hetilap

Polgár László: apa, tanár, menedzser, mesteredző Fotó: Somorjai l.

– A lányai meg sem születtek, mikor már tudatosan eldöntötték, hogy sakkozót vagy matematikust vagy orvost nevelnek belőlük?

– Sok évtizeddel ezelőtt a képességfejlesztés témájából írtam a kandidátusimat. Már gyakorló tanár voltam, mikor a zsenik életútjának az a része izgatott elementárisan, ami a gyerekkorukkal foglalkozik. Azt, hogy az általunk kidolgozott és jónak tartott gyereknevelési és tanítási módszert alkalmazzuk a gyerekeinknél, azt már jóval születésük előtt eldöntöttük. De hogy mi legyen belőlük, azt csak később. 

– Miért izgatta önt a zsenik gyerekkora?

– Még csak középiskolás voltam, amikor már érzékeltem, milyen hatalmas előnnyel indulnak azok a gyerekek, akik ingergazdag családi környezetben nőnek fel, az elvált szülők vagy a rossz házasságban élők gyerekeivel szemben. Egy gyermek, ha egészségesen születik meg, gyorsan és automatikusan megtanul beszélni. Ha valaki így meg tud tanulni egy nyelvet, az nyilván meg tud tanulni több nyelvet is, ha olyan környezetben nő fel. Feleségem munkácsi, ruszinok, szlovákok, magyarok, zsidók, románok között élt. Voltak olyan emeletes házak, ahol egy épületen belül mindezek a nemzetiségek együtt voltak, s a gyerekek úgy tanulták meg ezt a négy-öt nyelvet, hogy észre se vették. Sőt, a zsidó gyerekek tanultak még jiddist, hébert, nem beszélve az angolról és a németről. Azon a vidéken egyes emberek tíz-tizenöt nyelven is beszéltek, de az átlagemberek is négy-öt nyelven. Ha ezt valaki Magyarországon teszi, akkor azt mondják rá, hogy nyelvzseni. Ha valaki ezt fiatal korban meg tudja tenni, miért tudna egyetlen egy szakterületen zseniális eredményt elérni, esetleg már fiatalon is. 

A zsenik életrajzában feltűnt, hogy kivétel nélkül mindegyik nagyon korán specializálódott egy területre, és ott hallatlan intenzív munkát végzett. A sakktapasztalataim is azt mutatják, hogy nincs olyan világbajnok, amelyik ne négy-öt éves korban specializálódott volna a sakkra. Tehát olyan nincs, hogy valaki tizennyolc évesen eldönti, hogy sakknagymester lesz, és harmincéves korára valóban az lesz. Ezt, és sok más pedagógiai látásomat és tapasztalatomat a feleségemmel együtt, aki szintén tanár, a saját gyermekeimen kezdtem el alkalmazni. És napról napra, évről évre pontosan bejöttek a számításaim.

– A három gyermek is tudatos tervezés eredménye?

– Mi hatot terveztünk, de olyan nehezen indultak be a dolgok, és olyan hosszan éltünk szegénységben, hogy nem mertünk többet vállalni. Volt olyan év is, hogy egyszer sem tudtam húst hazavinni. Akármit léptünk, mindenhol falakba ütköztünk. 

– A pedagógia területén?

– Ott inkább közömbösségbe. Az, hogy a gyerekeinket nem írattuk iskolába, állandó rendőrségi meghurcoltatással járt. Rendszeresen kijött a karhatalom, és hol elmegyógyintézetbe, hol börtönbe akartak csukni, hol a lányokat akarták intézetbe csukni. Úgy gondoltuk, felelőtlenség lenne ezt hat gyerekkel végigcsinálni. 

– Az, hogy lányok lettek, gondolom, nem a tervezés eredménye?

– Az nem. Nekem mellesleg jól jött, hiszen így be tudtam bizonyítani, hogy a nők is képesek ugyanolyan szellemi teljesítmény elérésére, mint a férfiak.

– Azt mondja, hogy csupán a neveltetéstől függ, hogy valaki világraszóló eredményt érjen el?

