Partraszállító hajók nélkül 1944. június 6-án nem tudták volna véghezvinni a
"D-napot", vagyis a normandiai partraszállást. A nagy szállítóhajók, ha nincs
kikötő, a partot csak bizonyos távolságig tudják megközelíteni. Az általuk szállított
csapatokat, tankokat, járműveket és egyéb felszerelést csak olyan különleges eszközzel
lehetett a partra eljuttatni, amelynek nagyon kicsi a merülési mélysége, nagy a teherbírása
és rövid idő alatt lehet belőle kirakodni. A németeknek nem voltak ilyen járműveik,
ezért azt várták, hogy a szövetségesek is először kikötőket foglalnak el, majd
azokban a felszerelést és a csapatokat kirakodva megkezdik a támadást. Nem így történt.
A normandiai partvidék minden volt, csak nem kikötésre alkalmas hely. Keskeny, homokos,
elaknásított parti sáv, melyet magas sziklafalak zártak le a szárazföld felé,
rajtuk a németek megerősített állásaival. A "D-napon" a 3500 partra szállító
hajó segítségével kikötő nélkül és ellenséges tűzben mintegy 150 ezer embert,
tankokat, tüzérséget, szállítóeszközöket és utánpótlást tettek partra a szövetségesek.
A megfelelő járm? egy dél-louisianai, nyolcvan fős hajóépítő műhely tulajdonosának,
Andrew Higginsnek jutott eszébe. Miután a hadsereg elfogadta az ötletet és megrendelte
a vízi járművet, a kis üzem gyorsan megváltozott: a háború végére már 220 ezer
alkalmazottja volt Egyesült Államok-szerte. Tervei alapján összesen 20 ezer különféle
partraszállító hajó készült.
A harmincas években az amerikai hadsereg 160 ezer emberből állt. Ekkorra fejezték be a
lóvontatású szekerek és egyéb hasonló járművek kivonását. 1938-ban pályázatot
írtak ki az autógyárak számára egy egyszer? felépítésű, robusztus, nagy teherbírású
és könnyen javítható katonai teherautóra, melyet nagy sorozatban, futószalagon lehet
gyártani. A legolcsóbb ajánlatot a General Motors Company (GMC) tette, így meg is
kapta a szerződést. Az ezt követő két évben 40 ezer két és fél tonnás teherautót
gyártottak, és 1942-re már havi tizenötezer gép hagyta el a gyárat. A háború végére
több mint félmillió 2,5 tonnás állt hadi szolgálatban.
A normandiai partraszállást követő hetekben a kikötők még német kézen voltak, és
a francia út- és vasúthálózat a szövetséges bombázások következtében hónapokig
használhatatlan volt. Az utánpótlást a normandiai parton kellett kirakodni és gépkocsival
szállítani az előnyomuló és egyre messzebb kerülő hadsereg után. Az egyre távolodó
frontvonalra és vissza egy körforgalmú, egyirányú utat szerveztek, melyen főleg a
2,5 tonnások szállították a nap 24 órájában az utánpótlást. Ez volt a híres "Red
Ball Express", ami az amerikai vasúti szótárban az elsőbbséget élvező, soron kívüli
szállítmányt jelenti.
A katonai szakértők szerint a buldózereknek köszönhető a hadsereg mozgékonysága,
az ellentámadás sikere, a túlélés és a kitartás. George S. Patton tábornok, a II.
világháború legendás amerikai hadvezére mondta, hogy ha a fegyverek közül a tank és
a buldózer között kellene választania, az utóbbira szavazna. Korabeli angol kollégája,
Montgomery tábornagy szerint az amerikaiaknak ezzel a titkos fegyverével a borotválkozáson
kívül bármit meg lehet csinálni. A buldózerek a Csendes-óceántól Normandiáig részt
vettek minden hadműveletben, és gyakran az első járművek között szálltak partra.
Megtisztították a hídfőállásokat, utakat és repülőtereket építettek, és
eltakarították a törmeléket.
A buldózerek eredetileg nem a hadsereg számára készültek: az 1929–33-as gazdasági
válság idején jelent meg az Egyesült Államokban. A háború idején 15 ezer darabot
gyártottak a hadsereg számára. A csendes-óceáni hadműveletek során minden újabb
sziget elfoglalásakor el kellett tüntetni a romokat, a légierő hatótávolságának növelésére
repülőtereket kellett építeni, a hadsereg működéséhez szükséges létesítményeket
pedig fel kellett állítani. Ezt a munkát az utászok és építő alakulatok buldózerek
nélkül képtelenek lettek volna elvégezni.
A Douglas C–47 vagy DC–3 a világ legrégebben használt repülőgépe. A mai napig is
sok repül belőle a világ különböző légi útvonalain. Az első DC–3 1938-ban lépett
katonai szolgálatba. A típusból 1935 és 1945 között több mint 10 ezer példány készült.
A DC–3-ast vélhetően csak a B–52-es bombázó fogja túlszárnyalni, amely az ötvenes
évek óta áll szolgálatban. A veterán pilóták szinte kivétel nélkül elérzékenyülve
emlékeznek meg a kétmotorosról. Elnyűhetetlen, egyszer? konstrukció volt, a korabeli
szállítási igényeknek tökéletesen megfelelt, és nem utolsósorban sérülés esetén
is sokszor biztonsággal hazahozta utasait. Az alapkonstrukció utasszállításra készült,
de a katonai változat alkalmas volt ejtőernyősök, utánpótlás, kisebb járművek, sőt
ágyúk szállítására is. A háború után sűrűn lehetett látni jellegzetes kétmotoros
formáját Kelet-Európa egén is, mert a Szovjetunió is megvette a szabadalmat, és LI–2
néven utas- és teherszállítógépként még a hatvanas években is használta.
A második világháború volt az első gépesített háború, és nemcsak a tankok,
hadihajók és egyéb fegyverek nélkül, hanem – háttérben maradt hősökként – e
négy munkagép nélkül sem lett volna szövetséges győzelem.
1999. 09. 04. (III/35)
