Palesztin tüntetők amerikai zászlót égetnek. A Nyugatot hibáztatják
Fotó: archív
Az ENSZ közgyűlése 1947. november 29-én határozatot hozott, amelynek eredményeképpen
létrejöhetett volna egy zsidó és egy arab állam Palesztina területén. Az arabok
azonban, mind a palesztin mandátum területén, mind a környező arab országokban
elutasították a határozatot, és sebtében elkezdték beteljesíteni régi fenyegetéseiket.
Ekkor indult meg az arab lakosság kivándorlása a palesztin mandátum területéről. A
határozat meghozatalát követő hónapokban körülbelül 30 ezer arab döntött úgy,
hogy az egyre romló biztonsági állapot miatt elhagyja az országot. Ők nagyrészt
olyan, a nagyobb városokból származó üzletemberek voltak, akik egyiptomi és libanoni
bankokba utalták át pénzüket, és családjaikkal együtt csendesen távoztak.
Menekülés Haifából
1948 áprilisában és májusában kezdett megváltozni az erőegyensúly Palesztinában.
Az arab családok exodusa felgyorsult: nagy számban vándoroltak ki közösségi vezetők,
polgármesterek, ügyvédek és vallási vezetők. Az arab kivándorlás e második
szakaszának legdrámaibb epizódja Haifában játszódott le, ahol hozzávetőleg
hetvenezer arab élt a nagyszámú zsidó népesség mellett. Az arab üzletemberek mindjárt
a határozat meghozatalát követően pakolni kezdtek, annak ellenére, hogy Haifa
viszonylag békés maradt. 1948 februárjában a helyi görög katolikus püspök
megszervezte, hogy egy nagy csoport arab gyermeket Damaszkuszba és Bejrútba szállítsanak.
Április elejére már 45 ezer arab lakos hagyta ott a várost. Április 22-én Haifa zsidó
polgármestere találkozott az arab vezetőkkel, és felkérte őket arra, hogy maradjanak
a városban.
A kérést visszautasították. Az arab vezetők, miután megbeszélést tartottak a
jeruzsálemi muftival és az Arab Ligával, kijelentették, hogy az arabok egyetlen napig
sem fognak zsidó fennhatóság alatt élni, és követelték az engedélyt a város
elhagyására. Harminchat óra leforgása alatt a városban maradt közel harmincezer arab
lakos is elhagyta Haifát.
Az arabok kivándorlására számos ok volt. A legnyilvánvalóbb ok az arab politikai intézményrendszer
összeomlása, ami az arab elit tömeges kivándorlásából következett. Az a tény,
hogy Haifából, Jeruzsálem újvárosából, Jaffából, Szafedből és más helyekről
elmentek az arab mukhtarok, ügyvédek, cádik, komoly problémát okozott az arab népesség
körében. Azt követően, hogy az elit elment, az arab parasztembereknek szembe kellett nézniük
az intézményrendszer leépülésével. 1948 nyarára már több mint félmillió arab
hagyta el a palesztin mandátum területén található otthonát.
Izrael a palesztin menekültek kérdését soha sem különálló kérdésként, hanem
mindig is az arab– izraeli konfliktus egészének részeként kezelte. Nem meglepő,
hogy Izrael nem engedett vissza feltétel nélkül az országba olyan több százezer nyíltan
ellenséges arabot, akik az egykori palesztin autonómia területe feletti bármilyen zsidó
fennhatóságot eretnekségnek látták. Hiszen már a zsidó állam megerősödését
megelőzően az arab világ részéről Izraelt összefüggő támadás érte. 1949-ben
azonban Izrael még így is felajánlotta, hogy százezer arab menekültet befogad, remélve,
hogy ez a béketárgyalások előremozdulását fogja eredményezni. Bár egy család-újraegyesítő
program keretén belül 35 ezer arab visszatért Izraelbe, az 1950-es években az akciót
felfüggesztették. Az arabok ugyanis következetesen visszautasították a békeajánlatokat,
és továbbra is háborús ellenfélnek tekintették Izraelt, miközben fenntartották
ellene a gazdasági bojkottot. Izrael ugyanakkor az arab menekültek befagyasztott bankszámláit
és bank-letéteit újra szabadon elérhetővé tette.
