Negyvenkilenc évvel repülünk vissza az időben. Magyarország a béke erős bástyája az egykor volt Európa közepén. Az emberek nyomorognak, a szocializmus épül, minden héten átadnak valami kocka alakú, hasznavehetetlen épületet (azért a mának üzenném, ennél akad
rosszabb, amikor nem adnak át semmit), akinek kettő darab ruhája van, az már jómódú, épp utolsókat rúgja az első ötéves terv. A határok hermetikusan zártak, aki szökni próbál, azt lelövik, legfeljebb egészen szerencsés módon lehet elhagyni azt, amit legszívesebben sokan odahagynának. Ennek az országnak akkor semmije sincs, de van egy csapata. A világ akkori legjobb, minden idők egyik legjobb futballcsapata. Tele világklasszisokkal, soraiban a világ akkori legjobb, minden idők egyik legjobb játékosával. A csapat négy éve veretlen, s elindul a világbajnokságra nyerni. Nincs ember az országban, aki ne úgy gondolná, hogy a csodacsapat elhódítja az akkori Rimet Kupát.
Így van ezzel a Párt legfelső vezetése is. A csapat tiszteletére rendezett gála forgatókönyve elkészül, a kor kedvenc költői, Benjámin és Zelk megírják verseiket a győztesekhez, a színészek már meg is tanulják a műsort. Akad, ki ma is él közülük, s máig sajnálja, hogy ez a fellépése elmaradt. Úrtársaknak az Erkelben ünnepség, a népnek a Hősök terén.
Megszületik a Párt határozata az adandó legmagasabb állami kitüntetésről, a Rádió előkészíti a gála egyenes közvetítését, a nyomdában elkészülnek a "Labdarúgó Világbajnokság 1954 – Világbajnok Magyarország" nevezet? bélyeg kliséi, a vonat érkezése felőli falvak lakói versenyt tanulják a kunsztokat. A Rimet Kupát a Parlamentben óhajtják őrizni mint nemzeti kegytárgyat.
Több száz ember több heti munkáját tette tönkre egy Rahn nev? német, aki a döntő győztes gólját lőtte. Ezek után lincshangulat Budapesten. A sztárok állami védelem mellett egyesével szállingóznak haza. A rémhírek terjednek. Azért játszott Tóth a döntőben, mert Sebes Gusztáv veje. Sebes lánya ekkor kereken hatéves. Valamivel jobban járt azonban az ifjú ara, mint testvére, akit az óvodában csaknem nyomorékká vernek a kor akkor még nem akciófilmeken felnőtt óvodásai. Igaz, erről még nem írt senki a Blikkben, mert nem volt. Senki nem írt semmit, mert nem volt hová, s ha valaki felemelt egy kocsmai széket, akkor máris vitték – de tömeglélektanilag olyan volt a helyzet, mint most. Valamit, amit biztosra vett mindenki (ha nem éppen biztosra ígértek mindenkinek) nem kaptak meg. Az a kor abban volt más, hogy a kényszer visszalökte az embereket a munkapadhoz, a csapat pedig nemsokára újra nyert és néhány hónappal a nagy vész után ismét megtelt a Népstadion a világ akkori legjobb válogatottjára.
Az ígéret csak akkor jó, ha betartják. Itt a baj. Ha a múlt heti szörnyűséget csak mint sporteseményt tekintjük, akkor szembetűnő az azonosság. Nem Kriston és Bozsik, Leandro és Czibor között, hanem a hangulatban. Normális esetben egy futballmérkőzés szórakozás. Az élet része és nem az élet pótszere. Az ötvenes évek Magyarországán mindent a csapat pótolt, jelenleg ennek a közösségnek mindent a csapat pótol. Normális esetben azért megy szurkolni az ember, mert izgatott egy mérkőzés eseményét illetően. Bízik, de nem biztos. Izgulni akar. Mint a szerelmes, amikor elmegy az imádott nőért, de nem tudja, mi történik aznap este. Megtörténik, vagy nem? Mert súlyos társadalmi gond, gyakran foglalkozunk az érzelmi eredet? erőszakkal. A nemi erőszak egyik leggyakoribb előidézője a sértett vagy áldozat ráutaló magatartása. Amikor elhiteti a másikkal, hogy nemsokára övé lesz, majd kiderül, hogy mégsem. A biztosra vett öröm elmaradása végletes, szélsőséges érzelmi kitörésre ragadtat sok embert. Valahogy ki kell élje azt a tartalék érzelmi töltetét, amit arra tartalékolt, hogy megossza a másikkal. Ez történt pénteken is.
