hetilap

A sajtó, amióta csak létezik, kiemelt figyelmet szentel a bűnügyeknek, melyeket kiemel környezetükből, társadalmi öszszefüggéseikből, s mint "elrettentő példát" mutat fel a "tisztességes többségnek". A politikai küzdelmek, vallási konfliktusok résztvevőinek, a gazdasági vetélytársaknak elemi érdekük, hogy ellenfeleiket a média kriminalizálja. Ennek során nem kell megvárni a bírósági ítéletet, hiszen ezt már az is megelőlegezi, ha világgá kürtölik: X vagy Y ellen a rendőrség vizsgálatot indított. Az egypártrendszer? diktatúrákban is szívesen éltek ezzel a módszerrel: emlékezetes például, hogy Mindszenty érsek ellen 1949 végén "valutarejtegetés" miatt emeltek vádat, s a kommunista sajtó munkatársai, mint hűséges pártkatonák később is szívesen érzékeltették, hogy a politikai ellenfeleknek "vaj van a fejükön". Magyarországon a rendszerváltás után, amikor a sajtó szabaddá vált, és a rendőrség politikai irányítása legalábbis meglazult, mintegy maguktól "kriminalizálódtak" azok a társadalmi-gazdasági problémák, melyeknek megoldásával a politika amúgy nem boldogult. A társadalom "elvárásainak" a rendőrség igyekezett megfelelni, még akkor is, amikor a vádemeléshez szükséges gyanú megalapozásához nem rendelkezett, sőt ma sem rendelkezik elegendő bizonyítékkal. Elég, ha a gazdasági-szociális feszültség csillapítására szánt, majd az 1998 májusi választások előtt botrányosan ellentmondásos bírósági ítélettel zárult Agrobank-ügyre gondolunk, vagy arra, hogy még most is folyik a vizsgálat dr. Funk Sándor, a kábítószertartalmú tabletták árusításával vádolt főorvos ellen, s az ellene folyó kampánnyal valakik nyilvánvalóan a kormányzat drogellenes elszántságát kívánták demostrálni a tragikusan romló helyzetben. Vizsgáljuk most meg közelebbről egy szintén erősen vitatható, s az előbbieknél is nagyobb port felvert históriát. Járjuk körül a Czeizel-ügyet, különös tekintettel arra a szerepre, amit a magyar sajtó, s azon belül is a legnagyobb példányszámú napilap játszott benne. Az ismert orvos-genetikus ügyében a vizsgálat 1996 tavaszán indult, és a rendőrségről tisztázatlan körülmények között kijuttatott dokumentumok alapján íródott az a kolumnás újságcikk, mely "A magzat ára" címmel 1996. július 27-én jelent meg a Népszabadság hasábjain. A radikális magzatvédők – akik közé a cikk szerzője is tartozott – fellépnek az abortusz minden, nemcsak a szociálisan, de az orvosilag indokolt változata ellen is. Ezt a jól ismert, kompromisszumot nem ismerő felfogást, amely a magzati élet szentségéből indul ki, nem minden keresztény felekezet osztja. Sőt, a racionálisan gondolkodó hívő katolikusok, akik tiszteletre méltó módon tartják magukat az először IX. Pius pápa által 1869-ben megfogalmazott doktrínához, sem gondolják, hogy ezt el lehetne fogadtatni egy különböző vallások híveiből és ateistákból álló társadalommal. Addig, ameddig a magzatvédők megfogalmazzák és népszerűsítik nézeteiket, senki sem kifogásolhatja tevékenységüket. A problémák akkor kezdődnek, amikor nézeteiket látványos akciókkal rá akarják kényszeríteni a más felfogást valló többségre. A kilencvenes évek elején már feltűnő volt, hogy a radikális abortuszellenesség a magzatelhajtásra vállalkozó orvosok elleni fanatikus merényletekben nyilvánul meg. Magyarországon ez a fundamentalizmus, úgy látszik, csak a genetika ellen irányult. Ezt tükrözte a Pacem in Utero Egyesület 1993. január 3-án az Alkotmánybírósághoz benyújtott, utólagos normakontrollt sürgető beadványa is, melyet az 1992. évi magzatvédelmi (LXXXI. sz.) törvény és annak végrehajtási utasítása ellen nyújtottak be (idézi a FUNDAMENTUM cím? emberi jogi folyóirat 1998/3-as száma, mely tanulságos összeállítást közöl a bajai "magzatperről"). Magyarországon a legnagyobb tekintélyű, a médiából széles körben jól ismert genetikus orvos már a hetvenes évek közepe óta dr. Czeizel Endre volt, s nem meglepő, hogy a radikális magzatvédők őt tekintették, s talán tekintik ma is "a legfőbb Gonosznak". Szerencsére nem revolverrel és bombával támadtak rá, mint az Egyesült Államokban, hanem a sajtó hasábjain. Az 