Ötödik hadoszlop
1973-ban Khaled al-\'Azm – aki 1948–49-ben Szíria miniszterelnöke volt – Bejrútban
megjelent visszaemlékezéseiben foglalkozik a palesztin menekültek kérdéskörével, és
leszögezi: az arab államok felhívása a palesztinokhoz, hogy a környező arab országokba
vándoroljanak ki Izraelből, a zsidó állam ügyét szolgálta. "Képzeljük csak el
egy pillanatra, mi történt volna akkor, ha Palesztina lakói, több mint egymillió
ember, ottmaradtak volna. Micsoda ötödik hadoszlopot jelentettek volna Izraellel
szemben! A ő ottmaradásuk állandó problémát okozott volna a zsidó államnak. 1948
óta követeljük azt, hogy a menekültek visszatérhessenek otthonaikba. De hiszen mi
magunk voltunk azok, akik a kivándorlásra buzdítottuk őket. Mindössze néhány hónap
telt el azt követően, hogy kihívtuk őket Izraelből, és máris kértük az ENSZ-től,
hogy hozzon határozatot visszatérésükkel kapcsolatban. (...) Van-e következetesség
ebben a politizálásban? Pusztulást hoztunk egymillió arab menekültre azzal, hogy
felszólítottuk őket arra, hogy hagyják ott földjeiket, otthonaikat, munkájukat, üzletüket,
és szegénnyé és munkanélkülivé tettük őket..."
A háborút követően az arab országok nem tették meg a megfelelő lépéseket arra,
hogy a palesztin menekültek élete könnyebbé váljon. 1950 elején az ENSZ létrehozta
az Egyesült Nemzetek Segélyszervezetét (UNRWA: United Nations Relief and Works Agency).
Amikor az UNRWA tisztviselői tárgyalásokat kezdeményeztek az arab kormányzatokkal, erős
ellenállásba ütköztek a gazdasági integrációs együttműködések terén. Az arab
vezetők azt hangsúlyozták, hogy az ENSZ 1948 decemberében meghozott, 194-es határozata
garantálta azt, hogy a menekültek visszatérhetnek otthonaikba – ők pedig nem szándékoznak
részt venni egyetlen olyan megegyezésben sem, amelyben ez a jog alku tárgyát képezi.
Valójában azonban a határozat meghozatalakor az arab országok egyöntetűen az ellen
szavaztak, mivel a határozat az Izraellel való béketárgyalásokat is szorgalmazta. A
menekültek kérdése az arabok kezében hasznos érvként szolgált az elkövetkező tárgyalásokon,
s egyben hatásos propagandaeszköznek bizonyult a világ lelkiismeretének befolyásolására.
Az 1967-es hatnapos háború közben és után körülbelül 250 ezer ember költözött
Ciszjordániából át Jordániába. A háborút követően az izraeli kormány
megegyezett az UNRWA-val, hogy folytassa működését. A gazdasági fejlődés, a menekültek
számára szervezett társadalmi munkák, a kibővített egészségügyi ellátás, az új
iskolák alapítása mind a menekültek helyzetét javította.
Az arab országok palesztinokkal szembeni diszkriminációjának talán a legdurvább és
legegyértelm?bb esete az volt, amikor az Öböl-háború idején Szaúd-Arábia és
Kuvait együttesen több százezer palesztint utasított ki az országból bosszúból azért,
mert a Palesztin Hatóság támogatta Szaddám Husszein kuvaiti akcióját.
Jogi dilemmák
A palesztinok gyakran hivatkoznak a "visszatéréshez való jog" kifejezésre. Három
fontos tényt azonban nem szabad elfelejteni ezzel kapcsolatban. Mindenekelőtt nincsen
egyértelm? definíció arra vonatkozóan, hogy kik vehetnének részt ebben a bevándorlásban.
A palesztin menekültek esetében az ENSZ meghatározása arról, hogy ki számít menekültnek,
meglehetősen különbözik a kifejezés általános használatától. Másodszor, azok a
nemzetközi határozatok, amelyek személyeknek az országukból való kivándorlásával,
majd hazatérésével kapcsolatosak, az egyének, nem pedig tömegek jogaival
foglalkoznak. Ráadásul ugyanezen határozatok kijelentik, hogy a visszatérés joga az
ország állampolgárait, de legalábbis az állandó lakosokat illeti meg. A palesztin
menekültek soha sem voltak állampolgárai vagy állandó lakosai Izraelnek. Vagy Izrael
állam megalapítása előtt vándoroltak ki, vagy pedig akkor, amikor az általuk lakott
területek 1948-ban, illetve 1967-ben izraeli fennhatóság alá kerültek. Harmadszor
pedig, még ha egy egyénnek joga is lenne a visszatérésre, ez a jog nem abszolút.
Minden államnak joga van arra, hogy megakadályozzon egy egyént abban, hogy átlépje az
állam határát. Egészen mostanáig az arab államok és a palesztin szervezetek többsége
azon fáradozott, hogy Izrael létezését megszüntesse. Még most, a békefolyamat idején
is vannak olyan palesztinok – beleértve a PFSZ egyes tagjait is –, akik készek akár
erőszakkal is kifejezésre juttatni tiltakozásukat a megbékéléssel szemben. Ezért érthető
az elővigyázat Izrael részéről, hiszen a menekültek tömegeinek a beözönlése
jelentős fenyegetést jelentene a zsidó állam biztonságára, törvényeire, rendjére,
társadalmi felépítésére és nem utolsó sorban Izraelnek mint a világ egyetlen zsidó
államának demográfiai életképességére.