– Szellemi területen igen. A fizikai terület más, ott speciális anatómiai felépítés kell, az inkább öröklött dolog, neveléssel nem befolyásolható. Sőt, ha a lányaimat nem ilyen nehézkes anyagi, társadalmi feltételek, körülmények között nevelem, akkor az eredményük ötször ekkora lehetett volna.

– A legjobbnál hogy lehet még jobbnak lenni?

– Minden eredménynél van jobb. Azért Kaszparovnál nem lettek jobbak a lányok, bár Jutka legyőzte Karpovot. De ha a feltételek jobbak, garantálom, hogy Kaszparovnál is jobb eredményeket értek volna el. Nézze, ha a lányaim olyan körülmények között tudnak edzeni, mint Kaszparov és Karpov, akkor egy kicsivel őket is túl tudták volna szárnyalni. Karpovnak volt olyan időszaka, amikor több tucat edző dolgozott neki. Hol lehetett nekem száz edzőm? 

– A jó körülmény egyenes arányban áll a jó teljesítménnyel?

– A jó körülmények és a hatalmas munka. Ez adja a legnagyobb teljesítményt. Illetve ha valaki rossz körülmények között jól dolgozik, jobb eredményt ér el, mint a jó körülmények között gyengén dolgozó ember. 

– Számos ellenpéldát tudnék mondani a művészek köréből. 

– A művészeteket hagyjuk, ott nincs objektív mérce; divattól, ízléstől és sok minden mástól függ. Különben a szegénység nem mindig jelent rossz körülményt, néha ösztönzőleg hathat a teljesítményre. A nagy baj az ingerszegénység.

– Hogyan tudta a lányai környezetét ingergazdaggá tenni?

– Úgy, hogy harmincöt éve élünk a feleségemmel boldogságban. Amilyenné akartam, hogy a gyerekeim váljanak, azt kettőnk életén keresztül mutattam be nekik. Ennél erősebb ösztönző és motivációs erő nem létezik. De ma Magyarországon a családok olyan siralmas és botrányos erkölcsi állapotban vannak, hogy minden harmadik szülő tudattalanul is potenciális bűnözőt nevel a gyerekéből. Lehet, hogy hihetetlenül hangzik, de ha akartam volna, akkor a lányaimból matematikust, zenészt, orvost, bármit nevelhettem volna. Akár megrendelésre is. Élt egy Gertner nev? híres zenepedagógus, aki soha nem fogadott el tanítványának tehetséges gyerekeket, mégis ötven versenygyőztes heged?művészt nevelt fel.

– Ön szerint nincs is jelentős szerepe a genetikai adottságoknak?

– Nincs. A neveltetéstől függ. Előbb-utóbb az a társadalom fog elhúzni a többitől, amelyik ezt fölismeri, és társadalmi méretekben érvényesíti. Azok a társadalmak, amelyek azt mondják, hogy csak játsszon a gyerek, és legyen sokoldalú, és tanítsanak neki az iskolában tizenötféle tantárgyat, ott a gyerekek egyik tárgyból sem fognak tudni igazán alaposan semmit. Gondoljon bele, mi mit profitáltunk a gimnáziumban, már nyolc éve tanultuk az oroszt, de ha meg kellett szólalni, nem tudtunk. De legyen őszinte, a többi tantárgygyal sem álltunk jobban. Matematikával, idegen nyelvvel és sakkal kezdtem el Zsuzsával. Öt és féléves korában olyan matematika feladatot oldott meg, amihez nekem már gőzöm sem volt. Ötéves korában jutottunk oda, hogy ha azt akartam volna, hogy matematika professzor legyen, akkor a sakkot kellett volna alábbhagyni, de négyévesen az iskolások közötti Budapest-bajnokságot megnyerte, ekkor vettük az irányt keményebben a sakk felé. Szerencsére. Bár egy kiváló matematikussal kevesebbje lett az országnak. 

– Ezt az állítását viszont nem tudja bebizonyítani. 

