"A sértődés az ostobák
harca az értelem ellen.
Aki sikkasztott, lopott,
aki elzabrálta a közöst,
az kerüljön börtönbe,
ne az, aki megírja."
E sorba illik meggyőződésem szerint az a törvénytervezet, melyből, ha nem vigyázunk, törvény lesz (félő, hogy akkor is, ha vigyázunk). Ennek népszerű, tudománytalan munkacíme a gyűlöletbeszéd elleni törvény. Ilonka néni, egykori tanítónőm úgy tanította nekünk: egy fogalmazásnak a címéről kell szólnia. Egyszer? óhaj, bár nem tartják be. Fordítva is igaz. Egy címnek nagyjából tükröznie kell, miről szól a szöveg, ebben az esetben a törvény. Esetünkben a tervezet ennek nagyon is megfelel. Sajnos. Régóta olvasom ezt a szót, és nem tudom megszokni. Az világos, hogy miért találta ezt ki valaki, és ezzel egyet is érthetünk. Fogalmazhatunk jobb híján úgy is: akadályozzuk meg, hogy bárkinek félnie kelljen azért, mert ilyen vagy olyan csoporthoz tartozik. A tanítók tanítója viszont nem véletlenül kérte híveitől: "Ne féljetek." A félelem ellen a legtöbbet az teheti, aki fél.
Mi is az, hogy gyűlöletbeszéd? Nyilvánosságra hozott gyűlölet, ha egyszerűen fordítjuk magyarról magyarra. A feltaláló valószínűleg tudta, hogy a régi fogalmak – a közösség megsértése vagy az uszítás – lejáratódtak, hiszen sokan éltünk már akkor, amikor uszításnak számított, ha valaki azt merte mondani, a Szovjetunió nem a béke földje, és lakói nem is a boldog emberek, mint ahogy azt a dalocska közölte velünk. Ennek polgári demokratikus kifejezése a gyűlöletbeszéd.
A régi felfogás szerint valóban létezik a gondolat által elkövetett bűn "gondolatban, szóval, cselekedettel, vagy mulasztással". De ez, mint tudjuk, nem jogi, hanem vallási kategória, amit becsüljünk hitünk szerint, de ne tévesszük össze a kettőt. A gondolatot és annak megfogalmazását addig és azért tekinthetjük elítélendő tettnek (nem jogilag), mert az elgondolt tettet követheti gyakorlati tett. A gyűlöletbeszéd azonban kiteljesedik, mondhatni megvalósul magával a beszéddel, sőt az esetek nagyobbik hányadában a beszéd kioltja a tettet, hiszen az "elkövető" a kibeszéléssel pszichológiai értelemben a problémát meg is oldja önmaga számára.
A gyűlölet nem szervezkedés, nem eltervezett bűn. Emberi érzés. Morális lényként lehet véleményünk róla, a bíróság azonban lévén, hogy Magyarország nem tálib vallásállam, ahol a hit joga egyúttal a bíróság joga is, nem úgy ítél, ahogy a hit elvár. Egy szabály megalkotásánál a legfontosabb szempont, hogy a társadalomban elszaporodtak bizonyos káros, elítélendő cselekmények, s ezt csak a törvény szigorával lehet megváltoztatni. Eleink történetéből megtudhatjuk, épp mi lehetett a slágerbűn. Nyilvánvaló, hogy ahol a kar levágásával büntették a tolvajt, ott nem azért történt ez, mert kevés volt a tolvaj.
Ebből a szempontból mindenképpen vizsgálandó, vajon mi váltotta ki a törvényalkotóból, hogy éppen így, és éppen most nyúljon a büntetőtörvényhez, mint ultima ratióhoz. Elméletileg azért kell tegye, mert a társadalomban elszaporodtak bizonyos jelenségek. Ez a nemzeti közmegegyezés része. Valaki a következményekért kiáltó levélhamisítvány után elegánsan csak annyit mondott: igen, ezek a jelenségek vannak, akkor miért ne lehetne egy ilyen szöveget közölni? Most nem kívánok egy tanulatlan és iszákos színész bölcsességével vitatkozni, mert kár a papírért, a lényeg a jelenség maga. Sokfele olvasom, vannak a társadalomban elítélendő jelenségek, terjed az antiszemitizmus, a cigányellenesség, miegymás. Elvben ezért és csak ezért tölthetnék idejüket ilyesmivel a törvényhozók.