A szurkoló természetesen hivatalból bízik, de ami itt történt, az több volt bizakodásnál. Itt arra gondoltak az emberek, hogy az utolsó kilencven perc már csak formalitás. Valahol, valakik eleve eldöntötték, hogy csak a Ferencváros lehet bajnok. Ebben természetesen ott a hagyomány, a szokás, a magyar történelem. Épp negyven éve fordult elő utoljára, hogy nem az lett a bajnok, aki az utolsó forduló előtt vezetett. Akkor is a Fradi húzta a rövidebbet, kikapott Dorogon és így aranyhoz juttatta a Győrt. Azóta nem volt hasonló, hiszen voltak eszközök arra, hogy ne történhessen. A mai néző, illetőleg az egy héttel ezelőtti, paradox módon, miközben férfias eszményekben hisz, ezekben az eszközökben bízott. Nem csapata nem létező nagy tudásában, hiszen aki nem vak, az láthatta, ez a csapat bárkit megverhet és bárkitől ki is kaphat. Abban bízott, hogy a sokszor szidalmazott háttérben valakik ezt rég elintézték.
A Ferencváros híveiben sajátos kettősség él. Az üldözöttség és a kiválasztottság-tudat fura kettőse. Egyrészt szeretnek emlékeztetni a viharos múlt nehéz időszakaira, mikor a politika rendre ellenükre tett, másrészt úgy gondolják, nekik többletjogaik vannak, mint a legrégebben első osztályú, legtöbb sikert elért magyar csapatnak. S ez innentől társadalmi kérdés. Kár, hiszen lehetett volna egyszerűen csak izgalmas is. De ne csodálkozzunk, ha nem tekintették annak: Ma már tudható, 68-ban hogyan adta oda a Vasas a bajnoki címet a Ferencvárosnak. Majd kiderül, hogyan fordított épp két évtizede mínusz kettőről a Győr úgyszintén a Vasas ellen. Mindenki pontosan tudta, hogy egyetlen évvel később, minden idők egyik legocsmányabb bundája után elvehették volna a címet a Honvédtől. Annak idején mindenki beszélte, hogy a Vasas Szakszervezet centenáriumára hogyan jött össze a csapat bajnoki címe. Ez csak néhány példa. Egy parancs, egy kis pénz, néha egyszerűen szimpátia, időnként egy-egy a bírói gázsit keveslő bíró "spori", és kész a mérnökileg tervezett végső sorrend. Egy ilyen mérnökileg tervezett végső sorrendet várt a közvélemény és várt el a szurkoló. Mert bizony olyan az ember, hogy ha vele történik igazságtalanság, akkor perel, de ha ő a kedvezményezett, akkor hajlandó egy nap alatt elfelejteni, hogy a csalás diadalát üli kedvesen becsiccsentve a padon.
Soha még a magyar futball történetében nem volt ilyen egyszerűen eldöntöttnek hitt bajnokság. Az ok egyszer? és mindenki tudja: a két rivális tulajdonosa ugyanaz. Jó, tudom, az egyiket mint magánember, a másikat mint cégbirodalom, az egyiket érzelmileg, a másikat üzletileg, de ugye senki nem gondolja komolyan, hogy ez az emberek szemében különbség. Ha meg igen, akkor épp a Fradi javára, hiszen Várszegit, a milliárdost nem mint latin szerelmest, hanem mint üzletembert véli ismerni a nép, tehát joggal hihette, a nevesebb és jobb reklámhordozó csapat Európába meneteltetése a célja. Ezek szerint nincsenek ilyen céljai. Annak idején az MTK átvételekor Közép-Európa egyik legjobb csapatát ígérte. Nem lett az. Lett egy háromszoros magyar bajnok csapata, de nem messze Croatiától, a prágai Spartától, de a mindenkori lengyel bajnoktól is. Ezek szerint Várszeginek nincs több elszórnivalója, az pedig valóban mindegy, hogy az üres házak előtti bajnokságot ki nyeri idehaza. A reménykedő tömeg azt hitte, az üzleti érv nyer az érzelmi ellen. Nem nyert, a tulajdonosnak mindegy volt. Lám, mekkora baj, ha nem bunda valami. A bunda a tiszta viszony, az átlátható, kiismerhető, elérhető világ. Minden máshoz tehetség kell. Csaló bárkiből lehet, tehetséges csak a kiválasztott kevesekből.
