Az egykor szórakozóhelyi kidobóemberként tevékenykedő Lieberman 1978-ban vándorolt be Izraelbe. A most ötvenéves politikus kezdetben a Likud Pártban politizált a nyolcvanas években, amikor még a Héber Egyetemen tanult. Hamarosan a színfalak mögött tevékenykedő befolyásos személyiségként hivatkoztak rá, igazán azonban Netanjahu 1996-os választási győzelmében játszott szerepe után figyeltek fel rá. Később Netanjahu kabinetfőnöke is lett – ekkor kapta „az ország elnök-vezérigazgatója” becenevet.
Lieberman, aki jelenleg a nyugati parti Nokdim településen lakik, később kilépett a Likudból, majd 1999-ben már a Jiszrael Beiteinu (Izrael, a mi otthonunk) nevű párt elnökeként választották be a knesszetbe. A pártot saját maga hozta létre a volt Szovjetunióból érkező több mint egymillió bevándorló érdekeinek a képviseletére. A párt kezdetben négy mandátumot tudhatott magáénak, ami 2006-ban már tizenegyre duzzadt, mára azonban a statisztikai adatok szerint befolyása túlnőtt a bevándorló közösségeken, és elérte a politikai szavazók fő táborát is.
Annak ellenére, hogy csalás vádja miatt nyomozást folytattak ellene, amelynek során lányát, ügyvédjét és öt további személyt is letartóztattak, Lieberman népszerűsége töretlen maradt, ő maga pedig a rendőrséget vádolta azzal, hogy politikai indíttatású nyomozást hajtottak végre.
Keménynek tartott álláspontja már korábban is több vihart kavart. Alig egy évtizede a palesztin benzinkutak, bankok és kereskedelmi központok bombázására szólított fel, tavaly pedig egyszer azt nyilatkozta, hogy Hoszni Mubarak egyiptomi elnök „elmehet a pokolba”. Ezenkívül azoknak az izraeli arab képviselőknek a kivégzését követelte, akik találkoztak a Hamasz vezetőivel. Az arab pártoknak a választásokból való kizárására irányuló kezdeményezését pedig az Izraeli Legfelsőbb Bíróságnak kellett érvénytelenítenie.
Retorikája ellenére azonban a pragmatizmus sem hiányzik pályafutásából. Két centrista kormányban töltött be miniszteri posztot, bár egyszer menesztették, mivel ellenezte a 2005-ös gázai visszavonulást, egyszer pedig magától lemondott a 2007-es annapolisi konferencia elleni tiltakozása jeléül.
Mára a választási kampány egyik legvitatottabb szlogenjével sikerült előrukkolnia: „Lojalitás nélkül nincs állampolgárság” – hirdették a feliratok úton-útfélen az izraeli arab közösség felé. Lieberman egyik leginkább polarizáló politikája az izraeli határok újrarajzolására irányuló kezdeményezése, amelynek keretében az arabok által sűrűn lakott területeket a palesztin joghatóságnak adnák át, a határokon belül maradottaktól pedig megkövetelnék a zsidó állam iránti hűségeskü letételét. Aki erre nem hajlandó, az elveszítené a választójogát. Jelenleg Izrael 7 milliós lakosságának 20 százaléka arab, és közel egy tucat képviselőjük bejutott a 120 fős parlamentbe.
A még mindig erős akcentussal beszélő Liebermannak szempillája sem rezdül a rasszizmust emlegető kritikák hallatán, mondván: nehéz időkben kemény politikára van szükség. Gyakran hivatkozik arra, hogy az izraeli arabok megtagadják a hadseregben való szolgálatot, és hogy az arab politikusok kapcsolatban állnak Izrael ellenségeivel. „Izrael kettős terrortámadás alatt áll: kívülről és belülről. A belülről jövő terrorizmus veszélyesebb, mint a kívülről jövő.”
Lieberman retorikája visszhangra talál a zsidó szavazók körében, akik a béketárgyalások előmenetelének hiánya és a Hamasszal vívott háború miatt egyre inkább egy keményebb fellépésű vezetőre vágynak. „A háború polarizálta a véleményeket, Lieberman pedig egyszerű, fekete-fehér válaszokat kínál. Ezzel egyfajta szükséget tölt be” – nyilatkozta Jitzhak Katz, a Maagar Mohot intézet közvélemény-kutatója.
2009. 02. 13. (XIII/7)
