hetilap

Jelenet a Hídember cím? film forgatásáról. Nem minden polgárizmus, ami annak látszik Fotó: MTI

Egy polgárnak saját élete van. Egyszemélyes. Bárhány gyereket is nevel, a polgár az EGYED. Önálló egzisztencia. Van egy úgynevezett polgári foglalkozása. Alanyi drámaköltőnek lenni nem polgári foglalkozás. Főhivatású parlamenti bizottságelnöknek lenni szintén nem. Első munkahelyes miniszternek legkevésbé. A polgár elfogadja a társadalom játékszabályait, de hétköznapi ügyekben maga dönt. Nem kívánja megdönteni a rendet, mert rendszerető, de amúgy jól megvan a napi politika nélkül. A polgár választási pártokat tart és némi csendes averziója van a mozgalmároktól. A polgár megbízható, mert van valamennyi, úgynevezett polgári erkölcse. Egy polgár, ha azt mondja, tíz, akkor ott van háromnegyed tízkor. Aki nem ilyen, az kiiratkozik a polgárságból. A legpolgárabb polgár a virilista. Adózni dicséretes dolog, sokat adózni dicsőség. Nem számolja el költségnek a nagymama temetését, mert köze van a közösséghez. A polgár úgy gondolja, hogy lehet bárki kormányon, a polgár holnap is ő lesz. Ez a legfőbb különbség. Ami polgári, az holnap is van. Ő van. A kormány az megy. Ha egyetlen kósza szóban összefoglalhatom a polgáriság lényegét, akkor az ennyi: a polgár független. Társadalmi helyzetét nem alvállalkozóként szerezte valamely pártvállalattól.

Ugyanez igaz a dicső szellemi múltra. A polgárnak van operabérlete. Van színházbérlete. Könyvei vannak és lemezei, hallgatja is őket rendre. Ritkán robbant szellemi forradalmat, mert a szellem forradalmát a polgárságból kiiratkozott polgárok hozzák létre. Az előképzettséget otthonról hozzák, az újításra való hajlamot magukban lelik meg. Polgárnak született Lukács és Lenin, de polgárnak született az összes nagy futurista is. Viszi őket újfajta hitük, vérük, de előbb még deklarálják, ők kiiratkoztak a polgárságból. Igen, ezzel a polgárisággal nekünk is van némi bajunk, a tekintélytisztelet, konzervativizmus valóban rokon némi maradisággal. Nem csupán a tankönyvekben, a valóságban is igaz, hogy kevés nagy újító járt ezüstfejes sétapálcával az utcán. Molnár Ferenc a leghagyományosabb eszközökkel lett világhírű, a világ negyedik leghíresebb magyarja (Puskás, Teller és Bartók után, mondjuk Neumann Jánossal holtversenyben). Ez tehát a polgár. Kicsit számító és nagyon kiszámítható. Köre a kártyaparti, a szőlőmenti piknik, zászlaján enyhe sznobériával kiválogatott szentek. A polgár imádkozik, de nem imád, legfeljebb hisz valamiben. S most nézzük a mi köreinket. Vegyünk egy mély levegőt, és kiáltsuk bele a fogyó nyárba: Hajrá, Magyarország!

A polgár sokat olvas, így, ha akarja, ha nem, meg tudja különböztetni a vacakot a minőségtől. Ezzel mintha lennének gondok.

Kezdjük mindjárt a Himnusz II. Projekttel. A NOhappy end előtt néhány nappal felreppent egy dal. Együtt énekelte katonás segédszínész és bájvigyorú utánzata, székely kislány és forgószélszerűen világnézetváltó egykori amorózó. A kórus kilengett, örült (mennyiért örültek drága polgártársaim?), és szólt a dal, mely kezdődik emígyen:

"Kitörő örömre lelj végre, Magyarország,

Harcolj, ha kell, régi-új népedért… stb."

Ilyen egy népének, felzúg, majd tovaterjed bíborszín? ajakokon. Egy apró bajom van vele. Melyik jó ízlés? polgártárs jegyezte meg, hogy egy ország mint fogalom nem küzdhet a népért, mely hús és vér, csupán fordítva, a régi-új szósorrend pedig épp fordítottja annak, mint amit a formátumos szerző képzelt forradalmas tavaszi éjszakán. Ez így ugyanis azt jelenti, hogy ez az új nép azonos a régivel, ami a liberálbolsevizmus tipikus felvetése. Hol volt egy jó ízlés? polgár, mely feldugta volna polgári ujját, és ennyit mondott volna, új dalocskát rendeljünk, mert ez tehetségtelen.

