Az Osztrák-Magyar Monarchia gyermeke vagyok. Ott születtem, első éveimet ott éltem. Emlékszem arra, amikor a családommal együtt Dél-Tirolban egy nagybácsimnak a birtokán nyaraltunk. Harmincan jöttünk össze Magyarország minden részéből, a Vajdaságból, a Felvidékről, Budapestről, Zágrábból. Egy nap hoztak egy táviratot az apámnak, hogy sürgősen várják haza Nagykanizsára, mert Szarajevóban valami merénylet történt. Apámat láttam gyorsan csomagolni, hajóra szállni és sietni vissza Magyarországra. Mi ott maradtunk nyaralni, abban az idillikus környezetben azon a birtokon, ahol keresztülfolyt egy folyócska, kukorica termett és csodálatos almaerdők voltak. Ezek az emlékek, az ötéves gyermek emlékei, ezek a boldogságos idilli évek aranykorként maradtak meg bennem. Aztán jött a háború. Láttam a magyar parasztokat feldíszítve, és részegen énekelve a "Kutya-kutya Szerbiát", ahogy a háborúba mentek örömmel és boldogan, azt gondolván, hogy végre megszerzik az örök békét néhány heti küzdelem után. Akkor még szabadon utazhattunk Krakkó és Trieszt között, ahol láttam Triesztet, mint hatalmas kikötőt, ahol tengerjáró hajók százai vitték a magyarokat, horvátokat, szlovák parasztokat az ígéret földjére, Amerikába. Átéltem a háborút, átéltem, mint tíz éves gyerek Kun Béla kommünjét, a fehérterrort, a Horthy-korszakot, aztán hirtelen megállt a szemem előtt Magyarország sorsa. 1938-ban kimentem Franciaországba. Aztán ötven év múlva, 1989-ben a trieszti egyetemen tartottam egy előadást, amelynek az volt a címe, hogy megreformálható-e a kommunizmus. Volt egy szabad délutánom és eszembe jutott az az ötven évvel ezelőtti gyönyör? birtok, ami nem is volt messze Trieszttől. Megkerestük. Bejártam a házat, ami teljesen érintetlen maradt. Akkor figyelmeztetett a gazda, hogy a közelben van egy hatalmas temető, ami engem biztos érdekelne, mert az első világháború egyik legnagyobb ütközete a közvetlen közelben játszódott le. Megnéztük. Ötvenezer olasz katona sírját láttam és ötvenezer monarchiabeli magyar katona sírját. Közöttük egy emlékoszlop. Bejártam a magyar részt, s láttam, hogy ez az ötvenezer sír magyar, horvát, román, szerb, zsidó katonák sírjai voltak. És miért hullottak el, miért? Ugyanakkor a mellette lévő kastély és a birtok, ahol olyan boldog voltam, érintetlenül megmaradt. Íme a történelem. Hol jó sorsot hoz, hol balsorsot és senki nem tudja, kinek mit. Goethének egy bölcs mondása jut eszembe – lehet, hogy azért, mert én is már kilencven fölött járok: "A hosszú életnek megvan az az előnye, hogy az ember hatalmas panorámaként átlátja az egész történelmet. Mindent. Jót és rosszat, ami benne van."
Nem merném mondani arról a századról, amit nagyjából átéltem, hogy pozitív véleményem lenne.
A katonákat fegyveres géphordozókká alakították át, és elvesztek a szemben álló felek, melyek mindegyike a szabadságot, az igazságot, s a saját istenét az igazinak vallva ment a harcba. És ott találta magát egy elnyomorodott világban egy olyan békével, amely két évtized múlva már csak fegyverszünetnek bizonyult. Ennek a messianisztikus vágyakozásnak, melyet a rend, a béke iránti óhaj táplált – hogy térjünk vissza a normálishoz – lett az eredménye a század két leggonoszabb rendszere. A kommunizmus, a szovjetizmus rendszere, Sztálin, másrészt a régi német nacionalizmusra építve a nácizmus, a holokauszt. Hogy mi volt tulajdonképpen a 20. század? A borzalom százada. Ugyanakkor az emberi értelem, a tudomány oly gyorsasággal kezdett fejlődni és működni, hogy a gazdaság is alig tudott utána loholni. Egy olyan századot éltem át, amely század az igazi problémák megoldását a 21. századra hagyta. Indult a 21. század a szovjet hatalom bukásával. Megtörtént az, hogy egy óriási nagyhatalom felismerte, hogy nem bírja tovább a versenyt – merthogy versenyre rendezkedett be – beadta a derekát, és lemondott nagyhatalmi igényeiről. Legalábbis egyelőre. Amerika mostani külpolitikai szándékai megosztották a nyugati világot, és megbontották Európa külpolitikai, stratégiai egységét, viszont nyilvánosságra hoztak sok olyan hiányt, amelynek kiküszöbölése, megoldása szintén a mai generációkra vár. Ha lassan is, de úgy érzem, hogy az emberekben lévő hallatlan vágy a békére, a szabadságra – Attila verssora jut eszembe: "Szabadság, Te szülj nekem rendet
" – végül is a jövőben talán eredményekhez vezethet.
Programajánlat az Olasz Kultúrintézet őszi kínálatából
Szeptember 11.: Oriana Fallaci világhír? olasz írónő A harag és a büszkeség cím? könyvének magyar nyelv? bemutatója a New York-i tragédia két éves évfordulóján. (A Focus könyvkiadóval közös program)
2003. 07. 18. (VII/29)
