hetilap

Sztanyiszlav Petrov nyugalmazott alezredes, aki megakadályozta az atomháború
kitörését    Fotók: Kommerszant

A karibi válság után, amikor az USA és a Szovjetunió, ez a két felfegyverkezett
óriás napokig rettegésben tartotta a világot, a szuperhatalmak vezetői többé nem
feszítették túl a húrt, legalábbis szándékosan nem. Hruscsov és Kennedy
életveszélyes játszmája az atombőröndök következő tulajdonosainak is mélyen az
emlékezetébe vésődött. Így a vietnami háború és más konfliktusok során a
nukleáris fegyverekkel való zsarolásnak már a gondolata sem merült fel.

Ennek ellenére 1983. szeptember 25-ről 26-ra virradó éjszaka a szovjet automatikus
riasztórendszer arról adott hírt, hogy az imperialisták elszánták magukat a végső
lépésre. A radarok azt jelezték, hogy az Egyesült Államok atlanti partvidékének
támaszpontjáról felszállt öt Minuteman típusú interkontinentális ballisztikus
rakéta, és a Szovjetunió felé közeledik. Az egész táv megtételére maximum 40
percre volt szükség. A katonai szabályzat szerint az események további logikus
menetének a következőnek kellett lennie: 5-10 percen belül a rakétatámadást
elhárító rendszer központi parancsnoksága azonosítja a közeledő objektumokat, és
leadja a megfelelő jelentést a Kommunista Párt főtitkárának, Jurij Andropovnak.
További 7 perc múlva, az "atombőrönd" utasításának megfelelően minden szovjet
stratégiai támaszpontról rakéták indulnak az USA irányába, és még mielőtt a
Minutemanek szovjet területen felrobbannának, a válaszcsapás már meg is történt.

Az oroszok CC–18 néven ismert rakétái olyan városokat tüntetnek el a föld
színéről, mint Washington, New York, Philadelphia, Dallas, Houston, San Francisco és
Los Angeles, valamint minden jelentősebb szárazföldi, tengeri és légi katonai
támaszpontot is. Az amerikai tervnek megfelelően pedig romhalmazzá és hamuvá válik
minden nagyobb szovjet város: Moszkva, Leningrád, Kijev, Minszk, Szverdlovszk, Omszk,
Novoszibirszk, Krasznojarszk, Habarovszk és természetesen valamennyi jelentős katonai
bázis. Az áldozatok száma elérheti az ország lakosságának felét is. A radioaktív
felhők hatalmas területeket fednek be, és megfelelő széljárás esetén elborítják
egész Európát is. Az Egyesült Államokban szintén néhány másodperc alatt 50-60
milliónyi ember pusztul el. Ahogy a sugárfelhők elérik Kanadát és Dél-Amerikát, a
sugárzás, a járványok és az éhínség következtében még mintegy 100 millió ember
hal meg a térségben. Az életben maradottakra pedig az atomtél vár.

Azon az 1983-as szeptemberi éjszakán a rakéta-előrejelző rendszer még csak
kísérleti jelleggel működött. Egyik legfontosabb elemét egy "Kozmosz–1382"
elnevezésű, kilenc amerikai rakétatámaszpontra betekintést adó műhold képezte. Az
orosz műhold azonban még igencsak megbízhatatlan volt, nem is beszélve az
információt feldolgozó M10-es szuperkomputerről, amely fejlettségben messze
alulmaradt USA-beli társaitól. Mindezek ellenére a kapott információt teljesen
komolyan vették – márcsak azért is, mert nem volt más.

Az 1983. szeptember 25-ről 26-ra virradó éjszakán Sztanyiszlav Petrov alezredes és
ügyeletes stábja megkapta a műhold jelzéseit arról, hogy öt interkontinentális
rakéta közeledik Amerika felől. Az alezredes feladata volt elemezni a helyzetet,
azután megtenni a megfelelő intézkedéseket. Mindenféle túlzás nélkül
állítható, hogy az emberek közül az ő kezében volt akkor a világ sorsa. Egy
információ abban az esetben kapott teljes hitelt, ha a földi légelhárító rendszerek
jelzései is alátámasztották. Ilyen megerősítés azonban nem érkezett. A percek
pedig múltak, el kellett dönteni, miről is adjon hírt a vezetőknek. Ha hitelesnek
fogadja el a rakétatámadásról szóló jelzéseket, azonnal értesítenie kell a
pártfőtitkárt, a védelmi minisztert, valamint a Központi Bizottság elnökét, majd a
megfelelő gombnyomásal elkezdeni a válaszcsapást. Petrov végül is úgy döntött,
hogy a riadó hamis. Egyrészt azért, mert a földi központokról nem érkezett
megerősítés, másrészt mert a műholdakról kapott vizuális információ nem volt
összhangban az elektronikus jelzésekkel. Így hát egyszerűen "rendkívüli
eseményként" adta tovább a történteket Dimitrij Usztyinov védelmi miniszternek,
aki már nem is látta szükségesnek zargatni a feljebbvalóit, mondván, "a fiúk majd
eligazodnak az ügyön maguktól is." A fiúk el is kezdték a kivizsgálást, de még
az illetékes bizottság tagjai is csak hüledeztek, amikor felmérték, hogy mennyire
megbízhatatlanok a rendelkezésre álló megfigyelő rendszerek. Az ügyben végül is
senkit sem vontak felelősségre, és senkit sem tüntettek ki: megkönynyebbülve vették
tudomásul, hogy ezúttal megúszták a krízist.

Hasonló incidensek az amerikaiaknál is történtek, azonban ott nem volt ennyire
kiélezett a helyzet. Ők ugyanis az atombombákat rendszerint repülőgépen
szállítják, azt pedig szükség esetén vissza lehet fordítani. Ez történt például
1974-ben, amikor néhány atombombákkal ellátott B–52-es repülő indult a
Szovjetunió felé. Miután a szovjet légelhárítás észlelte az eseményt, öt
légitámaszpontról összesen 78 darab TU–128-as gép indult kilövésre. Az
összecsapásra azonban nem került sor: ahogy az Északi-sarkkörhöz értek a szovjet
repülők, az amerikaiak visszakoztak. Az atomkatasztrófától akkor mintegy 2 óra
választotta el a világot. Viszont abban az esetben, ha akár 1974-ben, akár 1983-ban
szovjet rakéták emelkedtek volna a levegőbe, már nem lehetett volna mit tenni:
Hruscsov idejében olyan típusú ballisztikus rakéták voltak "ügyeletben",
amelyeket már nem lehet visszafordítani az indítás után.

Az orosz hetilap mindenesetre megjegyzi: bár a matuzsálem korú számítógépek a Mir
űrállomás fedélzetén még ma is használatban állnak – ezek legfeljebb a
személyzetet és a földi űrközpont munkatársait állítják megoldhatatlannak
látszó feladatok elé.

Bádograkéták

Tovább olvasná?

Ez egy cikk a hetilapból, amit online előfizetést követően belépéssel elér.

Vagy vásárolja meg a lapot az újságárusoknál.

Előfizetek

Belépek