hetilap

2000-ben Iliescu és Nastase pártja nem épp atlanti programmal győzött a választásokon, de az új kormány már a NATO-tagságot tette meg legfőbb céljává. A hadjáratba belefért az RMDSZ-szel való együttműködés, olyan kisebbségi-visszaszolgáltatási törvények átvitele, melyeket a korábbi, állítólag Európa-barát kormány nem tudott, tán nem is akart átvinni. Nastase pártja és kormánya viszont pragmatikusan pörgette végig a NATO-kampányt. Olyan "apró" feltételeket ugyan nem teljesített, mint a túlsúlyos, a gazdaság erejét elszívó állami szektor privatizálása, a közigazgatás modernizálása, a korrupció visszaszorítása – tehát amit reform gyűjtőnéven hiányol továbbra is a politikai és gazdasági stabilitást egyaránt megkövetelő brüsszeli központ. Viszont a román politikusok, mint a modern történelemben annyiszor, most is gyorsan felismerték, mit tehetnek, ami látványos, de nem igényel átalakulást a mélyrétegekben. Így sorakozott fel Románia igen hangsúlyosan Amerika mellé 2001. szeptember 11. után, így került fegyveres román kontingens Afganisztánba, és így vállalta Románia – az Európai Unió heves rosszallása ellenére –, hogy amerikai katonát nem juttat az alakuló hágai törvényszék elé.

Épp a reform akadozása és az európai országokhoz fűződő vegyes viszony teszi érthetővé, miért okozott a prágai döntés akkora ovációt Romániában: a tagjelöltek közül itt lehettek a legbizonytalanabbak a valóságos helyzetet ismerők a meghívásban. Itt keltette volna a legnagyobb csalódást az elutasítás, merthogy itt volt a leghevesebb NATO-kampány, ráadásul egyszer már volt egy sikertelen hadjárat 1997-ben a madridi csúcs előtt. A pozitív döntés hírére viszont örömünnep kezdődött országszerte: a nagyvárosokban a megyei kormányhivatalok szerveztek spontán utcai megmozdulásokat, amelyeken többnyire maguknak a prefektúráknak a dolgozói és a kivonultatott óvodások, iskolások tapsoltak, hurráztak, mint a diktatúra kötelező népünnepélyein, több helyen mértek ingyen bort és sört, kivonultak a katonazenekarok, rockegyüttesek. Ezt sem tartotta sok újság NATO-érett megnyilvánulásnak, de a román sajtó arra figyelmeztetett, hogy ezek már nem annyira 

a lecsengő NATO-kampány végső eseményei, inkább az egyre valószín?bb előrehozott választások kampányának első rendezvényei. A NATO és Románia mellett a kormányzó Szociáldemokrata Párt zászlócskáit lengették buzgón a rendezvényeken, amelyeket egyes lapok az egykori "Megéneklünk Románia, megéneklünk Ceausescu" - féle alkalmakhoz hasonlítottak.

Ugyancsak a kormányerő díszszemléje volt az amerikai elnök ötórás bukaresti vendégeskedése. Főképp Iliescu napja volt ez, aki államfőként mindent learatott, amit le lehetett aratni, erősen háttérbe szorítva miniszterelnökét, akinek pedig a NATO-hadjárat sikere sokkal inkább köszönhető, és akinél az elmúlt két évben maga Iliescu sokkal kevésbé meggyőző euroatlanti politikát folytatott. Bush sugárzóan barátságos volt hozzá és a román néphez, pedig volt a beszédében elbújtatva egy olyan üzenete is, ami akár másképp is értelmezhető, mint feltétlen dicséret. Az amerikai elnök ugyanis valamennyi bukaresti megszólalásában azt a feladatot irányozta elő a NATO-tag Romániának, hogy hídszerepet töltsön be a szövetség és Oroszország között. Ebben bizony rejtetten beleérthető annak rögzítése, hogy Románia áll a legközelebb Oroszországhoz, a posztkommunista román politikai elit ápolja a legjobb kapcsolatokat a posztkommunista orosz politikai elittel, Románia távoldott el legkevésbé az új tagok közül az egykori Varsói Szerződés szellemiségétől, tehát leginkább alkalmas erre a közvetítő szerepre.