– Nézze, ha nekem van igazam, akkor a gyerekek kilencven százalékát a hagyományos iskolákban tönkreteszik. Már a lehetőséget sem adják meg számukra ahhoz, hogy kreatív módon alkossanak egy bizonyos területen. Márpedig minden egészséges emberben ennek a vágya tudatosan vagy tudat alatt, de benne van. Aki ezt nem vallja be, az hazudik. Ez nem az egyén kárára megy, sőt, örömöt, egészséges identitást, biztonságot ad neki, az eredendő alkotásvágyát kielégíti, a társadalomnak meg óriási hasznot hoz. De Magyarországon teljes közömbösséget látok ez iránt az elképzelés iránt. 

– Most ugyanúgy, mint húsz évvel ezelőtt?

– Folyik intézményesített keretek között ilyen oktatás? Nem folyik. Pedig nem kerülne lényegesen többe, mint a mai iskolarendszer. Csakhogy akkor az egyik iskolába sokkal több fizikatanár kellene, a másikba sokkal több kémiatanár, a harmadikba meg sokkal több orvostanár. Nem szabadna harminc-negyvenes létszámú osztályokat létrehozni. Tíz fő lenne az ideális egy osztályban. Ha valaki beiratkozik egy intenzív angol nyelvtanfolyamra, napi nyolc órán keresztül tanulja, akkor három hónap alatt remekül megszólal angolul. Egy középiskolás négy vagy öt éven keresztül heti egy órában tanul, akkor, ha összeadjuk, ugyanaz az óraszám jön ki, csakhogy egy kukkot sem tud négy év után. Fontos, hogy a gyerek érezze a tudás, az előrehaladás élményét és örömét. Az sem igaz, amivel évtizedek óta vádolnak igaztalanul, hogy ilyen módon boldogtalan szakbarbárokat nevelünk a gyerekekből. Gondoljon bele, Zsuzsa lányom beszél nyolc-kilenc nyelvet, egyetemet végzett, csinos, talpraesett, Amerikában él a férjével. Ott a középső, a Zsófi, járt képzőművészeti főiskolára is, otthon ma is festeget, újságot szerkesztett, mindemellett hat nyelven beszél. Hol az a nagy szakbarbárság? Jutka beszél aránylag a legkevesebb nyelven, de angolul, spanyolul, oroszul, eszperantóul ő is tud. Azért ő érte el a legtöbb eredményt a sakkban hármuk közül, mert a sportra, nyelvre és a többire kevesebb időt fordított. Mellette mindhárman kicsattannak a boldogságtól. 

– Mik a fő hibái ön szerint a mai iskolarendszernek?

– A lányaim alapvetően sikereken nőttek fel. A mai iskolarendszer és a mai élet a diákokat kudarcélmények sorozatába kényszeríti. Az ingergazdag iskolai környezet alatt azt értem, hogy a gyerekek érdeklődését egy bizonyos terület iránt – ehhez türelem szükséges és alázat – fel kell piszkálni, mintha úgy érezné, hogy önmagától akarja és csinálja, és a legelső eredménynél dicsérni kell a gyereket. Persze intenzíven oktatni kell. Érezni kell az előrehaladás ütemét. És miközben a gyerek sikerhez jut, mint egy spirál, megy felfelé, egészen a csúcsig. 

– Ön tudatosan beosztotta a gyerekei idejét, megszabta a játék és a tanulás közötti arányokat? Hogy nézett ki a lányok egy napja?

– Felkeltek reggel hatkor. Pingpongedzéssel kezdték a napot. Mindhárman elég sokfajta sporttal foglalkoztak. Tízkor hazajöttek, akkor elkezdődött a sakkedzés, ami kisebb kihagyásokkal estig tartott. Közben mentek a nyelvórák. 

– Miért tartotta fontosnak a sakk mellett a sportokat? 

– Komoly fizikai ellenállóképesség kell ahhoz, hogy valaki el tudjon viselni olyan szellemi terhelést, mint amilyet ők. Bár utólag nem vagyok benne biztos, hogy nem lett volna-e elég a kevesebb is. 