Majom tér vissza önmaga banánjához, mely alatt kedvenc kapott banánt kell érteni. De ne feledkezzünk el a kiváló Hídemberről. Akadt polgári síkidom, mely tiltakozott volna e vacakság ellen? Nem. Ez úgy jó, ahogy van, csak a mocskos kommunisták nem értenek egyet vele. Mellékesen jegyzem meg, hogy e hasábokon megjelent elemzésem után egy olyan ember küldött el rég halott anyámba, ki utoljára választási kampánygyűlésen látott – nem Medgyessy mellett szónokolni. S ez itt már a mélyen elásott eb esete. Én ugyanis halálos komolysággal tekintek a polgárságra, mint követendő példára, a polgárra, mint idolra, nem csupán olvasom, de értem és élem Márait. Jó lenne, ha a polgári körök polgári körök lennének. Kellenek ugyanis!

Civilnek nem azt a társadalmat nevezzük, mely vezetője időben leszerelt a szolgálattól. Az a polgári társadalom, mely alulról szerveződik, öntevékeny szakmai, érdekvédelmi szervezeteket hoz létre, és ezek választják maguk fölé a politikust. Nálunk mintha fordítva lenne. Valamely szemhibás Hadúr jóindulatából kialakult egy elitnek csak nagy jóindulattal nevezhető elit, és ők vannak, néha helyet cserélnek, mint a versmondó lány a kardnyelővel, aztán minden rendben megy tovább, amennyiben a rendetlenség rendnek tekinthető. Ezzel szemben üdítő színfolt lenne, ha valóban szerveződnének csoportok a polgári értékek védelmében. 

Jó lenne, ha így lenne.

Mi van ezzel szemben a főtéri valóságban?

Van mindenek felett Boldog Imre volt bencés gyermek, ma pályája vége felé hulló csillag. Ő azt hiszem mindannak anatómiai lova, melyet polgarizmusnak nevezünk. A rontó ember, aki arcán viseli mindnyájunk stigmáit. A valaha nagy talentumú művész többek között kiváló filmnek nevezte a Bánk bánt. Ezzel szemben azt állítom, amúgy polgárilag, hogy a Bánk bán csak annyival jobb a Hídembernél, amennyivel Marton Éva és Rost Andrea jobb szoprán E. Sz. Károly főszínésznél. Ami elrontható benne, az rendesen el van rontva, mindezen az egyik legnagyobb magyar operatőr sem tudott segíteni. Ezt ne tudná egy rendező? 

Az előbbi jámbor példák veszélytelenek voltak, ez azonban veszélyes. Magukat polgárinak nevező majdnem értelmiségiek azt mondják, hogy nincs polgár és nincs értelmiség. A követés elvárása ugyanis azt jelenti, hogy az embert hivatalból eltiltják legfőbb polgári erénye, véleménye megmutatásától. A fanatizmus és az elvakultság vált kötelezővé, sőt elvárandóvá – minél fanatikusabb, annál jobb, minél egyoldalúbb, annál üdvözítőbb. Van olyan társadalom, ahol így van. Kettő darab ilyen társadalom van, a nemzetiszocializmus és a nemzetközi. Ezzel szemben áll az értelem, ha úgy tetszik, a polgári értelmiség gondolkodása. A különbség szembeszökő. Az oldalra állított embernek annyi a dolga, hogy kórusban igent vagy nemet mondjon. Könyny? feladat, egyszer? végrehajtani, nincs vele gond. Segédanyagokat mindkét oldal szolgáltat rendben, hivatásos egyoldalúak hadakoznak előmelegített dobozolt érvekkel.

Csak…

Ennek semmi köze semmiféle polgári gondolkodáshoz, sőt semmilyen értelmiségi felfogáshoz. Az értelmiség ugyanis a dolgot magát nézi, egy ügyet, problémát önmagában bírál el. Azért ért egyet valamivel, mert azzal a konkrét dologgal épp egyetért, vagy azért nem ért egyet vele, mert nem. Amivel többször ért egyet, az az ő "oldala". De végig, minden helyzetben megőrzi kritikus szellemét, melylyel reménye szerint övéit szolgálja leginkább. Ha egy politikai irány nem bűnszövetkezet, akkor jól együtt él a kritikával, hisz az által újul meg. A kritika erővé válik. Vajh mi lett volna, ha akad néhány polgár tavasszal, aki figyelmezteti övéit, hogy minden idők legdrágább kampánya nem ér egyetlen forintot sem, csak a pénzt rakja el egy híressé lett üzletember? Lehet, hogy minden más. Polgár támogat, egyetért, de nem ájul oda, ahová mondják neki.

Ez a politikai meccs a szellemi életnek ártott a legtöbbet. Polgaristáink gyakorlatilag az emberi értelmet akarják a közgondolkodásból kiiktatni. Ne hagyják magukat, polgárok! Ne legyen olyan a szellemi élet, mint egy részeges, durva urához szerelemmel ragaszkodó asszony.