E tragédia rávilágít a kettős tulajdonlás képtelenségére. Ugyanakkor tudjuk, ha nem jön a halk mágnás, akkor a Fradi mára lehet, hogy a Kispest sorsára jut. A Fradi mindent Várszeginek köszönhet. Minden jót és minden rosszat. A megmaradt esélyt és az elmaradt örömöt. A gyanúsítást. Ez pedig már nem futballkérdés, hanem társadalmi.
Normális, valódi gazdaságban egy ilyen szituáció egyszerűen nem jöhetne létre. Szponzor lehet egy cég két csapatnál, tulajdonos sehol másutt. Még szponzor is csak úgy, ha a két csapatnak nincsenek azonos céljai. Nálunk azonban az országban egyedül a halk milliárdos képes eltartani két csapatot. Egyet többen is el tudnának, de nem akarnak. Van abban valami nyomorúságos, amikor előállhat az a helyzet, hogy egy szurkoló a klubját eltartó ellen tüntet, de bár erről nem a tulaj tehet, az biztos, hogy nincs jól így. Ezen a helyzeten valamilyen módon változtatni kellene. Mert ne tessünk azt hinni, hogy ezzel a becsületes eredménnyel most minden el van rendezve. Nincs. Majd kombinálnak máshogy tovább. Sajnos a magyar társadalmi élet minden szintjén hasonló a helyzet. Az üzleti zseninek tartott Demján jött a futballba, hozta hatalmas tudású embereit, majd kiderült, hogy semmit sem tud elérni. Több okból. A futballban minden meccs nulla nulláról indul, nem úgy a gazdasági életben. A futballban a csapatok létszáma azonos, nem úgy a gazdasági életben. A térfelek egyformák, a labda ugyanaz, nem úgy a gazdasági életben. A lobbiképesség, rondább magyarra fordítva a versenytelen magyar gazdaságban szerzett versenyelőny nem kompatibilis a sporttal, a közepes másodvezérek pedig csak akkor tehetségesek, ha ők adják a labdát a mérkőzéshez, az ellenfélnek pedig elhíresztelik, hogy ping-pong lesz, úgy készüljenek. A sport morális cselekvés, egy közösség vagy egyén legyőzése egységes szabályok által, saját kiválóságok bizonyítása, nem az ellenfél megalázása. Itt ez nincs így sehol. Ne féljünk elmondani, másutt sem nagyon. Aki nézi a spanyol vagy az olasz bajnokságot, röhejes bíráskodást lát, de vajon látja ugyanezt német- vagy angolhonban? Nem. A déli társadalmak keresztapás világa és a valódi polgári demokráciák között ez a különbség. A mi országunk sajnos hosszú évek óta délre hajt, a maga összeprivatizált, versenytelen, umbuldált kapitalizmusával, melyben a verseny nem egyéb, mint a lehetőségek gyorsabb elcsenése a versenytársak elől.
A magyar társadalom olyan állapotban van, hogy bundára szocializálódott. tudja, érteni véli és immár el is várja. Ebben euklideszi fordulat a péntek, hiszen az elmaradt bunda okozott tömeges elkeseredést. Jobb helyeken megünnepelnék a Debrecent, itt jó, hogy nem verték agyon őket.
Talán ha nem cirkál helikopter a pálya fölött, hogy kihúzza az égre, bajnok a Fradi, Gera, Tököli vagy valaki más, de főleg ők, bekínlódnak egy darab zománchibás magyar gólt, és akkor a dolgok a helyükre kerülnek. De a kiszolgáltatott, egzisztenciájában fenyegetett, sőt az esetek többségében egzisztenciájában megrendített ember legalább itt a stadionban biztos örömre vágyik. Ezt vették el tőle. Mi mást tehetne, jön az erőszak.