Elvben, mondom, mert ezzel a felvetéssel az a bajom, hogy szerintem nem igaz. Mi történik a társadalomban? Az elmúlt másfél évtized főútvonala a reménységtől a reménytelenségig vezetett. Lehetséges, hogy egyszer majd soha nem látott unokáink látni fogják, hogy így volt jól, de akadnak páran, akik úgy gondolják-élik-érzik, ez így nincs jól. Az elmúlt másfél évtized a többség számára nem hozott örömöt. Őket hívjuk úgy, hogy a rendszerváltás vesztesei. Ezek a vesztesek egyre kevésbé hiszik, hogy a győztes oldalra állhatnak, de ezt csak
annyival tudják kifejezni, hogy minden negyedik évben épp arra szavaznak, aki épp nincs kormányon. Egy idő után azt is megunja majd, és otthon marad.
Ezekből az emberekből a kudarc és a tehetetlenség érzelmeket vált ki. Vizsgálatok tanúsága szerint ebben az országban kirívóan sokan ütik saját gyereküket, házastársukat, rengeteg még mindig az öngyilkosság, tarolnak a kábítószer-kereskedők, az állatkínzást
törvénnyel akadályoznák az állatvédők.
A társadalomban nem az antiszemitizmus terjed, hanem az indulat. Általában. Indulatellenes törvény azonban nem hozható, pedig épp erre készülnek ezek szerint. A gyűlölet ugyanis nem előre megfontolt cselekedet. Indulat. Ismétlem, hívőként mindenkinek lehet és legyen véleménye a gyűlölködőkről, de ne akarjuk elvitatni a gyűlölet, mint érzelem jogát. A diktatúra sajátossága, hogy az ember beletekint mások érzelmi életébe. Ahogy Ady írja, pedig nem is élt Rákosi alatt: "Agyamba nézett, s nevezett". Nem szeretnénk orwelli jövőben élni? Akkor ne adjunk egy olyan törvényt, mely érzelmeinket regulázza. A gyűlölet önmagában nem egy cselekmény, hanem egy érzés. Az ember esendő, hibás lény, tehát gyűlöl. Véleményünk megtartása mellett ne vitassuk el az ember jogát a gyűlöletre. Főként, ha van is miért. Szélfútta hazánkban bizony sokakat ért nem csupán elvi kár. Néhány éve Wittner Máriát sok bírálat érte, mert a parlamentben bizony gyűlölettel beszélt a szocialista képviselőkről. De az vesse rá az első követ, aki azok után, amit ő átélt 56 miatt nem néhány évig, hanem egy életen át, szebbeket tud gondolni azok politikai unokáiról, akik vele ezt tették.
Ma Magyarországon nincs veszélyben egyetlen ember sem azért, mert ilyen vagy olyan közösséghez tartozik. Múltkoriban helyeslőleg említettem a csodabrókerrel kapcsolatban, mily szerencse, hogy egyetlen lap le nem írta, milyen származású. E szemérem néha groteszk következményekkel jár. Amikor bűnügyi műsorokban a cigány (roma)
elkövetőt meghatározzák, barna bőrűnek, kreolnak, sötét bőrűnek nevezik, pedig ez nem ugyanaz, hiszen kreol lehet egy hazánkban tanuló argentin közgazdászhallgató is.
Az elmúlt évek nagy botránya volt Zámoly. Igen, volt valami emelkedett abban, mikor vidékre hatévente járó jogvédők ott védték a védteleneket, s valóban akkor és ott elszabadultak az indulatok. Melléktermékként meghalt egy ember, ezt azért ne feledjük. Karinthy Frigyest azt hiszem, elfogadhatjuk nagy magyar írónak. Egy kicsit zsidó volt, egy kicsit görög, viszont nagyon magyar. Ő írta egy kiváló cikkében: "Azt mondják, üldözni kell a zsidókat, mert a zsidók csalnak. Mi lenne, ha üldöznénk a csalókat, s ha tényleg csalnak, akkor majd rossz lesz nekik is". Ilyen egyszer? ez, kérem.
