Kell egy emlékhely, ahol meg lehet emlékezni a diktatúrák áldozatairól, akár a bűnösöket is felmutatva. S ennek minden szimbolikus jelentősége mellett a történelemről kell szólnia a jövendő, fiatalabb nemzedékek számára.
Nagyon fontos, komoly politikai tett lett volna, ha egy ilyen múzeumot szakértő történészek, muzeológusok még valamikor a 90-es évek közepén megszerveztek volna. S mondhatnánk azt is, hogy ennek akkor még nem jött el az ideje, maga a tudomány nem tartott még ott, hiszen éppen akkor, 1995-ben nyitotta meg a levéltári törvény a kutatók előtt a levéltári iratokat, de ne áltassuk magunkat: a szembenézés a múlttal politikai kérdéssé vált, nem a társadalom, hanem a pártok próbáltak így-úgy viszonyulni vagy éppen nem viszonyulni a múlthoz.
S bár van mit e téren a pártokon (valamennyin) számon kérnünk, most és itt már nem ez a kérdés, hanem hogy van-e a fiatalok számára (akiknek mindez se nem megélt, se nem valós történelem, hiszen valójában történelemként nem tanítják nekik) s a leendő nemzedékek számára a totalitárius társadalmaknak "üzenete", van-e olyan tanulságuk, ami irányt? lehet a demokrácia, a leendő demokraták számára. Ha tetszik, hát az a kérdés, hogy van-e tanulsága a történelemnek, amit a társadalom egy meghatározó része meg- és átélt, s hogy mennyire valóságosak ezek a tapasztalatok, vagy utólag átfesthetőek, értelmezhetőek, magyarázhatóak.
A politikai rendszereken átívelő terror, az elnyomás történetét bemutató kiállítást – természetesen – nem lehet 1944. október 16-án elkezdeni, és ugyanígy nem lehet 1991 júniusával, a szovjet csapatok kivonulásával lezárni. Mert ez történelmietlen.
Hiszen nem a nyilasok (akik a Horthy-rendszer szélsőjobboldali ellenzékét alkották) deportálták a vidéki zsidóságot, hanem a Sztójay-kormány (1944. március 22. – augusztus 29.) hivatalnokai, csendőrei. Egyes adatok szerint közel 20 ezer magyar csendőr vett részt – többségük fegyelmezetten, nem kevesen lelkesen, számosan szadista kegyetlenséggel – a vidéki zsidók kifosztásában, gettókba, majd gyűjtőtáborokba terelésében. "Munkájukat" hivatalnokok, rendőrök, mérnökök, orvosok sokasága, egyes becslések szerint 200-300 ezer ember segítette.
A kiállítás okkal és joggal kötődik az adott épülethez, az Andrássy út 60-hoz: az egykori Hűség Háza az ötvenes évek elejéig az ÁVH központjaként szolgált, ez persze több, mint poén, de a történelem eme grimaszából még nem maga a történelem, annak lényege következik.
Sem a nyilas, sem a kommunista uralmat nem szimbolizálja ez az épület, egyiknek sem volt központja; Szálasié a Vár, Rákosié pedig az Akadémia utcai épület volt, az akkori pártközpont, amelynek falán semmiféle emléktábla sem díszeleg, legfeljebb beavatott történészek jegyzik: itt székelt egykor a kommunista hatalom. Ugyanakkor az Andrássy út 60-ban 1952-től már nem az ÁVH, hanem a Közép-magyarországi Borforgalmi Vállalat volt a háziúr.
Legyen ez mégis a terror háza, leginkább a kommunista diktatúráé, jelkép, mementó, hirdesse diktatúra versus demokrácia igazságát, de mértékkel, a történelmi igazság mércéjével. S ha feledjük az épület megnyitásához kapcsolódó pártpolitikát (akár a megnyitóra igyekvő, árpádsávos zászlót magukra lebernyegkényt terítő ifjak képét) s a kapcsolódó nyilatkozatokat, ha ezeket ugyanolyan malőrnek tekintjük, mint a megnyitón kitűzött Szabó Lőrinc-idézetet, akkor nem is olyan nagy baj az 1944. október 16-i kezdet, hiszen a "péter gábori" terrornak valóban a nyilas rémuralom volt az előjátéka. Meg maga a háború, minden borzalmával együtt, amiből pusztán a felemás felszabadulás fért a kiállítás anyagába.