A román közvéleménynél sokkal óvatosabb örömmel reagált a romániai magyar közvélemény a meghívásra. Pedig egy kisebbségnek nyilván fokozott biztonságot jelent olyan államszövetséghez tartozni, amely demokratikus alapelvei szerint kéri számon a tagoktól a nemzetiségekkel szembeni megfelelő elbánást. Az erdélyi magyar közösség azonban átélt már egy-két csalódást hasonló helyzetben, például amikor Románia több olyan kisebbségi vállalás révén lett az Európa Tanács tagja, amit csak sok évvel később, netán egyáltalán nem teljesített. Az RMDSZ belső ellenzéke továbbra is hevesen támadja a szervezet vezetőit, amiért szerintük nem használták ki eléggé a NATO-ba igyekvő Románia kényszerhelyzetét, hogy teljesítse a kisebbségi kötelezettségeket. A Bush-látogatás a maga módján tisztázta a helyzetet: a beszédek során nem is bukkant fel a kisebbségi kérdés, nem szerepelt a még hátralévő feladatok sorában, sőt, a vívmányok felsorolásakor sem. Ami feltehetően annyit jelent, hogy – nyilván nem kis részben a román diplomácia erőfeszítéseinek következtében – az Egyesült Államok részéről a kérdést a megoldott, lezárt akták közé sorolták. Ez pedig valóban nem teszi könnyűvé a romániai magyarok és érdekvédelmi szervezetük helyzetét, különös tekintettel arra, hogy az előrehozott választások egyik értelme épp abszolút többséggel, vagy más politikai erő bevonásával feleslegessé tenni az RMDSZ-t a külső kormánytámogató pozíciójában. Ha a román-magyar kapcsolatok rendezése már befejezett tény, akkor annak sem lesz túl sok jelentősége a világ szemében, ha megszűnik a magyarok hatodik éve tartó részvétele az ország vezetésében. 

Az államközi kapcsolatokban is a kiegyensúlyozottság, a normalitás garanciája lehet mindkét ország NATO-tagsága. Azt ma már többnyire csak a szélsőséges Nagy Románia Párt szélsőséges vezére, C. V. Tudor mondja, hogy Románia mostani felvétele annak a csúf hibának a korrigálása, hogy Magyarországot korábban Románia nélkül felvették – a miniszterelnök viszont épp most látogat Magyarországra. Igaz, Nastase a korábbi tervekkel ellentétben nem egy még várakozó, támogatást igénylő tagjelölt képviseletében Prága előtt, hanem a már meghívott állam kormányfőjeként Prága után érkezik Budapestre. Most derül ki talán, hogy a román politikai elit számára mit jelent a győzelem a magyarokkal kapcsolatban: a partneri kapcsolatok továbbfejlődését, a megbékélés stabilizálását, vagy netán egy a régihez hasonló keményebb hangvételt, a visszanyert egyenrangúság talaján.

Marad a státustörvény

Nem sikerült lezárni a tavaly óta tartó magyar–szlovák vitát a státustörvényről a két ország miniszterelnökének találkozóján. A Budapestre látogató Mikulás Dzurinda kijelentette: Pozsony még a módosított státustörvényt sem fogadja el. Ellenvetéseit írásba foglalva átadta Medgyessy Péternek. A dokumentum hangsúlyozza: Pozsony területen kívüli hatályúnak tartja a magyar törvényt, amely szerinte etnikai alapon különbözteti meg Szlovákia állampolgárait. Medgyessy szerint a kormány nem mond le a státustörvényről és Pozsony magatartása a törvénnyel kapcsolatban nem befolyásolja Magyarországot abban, hogy ratifikálja Szlovákia NATO-csatlakozását. (Hetek)

Tovább olvasná?

Ez egy cikk a hetilapból, amit online előfizetést követően belépéssel elér.

Vagy vásárolja meg a lapot az újságárusoknál.

Előfizetek

Belépek