1996. július 27-én megjelent cikket dr. Téglásy Imre, az Alfa szövetség ez év márciusában ismertté vált főtitkára írta. A Népszabadságban addig nem publikáló szerző személyéről, közéleti tevékenységéről azonban semmit nem tudott meg a korabeli olvasó. Igaz, ennek volt formai indoka, hiszen súlyosan elmarasztaló, "leleplező" riportja nem az abortusz problémájáról szólt, hanem egy attól látszólag távol álló kérdésről: az örökbefogadás visszásságairól. Pedig az abortusz és az örökbefogadás közötti kapcsolat több, mint nyilvánvaló. Egyetlen mondatban is össze lehet foglalni: rendelkezhet-e, s ha igen, milyen feltételekkel egy anya a méhében megfogant élet felett, annak megszületése előtt, illetve azután? Czeizel doktort is ez a logikus összefüggés kényszerítette rá, hogy közelebbi kapcsolatba kerüljön az örökbefogadás problémájával, melynek jogi szabályozása, s főként gyakorlati lebonyolítása Magyarországon, ahogy világszerte is, fölöttébb ellentmondásos. Czeizel doktort az abortuszt csak mérsékelten megengedő, és az érvényes törvény szellemét tükröző felfogása miatt nem lehetett kikezdeni. Egy másik ponton viszont meg lehetett támadni, s ehhez a Népszabadság segítséget nyújtott. Alkalmat adott arra, hogy a nem kívánt gyermeküket megszülni kényszerülő anyák és az örökbefogadható gyermekre váró, de az állam által ellenőrzött, az úgynevezett "titkos" örökbefogadástól joggal viszolygó szülők két oldalról valóságos ostrom alá vegyék Czeizel Bolgárkerék utcai családtervezési központját, melynek eredeti profilja a genetikai tanácsadás volt. A konkrét ügy, melyben a rendőrség vizsgálatot indított, abból állt, hogy dr. Czeizel egy gyermekre vágyó magyar házaspár címét megadta egy anyának, aki öngyilkosággal fenyegetőzőtt abban az esetben, ha ki kell hordania nem kívánt terhességét. Az ügylet létrejött, és a gyermektelen házaspár bőkezűnek bizonyult. Miután a jogi procedúra is lezajlott, az örökbeadók meg akarták ismételni a kifizetődő "tranzakciót". S mert ez másodszor már nem sikerült – dr. Czeizel ugyanis elküldte őket –, bosszúból feljelentették őt. Téglásy Imre, aki a rendőrségtől tisztázatlan körülmények között megszerzett adatok alapján megkereste és meg is szólaltatta a vitatható erkölcsi felfogású "béranyát", mellesleg több hazai örökbefogadási ügyben "családi állás megváltoztatásával" vádolta meg dr. Czeizelt. De a legsúlyosabb vád ellene a cikkben emlegetett "amerikai kapcsolat" volt, az tudnillik, hogy az Egyesült Államokban élő Gáti Mariann közreműködésével "magzatcsempészetet" folytatott. Erről a cselekményről azonban tudni kell, hogy gyermekük örökbeadására vállalkozó terhes anyák kiutaztatása az USA-ba nem bűntett, s 1995 előtt, amikor a kifogásolt esetek történtek, még Magyarországon sem számított annak. Más kérdés, hogy az ilyen típusú örökbeadások ellen joggal vethetők fel morális kifogások. Bár, ha választani kell aközött, hogy egy cigány újszülött – s az Amerikába kikerülő csecsemők egytől-egyig romák voltak, akiket hazai nevelőszülők nem szívesen fogadnak örökbe – jómódú amerikai szülőkhöz kerüljön vagy egy hazai nevelőintézetbe, tiszta lelkiismerettel melyik alternatívát ajánlhatnánk? Kis János Az abortuszról címmel 1992-ben megjelent, aktuális politikai muníciónak szánt kötet szerzője ez év június 11-én Magzatper után – alkotmánybírósági döntés előtt címmel előadást tartott a Társaság a Szabadságjogokért Egyesületben. Ebben ő is párhuzamot vont az abortusz és az örökbefogadás között. (Mellesleg említhette volna a halálos ítélet, a sterilizálás és az euthanázia problémáját is, hiszen az élethez fűződő, mindenek fölött álló jog immanens konfliktusai közé sorolhatók ezek is.) Nos az örökbefogadásról szólva a tekintélyes filozófus sommásan kijelentette: "Ha az anya nem kívánja vagy nem tudja maga nevelni megszületett gyermekét, örökbe adhatja". Szembetűnő, mennyire nem ismeri Kis János a mai magyar viszonyokat. Az anyáknak ugyanis az esetek túlnyomó többségében csak arra van lehetőségük – s ettől érthetően borzadnak, mert a legnagyobb megaláztatásnak tartják –, hogy az állam javára