A kiállításból maga az "üzenet", mely szerint nyilas és kommunista (terror) egykutya, át sem jön. Van persze egy terem, az átöltöző kabin, ahol az egykori nyilas rögvest
ÁVH-ssá válik, mondhatni csereszabatos, de éppen ez még köszönő viszonyban sincs a történelemmel. Az, hogy a kommunista párt "megbocsátott" a "kisnyilasoknak", akár tagjai sorába (de persze nem az ÁVO-ba) felvette, figyelemre méltó jelenség, s ennek ideológiai hasonlósága is megérne egy misét, de konkrét jelentése az, hogy a félt, rettegett bosszú elmaradt, nem került sor semmiféle kollektív felelősségre vonásra.
A kiállítás pontosan ott gyáva, ahol nem kellene, és ott (ál)bátor, ahol nem lehet, illetve fölösleges. Nagyon sok zsidó fiatal férfi 1945 után bosszúból, bosszúvágytól eltelve állt be az ÁVO-hoz. Ezeket a fiatal férfiakat, akiket lett légyen akármilyen asszimiláns, magyarérzelmű, hazafias stb. zsidó, elvitték a megalázó, diszkriminatív munkaszolgálatra. Amikor 1945-ben hazajöttek, megtudták, hogy családjukat, rokonaikat kiirtották. De mivel a kiállítás nem beszél a zsidótörvényekről, és nem említi a munkaszolgálatot, nem is mondhatja el, hogy zsidók is csatlakoztak az ÁVO-hoz. Ezzel szemben az említett "Átöltözés"-szoba azt hazudja, hogy a (kis)nyilasok tömegesen öltöztek be, lettek a kommunisták irányította politikai rendőrség verőlegényei, detektívjei. Ez egyszerűen nem igaz, 1945-ben nyilasok nem, volt zsidó munkaszolgálatosok viszont annál inkább lettek Péter Gábor munkatársai, kiegészülve a rendszer népi kádereivel.
A jelenlegi főigazgató kidolgozott koncepció alapján helyezi a hangsúlyt a két megszállásra. Azt próbálja a látogatókkal elhitetni, hogy minden rossz, ami Magyarországon történt, pusztán az idegen megszállók és a velük kollaborálók (nyilasok, kommunisták) kis létszámú csoportjának köszönhető. Ezért állítja a kiállítás, a történelmi tényekkel szöges ellentétben, hogy a Horthy-rendszer egészen a német megszállásig parlamentáris rendszer volt. Ami formailag igaz is, de demokratikusnak nehezen nevezhető egy olyan rendszer, amely 1938-tól állampolgárai egy csoportját, közel 800 ezer embert szüleik, nagyszüleik (zsidó) vallása miatt az állampolgári jogoktól megfosztja, és szisztematikusan hozzálát kifosztásukhoz, elszegényítésükhöz. A sajátos magyar választójogi rendszert, a nyílt és titkos szavazást (is) kihasználva a mindenkori kormánynak a Képviselőházban mindig kényelmes többsége volt. A képviselők többsége pedig lelkes, meggyőződéses antiszemita is volt.
Jegyezzük meg viszont, ennyiben magán a kiállításon is átsüt a történelem: a mostani formájában sem alkalmas az egykutya premissza igazolására. A történelem s az azt kegyelettel őrző emlékhely magát (esetünkben a kommunista) diktatúra mechanizmusát tárhatja fel, s éppen ez lehetne az "üzenete", de ezt nem teszi.
Még mielőtt belebonyolódnánk abba, hogy miként nem tükrözi a kiállítás "történettudományunk vívmányait", vagyis a történelmi ismeretet, emlékeztessünk arra, hogy az egyébként valóban (sokszor) megragadó látványt a múzeum szervezetlensége teszi kiábrándítóan semmissé. Hiszen az épület több mint poén, múzeumként mégis kényszerpálya, egyfajta csőben halad a látogató, s mert ezt csoportosan kénytelen megtenni, kissé képzetlen fiatal kísérő(k) magyarázatával, még arra sem marad ideje, hogy átadja magát a rendezők (feltehetően) valóban felkészült történelmi ismereteinek, a modern muzeológia vívmányainak, ami ugyan nem interaktív, de akár (ha nem hajtana a csoportvezető) valóban megadhatta volna a látogató számára az intellektuális élményt, a történelem befogadásáét, megismeréséét.