Független értelmiségi nem azért nincs (elég), mert nincs rá szükség, hanem mert ebben az esetben kénytelen külországokból megélhetést keresni, az meg csak a legjobbaknak sikerül. Szolgálni jobb bolt, sőt néha egészen jó. Ne tagadjuk el, az anyázók szépen meggazdagodtak káromkodásaikból, Moldova egykori beszélő disznaja mára megtestesült a magyar életben. 

Gondolkodást a sarokba, káromkodást középre!

Polgár nem beszél rondán, sőt. A polgár inkább túldisztingválja magát, ne kelljen attól tartania, hogy megszólják. Úgy tűnik algáraink (ez a lefokozott polgár elnevezése) tisztelettudóbbak az igazi polgároknál, élvezik a káromkodást.

Mindenkinek lehet véleménye másról. Olvassuk el Ady publicisztikáit a katolikus egyház hízott papjairól, Márai elmélkedéseit mindkét diktatúra grandjairól, vagy Kosztolányi édes-bús remekléseit az oly sokat visszasírt Magyarország nyomoráról. Nem szerették azokat, akikről írtak, de mondatokat írtak róluk. Ezzel szemben polgári hazánkban, polgári körökben olyan előadásokat fogad vastaps, melyet józanul gondolkodó polgarista kikérne magának. Miért nem kéri ki magának a mocskolódást, a patkányozást, tetvezést, a legócskább kocsmai modorba fogant "gondolatokat"? Mert ajánlójuk van. Tizenéve figyelem türelemmel Orbán Viktor csillagpályáját, soha nem tagadva, igaz a tehetsége. S most mégis ki kell jelentenem, ha ő komolyan gondolja, hogy azt kell olvasni magyar polgárnak, amit ajánl, akkor valószínűleg csupán az akarata az erénye. Nem stílusom egy lapban másik lapokat analizálni, mivel régi mániám, hogy az írástudó embereknek öszsze kell tartaniuk, mert nem Lovas István privatizálta el a nemzeti vagyon harmadát, s ha már azokat megtalálták, akik elvitték, akkor jöhet a szakmai párbaj. Viszont van egy határ, amit ha nem tart be valaki, akkor kiiratkozik az értelmiségből, s nem illeti meg az egymásnak kijáró tisztelet. 

Ezek a valaha írástudó emberek, kik mára megéljenzett színészeivé váltak a kollektív butaságnak, méltatlanok arra, hogy polgárok tiszteljék őket. Egyszer? logikával eljutunk odáig, hogy aki őket tiszteli, az lehet rendes ember, ki elvégzi a dolgát a nemzet hasznára, de polgár nem lehet, mert őket szeretni csak érzelmi alapon, észérveink jégre tételével lehet. Csak így lehet televíziós műsort készíteni irredenta gálaestből. Csak így lehet, hogy egyetlen polgári polgár, algári algár nem kérte ki magának a Medgyessy "kampányműsort". A polgár tisztelete az Embernek szól, s nem csupán a haveroknak. Megvallom, nem tartozom azok közé, akik boldogan ugrottak egymás nyakába, mikor kiderült, az új miniszterelnököt Medgyessy Péternek hívják, de alanyi jogon jár az igazságos harc joga minden küzdőnek.

A polgári köröknek nem az a dolguk, hogy fizikai jelenlétükkel nap mint nap felhívják a hatalom figyelmét önnön gyengeségére. Nem az a dolguk, hogy élő díszletként szolgáljanak egy visszatéréshez. Az a dolguk, ha már vannak, hogy szellemiekben létrehozzák a polgári Magyarországot. Az országot, ahol egy embernek ugyanolyan fontos tulajdonsága a pártállása, mint hogy szőke vagy fekete nő a felesége. Egy olyan országot, ahol egy művésznek nem kell bebújni valamelyik ólba, mert anélkül is akad jó ízlésű, értő közönsége. Egy országért kell küzdeni, nem a régi-új népért, mely országban nem nép él, hanem emberek, akik együtt a nép. Olyan országért, mely méltó folytatóit neveli ki a József Attiláknak, Latinovits Zoltánoknak, Bartók Béláknak. Ahol gondolkodni lehet.

Magukat polgárnak nevező emberek ki nem mondva, de meghirdették a doktrínát: az értelmiség, a szabadon gondolkodó ember gyanús. Pedig polgár. Nem aki mondja. A megbélyegzett. Vigyázzatok polgárjelöltek! Vissza akarnak élni erőtökkel. Ne lapbojkottot hirdessetek, hanem olvassatok mindenfélét. S akkor megtudjátok, milyen okosak a ti prófétáitok.

Tovább olvasná?

Ez egy cikk a hetilapból, amit online előfizetést követően belépéssel elér.

Vagy vásárolja meg a lapot az újságárusoknál.

Előfizetek

Belépek