Izrael zsidó népessége a függetlenséget követő első négy és fél évben
(1948 májusa és 1953 decembere között) megduplázódott; 1956 végére pedig megháromszorozódott.
Ez a megdöbbentő demográfiai ugrás majdnem teljes egészében a zsidóknak Európából
és az iszlám országokból való bevándorlásából következett.
Nem véletlen az, hogy a második világháború végéhez közeledve, a palesztin mandátum
és Izrael területén végbemenő események hatására sok iszlám országban megnövekedett
a zsidók elleni erőszakos cselekmények száma, és az sem, hogy diszkriminatív lépéseket
hoztak velük szemben. Az államilag támogatott és gerjesztett antiszemitizmus természetes
velejárója volt a szélsőségesen anticiontista és Izrael-ellenes politizálásnak,
amelyet az arab kormányok és népek Izraellel szemben folytattak. Ez a politika
elviselhetetlen körülményeket eredményezett az arab világban lévő zsidó közösségek
számára.
1948-ban Marokkóban 270 ezer zsidó élt. 1948 és 1960 között 114 ezer zsidó hagyta
el az országot. Annak ellenére, hogy a jelenleg uralmon lévő király, II. Hasszán már
1961-ben a marokkói zsidóság védelmére kelt, mára mindössze tizenkétezer zsidó
maradt az országban.
Irakban 1948-ban 135 ezer zsidó élt olyan közösség tagjaként, amely 2500 éve volt
jelen a térségben. Amikor Irak 1932-ben elnyerte függetlenségét, hamar lépéseket
tett a zsidóság korlátozására. 1936-37-ben Irakban tüntetések törtek ki a zsidók
ellen. 1941 júniusában, a náci párti Rashid Ali kormányának bukását követően
tragikus módon elszabadult a zsidókkal szembeni erőszak. A második világháborút követően
tovább romlott a helyzet. 1946-ban és 1947-ben újabb tüntetéseket rendeztek. 1948
augusztusában a cionizmust bűncselekménnyé nyilvánították. 1948 és 1950 között
(annak ellenére, hogy a kivándorlás illegális volt) körülbelül 13 ezer zsidónak
sikerült Izraelbe menekülnie. Bár 1950 márciusában legalizálták a kivándorlást
Izraelbe, egy rendelet értelmében azoknak, akik kivándoroltak, ingóságaikat át
kellett adniuk az iraki államhatalom számára. Egy későbbi határozat alapján bankszámláikat
is lefoglalták: hozzávetőleg 200 millió dollár értékben károsította meg ekkor
Irak a menekülteket. 1950 májusában kezdődött meg és 1951 augusztusáig folytatódott
a szervezett kivándorlás Izraelbe az "Ezsdrás" és "Nehémiás" akciók keretében;
összesen körülbelül 110 ezer iraki zsidó menekült Izraelbe. 1952 januárjában,
amikor a kivándorlást ismét betiltották, már csak hatezer zsidó maradt Irakban.
Komoly üldöztetést kellett kiállniuk. 1958-ban a zsidók összes közösségi ingóságát
elkobozták. Ma már csak 200 zsidó él Irakban.
Más országokban is hasonló helyzetek alakultak ki. Tunéziában 1948-ban 105 ezren
voltak a zsidók, ma mindössze 2000 él az országban. Jemenben 1948-ban 55 ezer zsidó
élt, többnyire rendkívül szegények. 1949 júniusában került sor a "Varázsszőnyeg
akcióra", amelynek keretén belül csaknem 50 ezer zsidót repítettek Izraelbe. A kivándorlóknak
minden ingóságukat az államnak kellett adniuk. A második világháború végén körülbelül
40 ezer zsidó élt Líbiában. A pogromok gyakoriak voltak, a gyilkosságok és a rablások
úgyszintén – annak ellenére, hogy a háború után angol felügyelet alatt állt az
ország. 1948 óta 35 ezer 650 líbiai zsidó menekült Izraelbe, így ma már Líbiában
sem élnek zsidók. Egyiptomban a második világháború végén még 75 ezer zsidó élt.
1947-ben súlyos gazdasági megszorításokat hoztak a zsidó közösséggel szemben,
sokak ingóságait elkobozták. Ezt követően három év leforgása alatt huszonötezren
menekültek Izraelbe.
1998. 10. 10. (II/41)