A roma lakosság nagy fájdalmaként emlegetik, nem veszik fel őket dolgozni, ha meglátják őket élőben. Ez alighanem valóság, és nem néhány könny? megélhetést kereső üldöztetésügyi szakpublicista találmánya. Nem szép dolog, de ezzel egy a baj. Ezt sem lehet törvénnyel szabályozni. Ha ugyanis a többségében magántulajdonost arra kényszerítem, hogy márpedig tessék felvenni azt, akit nem akar, egy nagyon fontos dolgot, a tulajdon jogát korlátozom. Igen, a sok, mondjuk ki "túlreprezentált" tolvaj, gagyizó, prostituált valóban rossz fényt vet arra a valóban nem csekély számú romára, aki legszívesebben másfajta életet élne. Erre nincs törvény. Az előítéletet nehéz megváltoztatni, hiába ágál érte miniszter vagy politikus. Sok időnek kell eltelnie ahhoz, hogy ez megváltozzon, s tegyük hozzá, azért legtöbbet épp az érintettek tehetnek.
A minap egy televíziós műsorban azt mondta a kollégám, azért van (számára már van) ez a törvény, hogy ne lehessen többet büntetlenül zsidózni. Nyílt, egyenes beszéd. Igen, kultúrember nem szeretheti a zsidózást és főként nem művelheti. Én szeretnék Karinthynál maradni. Amikor egyszer erre hivatkoztam, s hozzátettem egy mondatot, miszerint: "Olyan országban szeretnék élni, melyben egy ember számára a származása nem lehet hátrány, sem menlevél", egy kedves szakpublicista lefasisztázott, mondván a menlevéllel arra célzok, hogy a zsidóságot nem illeti meg semmiféle külön elbánás. Nem illeti meg. Polgári gondolkodású értelmiségi vagyok, tehát ismét elválasztanám a vallás világát a jog világától. A zsidóság megkülönböztetett volta teológiai és nem társadalmi kérdés. Én úgy hiszem, hogy a törvény előtti egyenlőség ideájánál különbet nem találtak ki, én ezt szeretném mások figyelmébe ajánlani, mert jó és igazságos gondolat. Harcoljunk mindenfajta diszkrimináció ellen, legyen ez pozitív vagy negatív, főként, mert erre hatvan évvel a háború után senki nem szorul rá.
Törvény helyett figyelmet, türelmet, tiszteletet szeretnék kérni.
A viták tárgya rendre az, hogy egy társadalomban a kisebbségnek kell alkalmazkodnia a többséghez, a többségnek a kisebbséghez, vagy a portásnak a vendéghez. Én hiszek abban, hogy kisebbségnek és többségnek egymáshoz. Ne hivatkozzék állandóan többségi voltára a többség, de ne keressen minden mondatban rosszindulatot a kisebbség. A megoldás kulcsa az értelmes emberi beszéd. A megértés. Nem busmanok és eszkimók élnek egy utcában, hanem európaivá lett misztikus múltból jövő emberek, akiknek sorsa évtizedekkel, évszázadokkal előbb összeforrt. A genetikai értelemben vett magyarság alig létezik, ez itt nem Árpád vére, hanem ilyen-olyan bevándorlóké. Egyben rokonok vagyunk. Hazánk ez az ország és nem óhajtjuk elvenni mások jogát attól, hogy ugyanígy érezze.
Mit segít ezen egy törvény? Semmit. Ne tegyünk úgy, mintha nem lenne szabályozva az úgynevezett gyűlölet. Ifjabb Hegedűs Lóránt, a magyar közmocskolódás vizezett prófétája igen derekas büntetést kapott anélkül, hogy ez a majdani törvény létezne. (Igaz, hogy negyvenhárman hiába próbálták feljelenteni, míg végül negyvennegyedikként dr. Ádám György ügyvédnek sikerült pert nyernie Hegedűs ellen. Lásd
Hetek, 2003. július 25. – a szerk.) Ma is lehet közösség megsértéséért eljárást indítani. Ma is érvényben van Európa egyik legszigorúbb sajtótörvénye.