A főigazgató – nyilatkozatai szerint – igen büszke arra, hogy milyen sok információ (köztük a kiállítási termekben elvihető, kinyomtatott "teremszövegek" is) áll a látogatók rendelkezésére. Sajna – bár kiábrándító –, ezek a teremszövegek nagyon sok pontatlanságot, téves vagy egyenesen megtévesztő adatot, állítást tartalmaznak.
Így már rögvest az elején a "Nyilas folyosó" teremszövege azt állítja, hogy az "új vezetés" 1944. március 19-e után a "vidék magyar zsidóságát" szolgáltatta ki a nácik gyilkos fajgyűlöletének. Ez sem igaz: az Adolf Eichmann vezette "Sonderkommando" a Sztójay-kormány lelkes támogatásával valamennyi magyar zsidó deportálását tervezte. A kiállításon semmiféle információt nem talál a látogató azzal kapcsolatban, hogyan, miért, mikor (1944. július 6-án) állította le Horthy kormányzó a deportálásokat, ezért menekülhetett meg időlegesen kb. 250 ezer zsidó Budapesten a deportálástól. Horthy nem volt tehetetlen báb, 1944. március 19-e után még ahhoz is volt hatalma, hogy a németek első számú miniszterelnök-jelöltjét, Imrédy Bélát félretolja, és helyette Sztójay Dömét bízta meg a kollaboráns kormány megalakításával.
Mondhatnánk a kiállítás termein továbblépegetve, hogy levéltári adatokkal alá nem támasztható, igen túlbecsült, a hadifoglyokat és a kényszermunkára elhurcolt civileket összekeverő adat található a Gulág-teremszövegben. Hétszázezer magyarról beszél, akik a Gulág táboraiban raboskodtak, ennyi fantáziával mondhatott volna akár hétmilliót is. A teremszöveg szerint a gulág (sic!) azt jelenti, hogy "lágerek központi igazgatósága". A valóságban ez egy rövidítés: a "Glavnoje Upravlenyije Lagerej", vagyis "Táborügyi Főfelügyelet". A Gulággal kapcsolatos mérvadó nyugati szakirodalom szerint a szovjet munkatáborokban, ellentétben a teremszöveg abszurd állításával, nem több tízmillió, hanem "csak" körülbelül 2 millió ember halt meg. Kb. 1 millióra becsülhetjük az 1918–1958 között politikai okokból kivégzettek számát. A szovjet/bolsevik hatalom fennállása idején, ha a kollektivizálás idején éhen haltakat is figyelembe vesszük, akkor körülbelül 13-15 millió ember halt meg Nicolas Werth (A Kommunizmus Fekete Könyve c. munka szovjet fejezetének szerzője) becslése szerint.
1945-ben nem a kommunisták jutottak hatalomra és főleg nem Kádár János vezetésével, bár ennek elhitetésével a kiállítás megpróbálkozik.
A népbíróságok koalíciós pártbíróságok voltak, munkájukban részt vettek a szociáldemokraták, a kisgazdák, a polgári demokrata párt delegáltjai is. Ha nem devalválódott volna ez a fogalom az utóbbi évtizedben, akkor azt is mondhatnánk, hogy "nemzeti konszenzus" érvényesült a népbíróságok ítéleteiben. Voltak időnként, egyes esetekben kemény viták a különböző pártok által delegált népbírák között, de pl. Szálasi, Kun páter vagy szadista munkaszolgálatos parancsnokok, keretlegények ügyében egyhangúan ítélkeztek. Ehhez képest a kiállításon olvasható feliratok, a szórólapok 1945-öt mint a totális szovjet megszállás és kommunista diktatúra kezdő évét próbálják bemutatni. Az "Igazságszolgáltatás"-teremszöveg szerint 1945 és 1956 között közel 400 embert végeztek ki politikai okokból, de a látogatót nem világosítják fel, hogy a rendezők kiket soroltak ebbe a kategóriába. Netán Vajna Gábor nyilas belügyminisztert vagy Endre Lászlót és Baky Lászlót, a Sztójay-kormány belügyi államtitkárait is "politikai okokból" végezték ki 1946-ban?
