadás, bármekkora is a szerepe. Ezt lehet fejleszteni, de nem lehet megtanulni, erre születni kell. Jó, nem kellett a jóslathoz nagy bátorság, sem sólyomszem, hiszen Horn és Kuncze, Boross és Medgyessy jelentette a viszonyítást. S most ülök a világnapi székben, hallgatom a szóismétléseket és csodálkozom. A képesség nem lehet kevesebb, hiszen egy negyvenéves emberről van szó. Akkor mi történik?

Természetesen bombasiker. Tizennégy óra negyvennégy perckor, amikor hirtelen abbahagyja (most már többedszer érzem, hogy szerkesztési aránytalanságok vannak a beszédében), hirtelen felrobban az aréna. "Izzik a csarnok, itt a magyar bajnok" – szokták kiabálni ilyenkor a kétcsapatos jéghokibajnokság utolsó meccse után, amikor a két csapat közül mindig az nyer, amelyiknek abban az évben nagyobb a költségvetése. Izzik a csarnok, mert itt a magyar bajnok. Tombol a lelátó, bravózás, trombitaszó, popkoncerteken megszokott siker. A főszereplő megáll a szín közepén, meghajol, majd tapsol egy kicsit. Szegény anyámmal annak idején jókat röhögtünk, amikor az SZKP esedékes egyenruha-fényesítő akcióján L. I. B. szupersztár megtapsolta önmagát. Most Magyarország Isten kegyelméből való apostoli demokratája teszi ezt. Egy kissé szégyenlősen, egy kicsit félszegen. Ő a közönséget tapsolja talán, de ennek itt más a színpadi értelmezése. Utána Himnusz, majd még valami, amit már csak kevesen néznek. A főműsornak gyerekelőadás-időben, délután háromra vége, az apukák még kimehetnének megnézni az új akváriumot az állatkertbe, ha nem esne a mindenféle télvégi csapadék.

Nem Orbán Viktorral van súlyos bajom, hanem a tapssal, az elragadtatással. S nem azért, mert azt képzelem, majd a másik. Azért lettem szomorú, mert nincs másik. Természetesen a magamfajta mindig fenntartja magának a tévedés jogát. Erről jó orbanikusan hadd írjak ide egy igazi színházi anekdotát. Az ismert szerző gyenge darabja hatalmas siker. Az igazgató félrevonja és így szól: 

   – Ugye tudod, hogy ez nem jó?

   – Nem hát, de mit tehetünk ketten ennyi ember ellen – és a tomboló nézőtérre mutat.

Nos, ezek után nem zárhatom ki, én láttam rosszul a rendezvényt, s a tömeg kollektív élvezete a valóságos értéknek szólt. Azért elmondanám, mit láttam. Láttam, hogy rengetegen vagyunk. Most ez a fő belépési irány. Soha nem volt még ekkora lehetőség. Amikor rendszert váltani készült az ország, melyből a tulajdoni lap átírása hibátlanul, a többi kevésbé sikerült, nem tudhatta az ember, hová lép, illetve azt nem tudhatta, ott terem-e fű. Kilencvennégy előtt lehetett tudni, nyer az MSZP, de oda valahogy nem léptek azok, akik nem voltak párttagok korábban. Azóta volt két szoros és kiszámíthatatlan meccs. A Fidesz ráadásul szorosra zárta sorait az érdeklődők előtt, hiszen minél kevesebb emberrel kell osztozni, annál több marad egynek. Most először lehet mindenki számára előítéletek nélkül belépni egy hatalomra ítélt pártba. Az ajánlat csábító, a kormány teljesítménye kevésbé, így a szervezés eredményei pazarok.

Ha annyi volt a cél, hogy lássa az újonc, tényleg nagy a család, akkor elég lett volna szervezni egy gálakoncertet, ahol ismét elénekelhetjük: Kitörő örömre lelj végre, Magyarország. A tömeg hatalmas, szárnyakat ad és magasra röptet. A tömegélmény kiváló hiterősítő. Tudjuk. Csakhogy az igazi élményhez gondolatok is kellenének. Igaz, nehéz úgy erős előadást kitalálni, hogy kizárólag a párttitkár felesége lehet a szubrett, és a direktor barátnője adja Hamletet, mivel a direktor megértette az idők szavát. Nem egyszer? úgy fenntartani a tömeg figyelmét, hogy a sekrestyési habitusú Harrach Péter, majd a kiváló Farkas Flórián beszél. Utóbbinak szintén lehetne leckéket feladni, mint azt a bizonyos útelágazást, ami mára a szónoki impotencia kulcsszavává vált. Aki nem igazán rétor, annak kétszáz ember is sok, tizenkétezerhez hatalmas invenció kell. Viszont kihagyhatatlan, mert szövetséges. Hogy? Hogy ez már eddig is így volt, s nincs benne semmi kunszt? Istenem, ne nézzünk kicsire! Farkas polgártárs bejelentette, hogy aki tag valahol, annak kétharmada a Lungo Drom tagja. Ez a fontos. A számok varázsa belengi a termet. Eddig főként a számokat hagytuk meg a liberálbolsevistáknak, rontsák ők el az összeadást, de most már a matematika birodalmában is jók vagyunk. Van új szövetséges is, a Szociáldemokrata Párt és Szűrös Mátyás. Hatalmas erő! Indultak a választáson, és a teljes Szűrös család rájuk szavazott. Az elnök szerint az igazi szociáldemokratáknak a nemzeti oldalon a helye. Ez jó! Ezek szerint II. János Pálnak a mekkai zarándoklaton, Oszama bin Laden- nek a Pentagon tanácsadói között, K. Attila pénzügyi zseninek az Alkotmánybíróság tagjai között a helye. Szociáldemokrácia jobboldalon! Egypártrendszert Európának, de legalább valami látványos funkciót a KGB tesztelte elnök úrnak (mint volt moszkvai nagykövetnek szüksége volt ilyesmire). Nincs nyomasztóbb, amikor egy hetvenéves ember inkább porba gyalázza magát, minthogy belássa, ideje lejárt. Mégis van, amikor ezért még meg is tapsolják. Valamikor azt hittem, a nagyon okos embereknek jó az ízlésük. Ma már nem hiszem, és ebben Orbán Viktornak van némi szerepe.

Jó lenne felébredni. 

Arra, hogy nyolcvannyolc

van. Akkor kezdhetnénk

keresgélni a tömegben 

igazi alkalmasakat

Tovább olvasná?

Ez egy cikk a hetilapból, amit online előfizetést követően belépéssel elér.

Vagy vásárolja meg a lapot az újságárusoknál.

Előfizetek

Belépek