hetilap

Michael Moore, a provokatív riporter. Régóta vadászik Bushra

"Átlagos amerikai reggel volt: a farmer kiment a földjére, a tejesember kiszállította a tejet, az elnök pedig lebombázott egy országot, amelynek a nevét ki sem tudjuk ejteni" – hangzik el Michael Moore idehaza Kóla, puska, sült krumpli címmel vetített filmjében. A klipszerűen összevágott híradófelvételeken sorra peregnek az amerikai katonai beavatkozások képei, Vietnamtól Chiléig, Irántól Salvadorig. Szenvedő iraki gyerekek, World Trade Center, Oszama bin Laden kiképzése. Nicaragua, Panama és a colorado állambeli Littleton, ahol néhány éve két középiskolás vérfürdőt rendezett egy gimnáziumban. Közben szól Louis Armstrong szívhez szólóan szép dala, a Milyen csodálatos világ.

Moore azt állítja, hogy összefüggés van a Lockheed Martin cég denveri fegyvergyára, a koszovói bombázás és a littletoni vérengzés között. A közös nevező a félelem, amely a Fehér Háztól a magányos farmer prérin álló házáig mindenestől áthatja az Egyesült Államokat. Honnan származik ez a félelem? A választ a vulgáris nyelvezete és radikálisan anarchista beállítottsága miatt sorozatos botrányokat kiváltó South Park rajzfilm egyik epizódjával igyekszik megadni a rendező. "Az első mondat, amit az amerikai gyerekek megtanulnak az Egyesült Államok történetéről, nagyjából így hangzik: »A zarándokok azért jöttek Amerikába, mert féltek az üldöztetéstől.« Tehát féltek. Aztán mi történt? Idejöttek a zarándokok, félelemből, találkoztak az indiánokkal és féltek tőlük, így hát megölték őket. És ez így megy azóta is…"

Michael Moore nem aprózza el: a gyökereinél tagadja meg Amerikát. Számára az Egyesült Államok nem az európai feudális, vallási elnyomással szemben létrehozott demokratikus állam, hanem az erőszak és elnyomás világméretű terjesztője. Nem a vallásszabadság hazája, hanem a fegyverkultusz mekkája. 

Nem az Európát a világháborúk poklából saját katonáinak vére árán kimenekítő jószándékú hatalom, hanem Szaddám Huszein szuverén rezsimje ellen agressziót indító terrorhatalom. Moore-t elvakult Amerika-gyűlölete nemcsak demagóggá, de következetlenné is teszi. Hosszan ecseteli, hogy a fehérek által készített film a feketék elleni erőszakra hangolja az embereket, míg a filmben az erőszak mélypontjaként bemutatott esetről, amelyben egy hatéves kisfiú az otthonról hozott fegyverrel ölte meg osztálytársát, csak hosszú percek után derül ki, hogy történetesen az áldozat volt fehér, és az elkövető fekete. Amikor mégis felbukkan a gyilkos kisfiú édesanyja, Moore bebizonyítja róla, hogy a társadalmi igazságtalanság áldozata: annak érdekében, hogy az állami segélyt megkapja, egy órát kell utaznia, amíg munkahelyére ér. Ezzel kapcsolatban jogos lenne a kérdés, hogy miért történik annyi erőszak az egyedülálló szülők gyermekeivel, akár elkövetőként, akár áldozatként. Ha valami, akkor a stabil, sikeresen működő családok hatékony gátjai az erőszaknak, ám Moore az ilyen konzervatív érvelésre csak legyint. Számára sokkal fontosabb, hogy kimosdassa a világ legaberráltabbnak tartott zenészét, Marilyn Mansont a vád alól, hogy felelős lenne a littletoni gyilkosságban. Az ott lövöldöző és kézigránátokat hajigáló fiatalok ugyanis mindketten Manson rajongói voltak. Moore ezért megszólaltatja a shock-rock magát antikrisztusnak tartó zenész sztárját, aki veszi a lapot: ezúttal filozofikus bölcsességet várnak tőle, így elmondja, hogy ő bizony kész lenne órákon keresztül meghallgatni a fiatalokat a problémáikról, akiknek így elmenne a kedvük az erőszaktól. Szent Marilyn Manson ezzel elvonul a filmben példátlanul sokat látszó rendező megértő bólogatása között, hogy belekezdjen a halált, pusztulást és öngyilkosságot dicsőítő soron következő koncertprogramjába.

Következő interjúalanyával szemben már sokkal kevésbé megértő Moore. Az illető történetesen Charlton Heston, a Nemzeti Fegyver Szövetség nev? polgárjogi szervezet elnöke. A közel nyolcvanéves, Alzheimer-kórban szenvedő híres színész (többek között a Ben Hur és a Tízparancsolat cím? film főszerepét játszotta) jó szándékkal igyekezett megválaszolni Moore tendenciózus kérdéseit, aki eleve elhatározta, hogy Hestont felelőssé teszi a hatéves kislány haláláért. Heston elítéli a gyilkosságot, részvétét fejezi ki a történtek miatt (amelyhez az égvilágon semmi köze nincs) – mindhiába: amikor a beszélgetés befejeződött, a kamera közel egy percen keresztül mutatja, hogy a betegsége miatt mozgássérült öregember végigsántikál a folyosón, Moore demagóg zaklatása közepette.

A filmnek morálisan ez a mélypontja. A konzervatív, patrióta, istenfélő, kapitalista, családszerető Amerika tények által nem zavartatott gyalázása ezután még jó fél órát folytatódik. Ajándék ez a film minden amerikafóbiában szenvedőnek Párizstól Teheránig, szélsőbaltól a szélsőjobbig.

Bush – másképpen

Tovább olvasná?

Ez egy cikk a hetilapból, amit online előfizetést követően belépéssel elér.

Vagy vásárolja meg a lapot az újságárusoknál.

Előfizetek

Belépek