Kádár János előtérbe tolása (több szó esik róla 1951 előtt, mint Rákosiról) feltehetően az 1963 után már nem létező terrort hivatott kompenzálni. A kommunista diktatúra áldozatainak számát egyébként a kiállítás – érthetetlen módon – következetesen alábecsüli.
Schmidt Mária főigazgató még a kiállítás megnyitása előtt két érvvel próbálta alapkoncepcióját védelmezni. Az első szerint nincs elegendő dokumentum, irat, fénykép a zsidóüldözések bemutatására, a második szerint a holokauszt ábrázolása a rövidesen megnyíló Holokauszt Múzeum feladata lesz. Az első állítás nagyfokú tájékozatlanságra vall. Százezrével állnak rendelkezésünkre dokumentumok, iratok, röplapok és újságcikkek a Horthy-korszakról, a zsidótörvényekről, a munkaszolgálatról, a Kamenyec Podolszkij-i és az újvidéki mészárlásról. Schmidt pedig, mint azt Vámos Tibor akadémikus, az Auschwitz Alapítvány kuratóriumának elnöke idén március 6-án, a kuratórium ülésén elmondta, személyesen akadályozta meg, hogy a budapesti Páva utcában elkezdődhessen a zsinagóga felújítása és a magyar Holokauszt Múzeum építése. Mint ahogy 1999 novemberében a nyilvánosság előtt bejelentette, meghazudtolva a kultuszminisztérium helyettes államtitkárát, hogy nem lesz új magyar állandó kiállítás Auschwitzban sem. Schmidt Máriának mint a miniszterelnök egyik főtanácsadójának volt annyi hatalma (ha joga nem is), hogy mind a két magyar holokausztkiállítás megszervezését megakadályozza. Ezek után talán nem túlzás cinikusnak nevezni a sokrét? főigazgatót.
Ami a trehányság kategóriájába tartozik, az a főbb nyilas háborús bűnösök nevének, személyi adatainak következetlen és hiányos feltüntetése az utolsó teremben. Egyrészt nevetséges kommunista rendőr alhadnagyokat Vajna Gábor nyilas belügyminiszter mellett szerepeltetni. Szakmai nonszensz például Kemény Gábor nyilas külügyminiszternél kérdőjelet rakni, mintha nem lehetne tudni, hol is született. Meg kellett volna nézni például népbírósági perének iratanyagát, nem valamilyen obskúrus, még a kommunista időkben kiadott könyvből kivagdosni képeket, az eredeti képaláírásokkal együtt. Tucatjával láthatók Reményi-Schneller Lajostól Baky Lászlóig nagyon ismert figurák neve mellett ilyen kérdőjelek. Reményi-Schneller egyébként nem csak nyilas pénzügyminiszter volt, kilenc egymást követő kormányban szolgálta Horthyt, Telekit, Bárdossyt, Kállayt, Szálasit stb.
Schmidt Mária egyik újságnyilatkozatában büszkén említi, hogy több mint százezer "polgár" vett részt 2002. február 24-én a Terror Háza megnyitóján. Ezek szerint a MIÉP-es neonácikat, akik zárt menetben vonultak föl, jelentősen növelve a tömeget, Schmidt a "polgárok" közé sorolja. Kísérőnk (csoportvezetőnk) szerint a kiállítás fénypontja maga ez a megnyitó volt, Orbán Viktor beszéde, amely szándéka szerint lezárja a kiállítást. Kifelé haladva a kapu előtt ismét megszemlélhetjük azt a két emléktáblát, amely pártunk és kormányunk, no meg mindkétszer a főigazgató asszony dicsőségét hirdeti. Ez azonban még nem jogcím arra, hogy (mint hírlik) a választásokon győztes párt a kiállítás súlyos ízléstelenségeit is felülmúlva a "megbékélés házává" próbálja varázsolni a terror házát.
2002. 05. 03. (VI/18)