– Azt is ön találta ki, hogy milyen sportot űzzenek?

– Nézze, egy gyereknél nem úgy van, hogy ő találja ki, mit szeretne. Azért gyerek, mert ő nem tudja még. Általában minden gyerek abba kap bele örömmel, ahova elviszik. Én pingpongozni vittem el először. S aztán, ha nem figyelnek oda rá, egyszer csak abba-hagyja azt, amibe belekapott. De mi odafigyeltünk rá, és nem engedtük, hogy abbahagyja. Fél év múlva már nem kellett motiválnunk, hogy játsszon, mert voltak sikerei a pingpongban is, és élvezte. A legtöbb jó dolog nagyon egyszer? pedagógiai módszerekkel elérhető.

– Hol kap szerepet az ön pedagógiájában a szabadság?

– Úgy vélem, megadtam a gyerekeknek az életre szóló szabadságot, vagyis azt a lehetőséget, hogy alkothasson, és felnőtt korában eldönthesse, hogy az életét milyen irányba akarja fordítani. A másik nagy probléma a mai iskolarendszerben, hogy nagyon merev és zárt a játék és a humor irányában. Nem az a lényeges, hogy menynyire van terhelve a gyerek, hanem az, hogy jó módon van-e terhelve. 

– Miért cikizte magát a sajtó évtizedeken keresztül?

– Sorolom: előítélet, féltékenység, irigység. És egy nagy adag antiszemitizmus. Most utólag látom, hogy ebben az ellenszenvben sokkal nagyobb volt az antiszemitizmus jelentősége, mint ahogy akkor gondoltam. Örökbe akartam fogadni tíz évvel ezelőtt két néger kislányt, hogy ugyanezen elvek alapján velük is kimagasló eredményt tudjak elérni. Mikor ez kiszivárgott, a Népszabadság óriási támadást indított ellenem, ahelyett, hogy örültek és biztattak volna. Az Antillákról kaptam volna a két pici babát, az ottani miniszterrel már le volt tárgyalva a dolog. Ez a cikk bizalmatlanságot szült, és elmaradt az örökbefogadás. Nem értem, nem börtöntöltelékeket neveltem a lányaimból, akkor mi volt a probléma? Azt sem értem, hogy miért akarták állami gondozásba venni a lányaimat, hiszen mi is tanárok voltunk, a vizsgákra mi készítettük fel őket. Soha nem mondtam nekik, hogy kitűnőre vizsgázzanak, ez engem nem érdekelt. Szerencsére jó fejük volt.

– Az intelligencia és az értelem mennyire függnek össze egymással?

– Azt mondom, hogy minden egészségesen született gyermek potenciálisan egy zseni. De ezeknek a gyerekeknek még nincs semmilyen speciális képességük. Ez azt is jelenti, hogy bármelyik gyermekből majdnem bármilyen ember nevelhető, függetlenül az intelligenciától és az okosságától. Azt tapasztalom, hogy egy ember teljesítménye nem a hozott, hanem a születése után kapott információkból adódik. Én az intelligenciát és az értelmet nem állítanám egymással szembe. Általában az okos emberek intelligensek is. Az intelligencia meglátásom szerint alkalmazkodó képességet jelent, mondhatnám, a világra, az eseményekre való friss reagáló képességet. 

– Ön Izraelben él vagy Budapesten?

– Kettős állampolgárságú vagyok. A telet mindig Izraelben töltöm, ahol nagyon szép lakásom van, a tengerre néz tizenkét ablaka. Azt mondják, az ablakomból látszik Izrael legszebb tengerpartja. 

– Tart még a lányainál a tanítási, nevelési folyamat?

– Ó dehogyis. Jutkánál még menedzser vagyok, de ott is egyre kevésbé. Felnőttek. A legkisebb lányom is huszonöt éves. El kell engedni őket ahhoz, hogy visszajöjjenek.

Tovább olvasná?

Ez egy cikk a hetilapból, amit online előfizetést követően belépéssel elér.

Vagy vásárolja meg a lapot az újságárusoknál.

Előfizetek

Belépek