A világ lett ilyen. Van egy hatalmas paradoxon. Az emberek úgy hiszik, hogy a diktatúra erőkultuszt teremt, a demokrácia a lelki rezdülésekre fogékony. Épp fordítva van. A diktatúrában az erő állami keretek között kifejthető. Minden sarkon akad néhány verőlegényi, pártszolgálatosi státus. Aki erre vágyik, még szép egyenruhát is kap. A diktatúrában a polgár az erőszak ellen a lélek finomságaival védekezik. A harmincas évek Németországában az emberek szabad idejükben zenét hallgattak. A hatvanas évek Magyarországán olyan példányban fogytak a regények, verseskönyvek, ami mai szemmel nézve elképesztő. Az ember védekezik az erő ellen.
Most fordítva van. Az irracionális diktatúra ellenében megszületett a valóban materiális világ. A spiritualitás olyan alacsony fokon van, mint előtte talán semmikor. Hatalmas ébredés van a világban, de még nagyon sokan alszanak. A verekedők számára a verekedés a ráció maga. A leegyszerűsített világrend. Aki üt, vagy aki nagyobbat üt, az a jobb, a szebb, az erősebb. A hatóság bájosan asszisztál ehhez. Az erőszak emberei ma úgy gondolják, hogy az erő a tiszta igazság. A jogszolgáltatás nincs feladata magaslatán, nem vezetnek jobban meccset, mint a sötét nadrágosok. Az egyszer? ember úgy éli meg sorsát, hogy minden, ami kívül esik a fizikai valón, mások privilégiuma, furmánt, ismeretlen világ, melyből viszont csak rossz dolgok jönnek.
Igen, a szabad verseny letekeri a bandázst az öklökről. A szabad versenyben bűn a győzelem elmaradása. Győzni mindig és mindenáron. A sportban, elvben nem a szabad verseny manifesztálódik, hiszen egy mérkőzésen csak a felek ötven százaléka élvezheti a győzelem örömét. De akadnak emelkedett pillanatok. Manchesterben, amikor a hazai közönség megtapsolta a három góljával csapatukat kiverő Ronaldót, majdnem bőgtem, mert azt láttam, amit itthon álmodni sem lehet. Itt nálunk még a nagy roham zajlik, itt a ráción túli világnak csak annyi a dolga, hogy szószékről agitáljon párt mellett. Ott már megtanulták, hogy nem lehet és talán nem is kell mindenáron győzni, egy szép élmény, mint az a mérkőzés is volt, nagyobb emlék, mint egy csúnya győzelem. Ott már ott tartanak, hogy az élet több mint egyenleg. Itt még ott tartunk, hogy megteremtsük a pozitív szaldót. Ez mind-mind ott van azok életében, akik képtelenek egy második helyet, egy döntetlent megbocsátani.
A legfőbb ok persze a spiritualitás hiánya, hívő ember bármilyen elkeseredett, nem emel kezet másokra. Úgy tűnik, a magát kereszténynek nevező politikai kurzus nem tudott eggyel több igazat áthozni a jó oldalra. Maradt az üresség és a pótcselekvés. A bálványok beteges imádata. Mert ezeknek az embereknek a Csapat nem egyszerűen kedves, de kizárólagos. Nekik a hazai mérkőzés az időnként ismétlődő istentisztelet, a papjaik pedig a játékosok. Márpedig a fanatikusnak nincs egyebe, mint az a bálvány, amit ha veszteni lát, jobban haragszik rá, mint az ellenségére. Ahogy a tálib harcos megharagudott lelki vezetőjére, mikor látta, hogy semmit nem tehet érte, úgy haragudott meg a fradikus alkalmi bálványára. Jó lenne megtanítani ezeknek a fiúknak, hogy Tököli Attila nem Isten, mégcsak nem is Isten felkentje, csupán egy ember, aki magyar viszonylatban ügyesen kerül helyzetbe. Akkor nem bántaná. Hiszen rájönne, hogy éppolyan esendő és törékeny, mint ő. Addig még hosszú az út. A test ereje mellé ki kell fejleszteni ezekben az emberekben a lélek erejét. Az a nehezebb. Nincs hozzá kondigép. Amíg ez nincs, addig hiába áll mindenki mellett egy rendőr. Legfeljebb őt is megverik.
2003. 06. 06. (VII/23)