Valamit próbáljunk meg tisztázni. A jelen helyzet egy tekintetben mindenképpen abszurd. A törvény ellen úgynevezett konzervatívok tiltakoznak. Ezek az úgynevezett konzervatívok egyszerűen csak gyűlölettörvényre magyarították a készülő szabályt. Mások, úgynevezett liberálisok, küzdenek érte. Régóta mondom, itt a jobboldal nem jobboldal, a baloldal nem baloldal, a liberálisok pedig távol állnak minden liberalizmustól. Lőn. A liberális azt jelenti könnyed, régies fordításban: szabadelvű. Amolyan voltaire-i figura, aki képes megküzdeni mások igazságáért. Ilyen egy igazi liberális. Ilyen klasszikus liberális egy volt az elmúlt hetekben, Fodor Gábor, aki kijelentette, nincs értelme egy ilyen törvénynek, hanem máshogy, például türelemmel kell a dolgot megoldani, ahol dolog van. Abszurd, amikor magukat szabadelvűeknek nevezők azért küzdenek, hogy törvény korlátozza a véleményszabadságot. Márpedig erről van szó, nem kevesebbről. Minden polgár egyik legfőbb alkotmányos joga a véleményalkotás szabadsága. Ahol ez nincs, ott nincs szabadság, tehát nincs demokrácia sem. Ha valaki azt gondolja, itt kitört a szabadság, amúgy is téved. Néhány éve egy kiváló értelmiségi lapja publicisztikai rovatához hívott azzal, hogy egy szót nem írhatok le: bank. A lap mögött ugyanis a kiváló Princz Gábor állott. Ami régen a politikai cenzúra volt, az most a pénz, a lobbiérdek cenzúrája. A magyar nyilvánosság halad a latin modell felé, ahol a szabadságot nagyhatalmú keresztapák osztják. Ez a törvény egyvalamit helyez kilátásba: elképzelhető, hogy valaki börtönbe kerülhet azért, mert valamit leírt. Rég nem zsidó-, meg romaügy ez. Lesz, kit elítélhetnek, mert esetleg azt mondja, visszatetsző, hogy egy súlyosan beteg embert cipelnek körbe a világon (az illető lengyel, a gyengébbek kedvéért). A lényeg, hogy valaki bármit állít, lesznek valakik, akik megsértődhetnek és pert indíthatnak.
A sértődés az ostobák harca az értelem ellen, de ha arról van szó, hogy valakiknek nem tetszünk, fantasztikusan meg tudunk sértődni. Igen, ilyenkor a bíró dolga, hogy szelektáljon, de ügykedvelő hazánkban
könnyen megjósolható, az értelmes dialógus esélye helyett mindkét fél azt keresi majd, mibe köthet bele. Mert ne tévesszük szem elől, a többség is közösség. Már készülnek a honvédők, a liberális offenzívák ellen. "Antiszemita". "Magyargyűlölő". "Kirekesztő". "Szektás". És soha nem lesz vége.
Nem feledkezhetek meg róla; igen vannak, akik nem úgy írnak, ahogy azt Máraitól megszoktuk (mellesleg őt is beperelhetnék ezen az alapon). Nem kell szeretnünk őket, de ha bárki pert veszít, majd szeretik mások. A pervesztes ugyanis szabadságot veszít, de glóriát nyer, bárhonnan is nézem, akár a Magyar Fórum felől, minden mocskolódás példás megbüntetésénél van egy fontosabb közös érdekünk.
Tartsuk meg jó szokásunkat, hogy ebben az országban ma senki nem ül börtönben azért, mert valamit leírt, vagy elmondott. Lehet különbséget tenni aszerint, hogy mi hangzik el egy lapban, meg mi egy tömeggyűlésen, mert másképp fogad be a befogadó. Tömeggyűlésből lett már kirakattörés, olvasmányélménye hatására még senki nem indult sehová, legfeljebb aludni. Aki sikkasztott, lopott, aki elzabrálta a közöst, az kerüljön börtönbe, ne az, aki megírja. A gyűlöletbeszéd elleni törvény semmi egyebet nem kelt majd, mint gyűlöletet, haragot perlők és pereltek között, akik majd páratlan heteken szerepet cserélnek. Tegyünk a gyűlölet ellen. Tegyünk a gyűlöletet felszikráztató törvény ellen, mely nem a szeretetről, hanem a
bosszúról szól. Adjuk meg az írásnak, ami azt elsőként megilleti. A szabadságot. Aztán vessük meg, ha ostoba. Hideg, okos fejjel. A szellem törvénye szerint.
2003. 10. 03. (VII/40)