lemondjanak a nem kívánt gyermekről. A továbbiakban a csecsemőről a gyermekvédelmi intézményrendszer gondoskodik, és megpróbálja örökbe adni. Mivel azonban a "hivatalos kiajánlás" különböző okok miatt rendszerint sikertelen, a felnövekvő állami gondozottaknak hihetetlenül nagy esélyük van arra, hogy a hajléktalanok, a drogosok és a bűnözők számát szaporítsák tizennyolcadik évük betöltése után, sőt már az előtt is. A gyermekükről lemondani kívánó anyáknak megfelelő intézményrendszer híján nincs esélyük arra, hogy örökbefogadó szülőt találjanak, és kikerüljék a "gondoskodó" államot, a Gyermek- és Ifjúságvédelmi Intézetet (GYIVI). S ha valami csoda folytán ez mégis sikerülne nekik, az örökbefogadóktól nem fogadhatnak el pénzt, mert az ellenkezik a hatályos jogszabályokkal. Vagyis az örökbefogadásról szóló jogszabályaink képmutatóak és kegyetlenek, s azon az elvi alapon, hogy nem részesíthetik előnyben a vagyonos örökbefogadókat a szegények rovására, a gyermekeknek okozzák a legnagyobb kárt. Ez a szemlélet érvényesül az új, ősszel elfogadandó családjogi törvényben is, mely azt eredményezheti, hogy jómódú magyarok a harmadik világból hozhatnak majd örökbefogadás céljából csecsemőket, miközben több ezer állami gondozottunk lesz, akiknek családban való felnevelésére senki sem vállalkozik. A helyzeten azonban nehéz változtatni, hiszen ismert, hogy a vonatkozó törvények sehol sem tökéletesek, s egy olyan súlyos, tragikus helyzetben, amikor egy anyának le kell mondani a gyermekéről, nincs "ideális megoldás". Az abortusz – bár nem jelent olyan súlyos válsághelyzetet, mint az örökbeadás – szintén nehezen kezelhető probléma. Igaz, ezen a téren az orvostudomány előrehaladtával, a fogamzásgátlás korszer? módszereinek elterjedésével (melyeket egyébként a katolikus egyház hivatalosan szintén elutasít) elérhetőbbnek tűnik a viszonylagos társadalmi konszenzus. A társadalom többsége abban is egyetért, vallására való tekintet nélkül, hogy a szélsőséges keresztény fundamentalista szemlélet – mely a magzati élet szentsége nevében kész az abortuszra kényszerülő anya, vagy a műtétet végző orvos életének megsemmisítésére is – elfogadhatatlan, őrült fanatizmus. Pedig az, ami 1998 márciusában Magyarországon történt, már nem áll távol a nőgyógyászok elleni merényletektől. A Bajai Városi Bíróság meghozta elsőfokú ítéletét, mely azon az alapon utasította el egy tizenhárom éves kislány terhességmegszakítási kérelmét, hogy a magzat jogalany, s nevében az anyával és egész családjával szemben felléphet az Alfa Magzat-, Csecsemő-, Gyermek- és Családvédelmi Szövetség által delegált ügygondnok. A sajtó, és nyomában a közvélemény felzúdult, s felvetette, hogy a magzatvédők törvénytelenül, alighanem a gyónási titok megsértése révén jutottak információhoz a terhességről, s nyújtották be keresetüket a bajai bíróságra. Arról a kézenfekvő szempontról is szó esett, hogy miféle erkölcsi alapon állhatnak azok, akik egy serdülő lány életét képesek tönkretenni egy efféle, a legszélesebb nyilvánosság előtt lefolytatott "próbaper" kedvéért. Senki sem hívta azonban fel a figyelmet arra, hogy az Alfa szövetség főtitkára ugyanaz a dr. Téglásy Imre, aki a Népszabadság hasábjain 1996-ban elindította a ma is tartó hajszát dr. Czeizel ellen. S bár élelmes zsurnalisztáknak sikerült felderíteni, hogy Téglásy enyhén pornográf lányregények szerkesztőjeként keresi a kenyerét, fel sem merült, hogy mennyiben felel meg az általa képviselt fundamentalista eszméknek egész magánélete. Közben – s ez a legújabb fejlemény – dr. Czeizel Endre ellen a rendőrség két év elteltével hivatalosan is vádat emelt "családi állapot megváltoztatása" miatt, vagyis az ügy, a média nagy örömére, szokott mederben folyik tovább. Nehéz eldönteni, hogy ebben az egyre kínosabb abortusz–örökbefogadás históriában, mely akár precedens-jellegűnek tekinthető, a rendőrök és az újságírók dilettantizmusa bizonyult-e erősebbnek, vagy a "liberális minimumot" is semmibe vevő elvtelenség, mely egyes politikusokat és a hazai sajtó vezető munkatársait a rendszerváltás óta jellemez. (Pelle János)